A nyitóünnepség egyes résztvevőit hónapokra bezárták egy katonai táborba, és éjjel-nappal gyakorolniuk kellett. A kínai vezetőknek semmi nem volt drága, hogy "a kínai nép nagy reneszánszát" minden lehetséges eszközzel demonstrálják. Ez az olimpia annyira volt "népi", mint amennyire a Kínai Népköztársaság az.

Véget ért a pekingi olimpia, rengeteget lehet és kell is még utólag elemezni majd a játékokkal kapcsolatban, de első benyomásként annyit biztosan elmondhatunk, hogy a sport szempontjából valóban fantasztikus három héten vagyunk túl. Tegyük hozzá, hogy a moszkvai, majd a Los Angeles-i olimpiát leszámítva az utóbbi évtizedekben nem volt olyan, hogy ennyire ne csak a "Citius, altius, fortius!" szellemiségéről szóljanak a játékok. Itthon és a nagyvilágban egyaránt.

Sok volt a valóban emlékezetes teljesítmény, rengeteg új csúcs született, és - a négy évvel ezelőttihez képest - szerencsére elenyésző számban fordultak elő doppingesetek. Kissé morbid szófordulattal azt is mondhatnánk, ezt részben nekünk is köszönheti a világ, Athénben dobóatlétáink révén igen sokat tettünk azért, hogy a játékok tisztasága az egyik legfőbb kérdéssé váljon.

Ami a sporton kívül volt, az sajnos már korántsem ennyire felemelő, bár "természetesen" Kína mindent megtett azért, hogy elkápráztassa a világot. Valóban lenyűgöző volt a Madárfészek és a Vizes Kocka, imponáló az átadott metróvonalak, autópályák hossza, a technikai felkészültség.

Peking "high tech" rendezvényt ígért, valamint "zöld játékokat", és a "nép olimpiáját" - mint ezt a záróünnepségen a szervezőbizottság elnöke külön ki is hangsúlyozta. Az első természetesen igaz, sőt a 2012-es házigazda London számára is nehezen lesz felülmúlható. A másik kettő célkitűzés esetében azonban kijelenthetjük: Kína igyekezett átejteni a világot.

Ez minden volt, csak "zöld" olimpia nem. Kezdve még a felkészülési időszak egészen abszurd híreitől, még évekkel ezelőttről, melyek szerint néhány parkban zöldre festették a füvet a nemzetközi delegációk látogatása előtt, egészen a levegő minőségével kapcsolatos félelmekig. Az, hogy a szmogot végül csak óriási erőfeszítések, az autóforgalom radikális korlátozása, rengeteg súlyosan környezetszennyező gyár ideiglenes leállítása révén lehetett elkerülni, mind azt bizonyítja, hogy ez egyáltalán nem volt "zöld olimpia".

Brit és amerikai lapokban sorozatban lehetett olvasni a helyszíni riportokat azokról a Peking környéki településekről, amelyek mezőgazdasági termelése teljesen tönkrement, mert folyóik, tavaik vizét a hatóságok egyszerűen lecsapolták, vagy Pekingbe terelték: kellett a víz a "zöldnek". A játékok véget értek, a környezetvédelmi problémák maradnak, kíváncsi lennék mondjuk szeptember végén a levegő minőségére a kínai fővárosban.

Ugyanúgy nem volt ez a "nép" olimpiája: persze, kulturális különbségek, meg minden, de akkor is felháborító volt, hogy éppen az egyszerű kínaiaknak okozott igen gyakran szenvedést az olimpia. Nemcsak a jó előre letartóztatott újságírókról, aktivistákról, és egyéb "izgágákról" beszélünk, hanem azoknak a falvaknak a lakóiról, amelyeket egy az egyben eltüntettek a föld felszínéről, mert útjában álltak a nagy ívű terveknek, és akiket sokszor erőszakkal költöztettek el otthonaikból. A játékok helyszínéhez közeli kopottabb épületeket fallal takarták el, vagy emeletes garázst mímelő ponyvával húzták be a gondos szervezők. A leállított gyárak munkásai nem kaptak fizetést a kieső időszakra.

A nyitóünnepség egyes résztvevőit hónapokra bezárták egy katonai táborba, és éjjel-nappal gyakorolniuk kellett. A kínai vezetőknek semmi nem volt drága, hogy "a kínai nép nagy reneszánszát" minden lehetséges eszközzel demonstrálják. Ezt a képet még egy csálé fogú kislány is elrontotta volna, hát ő is csak a háttérből énekelhetett a megnyitón, aranyos arcú, némán tátogó társa helyett. Ez az olimpia annyira volt "népi", mint amennyire a Kínai Népköztársaság az.

És tegyük hozzá: Kína átejtette a világot más szempontból is. Utólag beismerhetjük, óriási naivitás volt azt képzelni, hogy az olimpia révén valamiféle "demokratizálódás", vagy "enyhülés" következhet be az országban. Az 1988-as szöuli - nekünk a 11 arany révén oly kedves - olimpiára szoktak hivatkozni ezzel kapcsolatban, de lássuk be, a két ország helyzete még csak össze sem hasonlítható: Dél-Koreában már egy megindult demokratizálódásnak adhatott lökést az olimpia. Itt a fő cél a kommunista vezetés legitimálása, hatalmának megerősítése volt.

Pekingben tehát több esetben is cinkelt lapokkal játszottak, a sporton kívül, és lehet, hogy egyes esetekben a sportpályákon is - aranyérmes tornászlányaikkal kapcsolatban felmerült a gyanú, hogy meghamisították születési adataikat, ráadásul már a versenyek közben kellett a NOB nyomására lecserélni a teljes pontozó gárdát, annyira feltűnő volt, hogy csalnak. A csalás gyanúja felmerült más sportágakban is, túl fontos volt ez az esemény, hogy csak úgy egyszerűen a sportolókra bízzák az eredményeket.

És cinkelt lapokkal játszott a magyar sportvezetés is, amikor már az első napok után elkezdett magyarázkodni, és persze mindenki mindenben hibás volt, csak éppen az aktuális nyilatkozók nem. Leginkább persze Schmitt Pál főnyilatkozó, aki kétnaponta lepte meg a világot újabb és újabb magyarázataival, előbb a magyar sportolók szívével volt gond (nem volt a helyén, talán el sem vitték Pekingbe?), majd persze kiderült, hogy erről is a kormány tehet, remélem, előbb-utóbb felkerül a MOB iroda bejáratára egy csinos "Gyurcsány a hibás!" matrica.

Ehhez képest felüdülés volt sportolóink hozzáállása, Balogh Gábor például azt mondta az öttusa versenyek után, hogy "ha leestem a lóról, biztosan én is hibáztam". Biztosan voltak egyéni hibák, de ezt az érintetteknek remélhetőleg utólag megvizsgálják.

A legjobb példa Kovács Kataliné, aki fél órával a "tragikus" negyedik helyezése után simán otthagyta a mezőnyt Janics Natasával. Akkor Kovács szíve csak párosban volt a helyén? A kormány csak a páros felkészülését segítette megfelelően? Nyilvánvaló baromságok. Ez van, feljött mellénk a mezőny, az érmek majdnem felét olyanok szerezték, akiknek ez volt az első medáljuk.

Nem ártana rápillantani az éremtáblázatra: rajtunk kívül Kanada, Lengyelország, Norvégia, Brazília, Csehország, Szlovákia, Új-Zéland és Grúzia szerzett még három aranyérmet, de például Kuba, vagy Dánia kettőt, Finnország, Belgium, Szlovénia csak egyet szerzett, míg a görög, svéd, ír delegáció a legfényesebb medália nélkül utazott haza. Méretben, gazdagságban is elég nagy a szórás, nem hiszem, hogy bármiben is kilógnánk közülük. Vagy hogy a felsorolt nemzetek nem "sport nagyhatalmak", mi meg persze igen? Vagy csak már voltunk, és "lecsúsztunk" ide a "senkik" közé? Ez akkora baromság, mint a "lovas nemzet", vagy a "híres magyar vendégszeretet".

Négy éve a dopping esetek, most a "rossz szereplés" kapcsán volt tele az olimpia a magyar sportvezetők nyilatkozataival. Legjobb lenne, ha Londonba ki sem utaznának. Akkor itthon maradnának a cinkelt lapok is.

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás: