A NATO líbiai háborúja Kína ellen irányul

2011. október 7. /KurucInfo/TibetPress

„Látod, kedves Conigsby, a világot teljesen másféle személyek irányítják, mint amit azok képzelnek, akik nincsenek az események mögött.”
Benjamin Disraeli

„A Washington vezetésével meghozott NATO döntésnek, minek értelmében az elmúlt hónapokban - minimum 1 milliárd dolláros költséggel az USA adófizetők számlájára -, megadásig bombázták Kadhafi Líbiáját, kevés, ha egyáltalán bármi köze van az Obama adminisztráció által hangoztatott: „az ártatlan polgári lakosság védelme” küldetéséhez. Valójában e háború a NATO és mindenek előtt a Pentagon átfogóbb stratégiai támadásának része, melynek célja: Kína gazdasági Achilles sarka - ami nem más, mint a nagy mennyiségű nyersolaj és gáz behozatalától való stratégiai függősége - maximális sebezhetővé tétele. Ma Kína a világ második legnagyobb olajimportáló országa az USA után és a különbség gyorsan csökken” – írja F. William Engdahl. (2011. 9. 25.)

Afrika térképének figyelmes tanulmányozása és a Pentagon új, afrikai szervezete, az Afrika Parancsnokság (AFRICOM) ismeretében egy olyan átgondolt stratégia körvonalazódik számunkra, ami lehetővé teszi Kína egyik stratégiailag legfontosabb olaj és nyersanyag forrása feletti ellenőrzést. Dacára a „szemtanúk” állításainak, akik a „líbiai nép forradalmáról” számolnak be, a NATO Líbia kampánya az olajról szólt. Valójában nem csupán Líbia kiváló minőségű nyersolaja a fontos a megbízható külföldi utánpótlás ügyében nyugtalan USA számára. Sokkal inkább Kína hosszú távú, afrikai és közel-keleti olajimporthoz való szabad hozzájutása feletti ellenőrzésről van szó. „Más szóval, Kína ellenőrzéséről”!

Líbiát északon a Földközi-tenger határolja, és Olaszországgal szemben fekszik, melynek ENI olajtársasága volt az ország legnagyobb külföldi kitermelője éveken keresztül. Nyugaton Tunézia és Algéria, délen a Csád Köztársaság, míg keleten a két Szudán (Szudán és a nemrég elszakadt Dél-Szudán) és Egyiptom a szomszédja. Ez magyarázza Líbia stratégiai fontosságát a Pentagon AFRICOM terve hosszú távú elképzeléseinek szemszögéből, az Afrika és nyersanyagai feletti ellenőrzés és az azt gyakorló országok ügyében.

2006-os adatok szerint Líbiában volt az afrikai kontinens legnagyobb olajkészlete (mintegy 35%), ami nagyobb, mint Nigéria olajkincse. Kadhafi idejében szigorú állami ellenőrzést gyakoroltak a kiváló minőségű, „könnyű és édes” líbiai nyersolaj felett, az utóbbi években kitermelői koncessziókat adva Kína állami olajtársaságainak, valamint orosz és más vállalatoknak. Nem meglepő, de ugyanakkor jelzésértékű, hogy a hatalomra került Nemzeti Átmeneti Tanács (National Transitional Council- NTC) szóvivője, Abdeljalil Mayouf, aki egyben a „lázadó” olajtársaság, az AGOCO információs igazgatója, azt nyilatkozta a Reutersnek, hogy „Nincs semmi problémánk a nyugati országokkal, mint az olaszok, franciák és a US társaságok. De szóba jöhet néhány politikai kérdés Oroszország, Kína és Brazília irányában.” Persze mindhárom ország vagy ellenezte az ENSZ Líbia elleni szankcióit vagy tárgyalásokat sürgetett a válság elintézésére, a NATO-bombázás beszüntetése mellett.

A Kadhafi-rezsimet önkényuralmi rendszerként festi le a liberális, cionbarát média, ahol ugye a „véreskezű diktátor” elnyomta népét. Nem árt végre észben tartani, hogy a térség más uralkodóival, vagy a nyugati „demokráciák” százmilliókat zsebre tevő korrupt politikusaival, szerencselovagjaival, a nemzeteket adósrabszolgaságba döntő bankárhiénákkal ellentétben, Kadhafi a líbiai nép életszínvonala emelésére használta az olajbevételeket. Tudunk az ingyenes orvosi kezelésről és oktatásról, a külföldön tanuló líbiai diákoknak juttatott állami támogatásról, de arról kevésbé, hogy „minden líbiai család 50 ezer dolláros állami hozzájárulást kapott az új otthon vásárlása költségeihez és az iszlám uzsoraellenes törvényei értelmében valamennyi bankkölcsön kamatmentes volt”. (Engdahl) Mondani sem kell, a nyugati „demokráciáktól” eltérően a líbiai állam adósságmentes volt. – Az idézett adatok helyességét több forrás is megerősíti (!), épp ezért kíváncsi lennék miért lett volna oka a líbiai tömegeknek a rendszer, ill. Kadhafi ellen fordulni, forradalmat kezdeni? Talán a „szemtanú”, a Líbiában zajló "polgárháborúról”, „az utóbbi hónapokban annyi zöldséget és már-már paranoid, a tájékozottság teljes hiányáról árulkodó összeesküvés-elméletet” olvasó T. Kristóf megmagyarázza nekünk. Főleg a honi demokrácia, pl. a valuta alapú uzsorakölcsönök trükkjeivel otthontalanná tett magyar százezrek sorsának ismeretében!

Valóban, hagyjuk az „összeesküvés elméleteket”, maradjunk a tényeknél. Mint W. Engdahl írja: „A CIA, MI6 és más NATO konspirációs ügynökök, csak megvesztegetéssel és az ország keleti része törzsi ellenzéki területeire való masszív beférkőzéssel tudták, számítások szerint 1 milliárd dollár költséggel és a civil lakosság nagyarányú bombázásával, destabilizálni a Kadhafi és népe közti szoros kapcsolatot.” (Kiemelés: B. J.) Mielőtt a Pentagon AFRICOM stratégiájával folytatnánk, nézzük tovább a tényeket. Mennyiben van igaza T-nak, aki nevetségesnek találja az állítást, hogy külföldi ügynökök, ügynökségek avatkoztak be a líbiai eseményekbe, hát még, hogy azok robbantották ki a „polgárháborút”. Kik is valójában a lázadók, kikből áll Líbia Nemzeti Átmeneti Tanácsa és milyen motívumok vezették e csoportokat? A nyugati hírügynökségek „békés tüntetőknek”, a „népi felkelés képviselőinek” mutatták be őket. A politikai tudomány professzora, ill. szociológus Mahmod Mamdani írja, hogy a felkelők sorában „négy különböző politikai trend követői találhatók: radikális iszlámisták, királyságpártiak, a törzsiség hívei (tribalists), és a nyugat-orientált oktatási rendszerben képezett, világi középosztály aktivistái.” Ugyanakkor „ezek közül csupán a radikális iszlámistáknak, különösen az Al-Kaidához szervezetileg kapcsolódó csoportoknak van harci tapasztalata.” (Lies, War, and Empire: NATO’s “Humanitarian Imperialism” in Libya, Andrew Gavin Marshall, 2011. 8. 26.) Még a Wall Street Journal (WSJ) is elismerte, hogy „Egykori mudzsahedin ellenállók segítik vezetni a líbiai lázadókat.” (2011. 4. 2.) A WSJ Benghaziból írta, hogy „a líbiai hadsereg veteránja, a korábban Oszama bin Laden szudáni holding társasága, majd egy afganisztáni Al-Kaida jótékonysági szervezet számára dolgozó Sufyan Ben Qumu képzi ki a városban toborzott lázadók tekintélyes részét.” Valójában a lázadók parancsnoksága sok más tisztségviselőjének hasonló a múltja, így a Kadhafi ellenes haderőben leginkább nekik van meg a szükséges harci tapasztalatuk. Az angliai Telegraph március 25. kiadásában olvashatjuk az Abdel-Hakim al-Hasidi, líbiai lázadó vezetővel készült interjúban, hogy a korábban a szövetséges csapatok ellen Irakban harcoló dzsihadisták a Kadhafi-rezsim elleni harc frontvonalában vannak. Al-Hasidi emondta, hogy ő maga is harcolt Afganisztánban „az idegen hódítók” ellen. (http://www.telegraph.co.uk) – Sajnálatos, hogy ezt nem kötötték T. Kristóf orrára Líbia „népi felkelői”! – Egy amerikai admirális, a NATO hadseregvezetés parancsnoka úgyszintén elismerte még márciusban, hogy a líbiai harcokban a lázadók élvonalában vezető pozíciót foglalnak el az Al-Kaida harcosok. (2011. 3. 29.)

T. a CIA beavatkozás volumenét messze alábecsüli. Idéznénk egy-két megbízható forrást ez ügyben is. A pakisztáni The Nation napilap aug. 31. száma írja, hogy a CIA több mint 1500 harcost toborzott a megszállt Afganisztánban, hogy a NATO és a líbiai zendülők oldalán harcoljanak. „Üzbégek, perzsák és azeriak. A felvételek szerint, ezek az üzbég stílusú shalwartot és azeri-üzbég inget viselő férfiak harcoltak a líbiai városokban.” (Kiemelés: B. J.) Amikor az Al-Jazeera riportere felvételeket készített volna róluk, a „lázadók” nem engedték, írja a pakisztáni The Nation. A lap megemlíti azt is, hogy egyes források szerint „A CIA pénzzel és fegyverekkel látta el a líbiai lázadókat.” Beszámol New York polgármestere tévé interjújáról, ahol Bloomberg elmondta: „A líbiai lázadók Nemzeti Átmeneti Tanácsának vezetői Isztanbulba repültek, hogy legitimációt és pénzt szerezzenek. Az USA és 31 másik nemzet hivatalos elismerésével távoznak majd.”

T. bagatellizálja az angolok által partra tett SAS-egységek szerepét is. A lázadók által márciusban elfogott Különleges Légi Deszant katonái nemcsak „valószínűleg”, hanem ténylegesen „felderítőmunkát végeztek”! Temesszentandrási szerint „az akció konkrét célját azóta sem ismerjük. Egy biztos: a lázadók nem fogták volna el őket, ha az ő segítségükre érkezett volna a csapat.” Nos, a lázadó fegyveresek kezdetben nem tudhatták, ki került a kezükbe, holott az SAS több egysége igenis a lázadók segítségére érkezett, azzal a céllal, hogy „beazonosítsák a bombatámadások célpontjait”, mint ahogy az angol Daily Mail beszámolt róla! Mert ugye nem a lázadók, hanem a NATO-bombázás buktatta meg a Kadhafi-rezsimet! A Daily Mail egy későbbi, augusztus 25-i cikke arról szól, hogy az SAS-egységek „elit katonái arab öltözetben és ugyanazzal az AK47-essel, amit a lázadók használtak… fésülik át Kadhafi lerombolt lakóépületeit”, az utcákat és keresik a bejáratot az alagútrendszerhez, ahol Kadhafi rejtőzhet. Tehát hónapok óta ott voltak az SAS-alakulatok Líbiában, csakúgy, mint az MI6 és a CIA! A lázadók közt a radikális iszlámistákéhoz hasonló fontossággal egyedül a negyedik csoport bír még, a nyugatbarát, középosztálybeli aktivisták, zömmel közülük kerülnek ki az NTC politikai vezetői. Sokuk korábban a líbiai kormány tisztségviselője volt, majd átálltak a zendülők oldalára. A Nemzeti Átmeneti Tanácson belül mintegy ’de facto’ miniszterelnök a nyugati iskolázottságú politikatudós és közgazdász Mahmoud Jibril, aki korábban a Nemzeti Gazdasági Fejlesztési Bizottságot vezette. Ha az Al-Kaida és dzsihadista múlttal, ill. jelennel és kapcsolatokkal bíró iszlámisták motívumai, céljai mihamar elárulták magukat, nem sokat kell találgatni ahhoz, hogy megtudjuk, milyen politikát, gazdaságpolitikát követ majd a Mahmoud Jibril vezette NTC. A Wall Street Journal (2011. 3. 10.) írja, hogy az NTC „azt az üzenetet küldi a külföldi vállalatoknak, hogy a jövő líbiai kormányát érdekli a külföldi befektetés és privatizáció kérdése.” A Wikileaks 2009-es kiszivárogtatott diplomáciai távirata szerint Amerika akkori líbiai nagykövete szerint: Jibril „érti az amerikai perspektívát.” Privatizáció egy „fejlődő” országban? Isten veled ingyenes líbiai gyógykezelés, oktatás, s főleg az új házasok lakásvásárlására adott 50 ezer dolláros állami támogatás…!

S még egy aprócska adat arra, hogy az „összeesküvés elméletek” túl gyakran bizony a fájdalmas valóság talaján születnek. Okkal! Az új Líbia még ki nem írt privatizációs pályázatainak már meg is lehetnek a nyertesei, hiszen, mint a Jerusalem Post tudósítója írja, „A lázadók felkérték Anglia líbiai zsidóinak vezetőjét, hogy jelöltesse magát hivatalos pozícióra” – A gyengébbek kedvéért nem Angliában! – Nem más, mint az NTC vezetője, Mustafa Abdul Jalil kérte fel a benghazii születésű és a ’67-es „pogrom” elől családostul külföldre menekült Raphael Luzont, hogy térjen vissza. Líbiában a ’30-as években mintegy 25 ezer zsidó élt, de 1951-re legtöbbjük Izraelbe, Olaszországba és Angliába vándorolt. És mit ad Isten, a zsidó felmenőket ősei közt tudó Kadhafi nemcsak legnagyobb támogatója volt a palesztinok ügyének és egy több tízmilliárd dollárnyi támogatással felállítandó rivális pán-afrikai, pénzügyi szervvel nemcsak, hogy ki akarta venni Afrika államait az IMF és a Világbank zsidó hiénáinak karmából, de a líbiai zsidók iránt érzett, nem éppen vendégszerető magatartása miatt – mint olvassuk a Jerusalem Postban - „Az utolsó zsidó csaknem egy évtizede elhagyta Líbiát”! Akkor, kedves T. Kristóf, kire is lehet mutogatni filoszemita szimpátiája miatt? (2011. 10. 23.)

Mielőtt visszatérnénk a líbiai „rezsimcsere” W. Engdahl és mások által felvázolt, több mint logikusnak tűnő okaihoz, a Pentagon Kína ellenes AFRICOM stratégiájához, vessünk még egy rövid pillantást a nyugati médiumok gyomorfordító hazudozására, ami ugye ürügyül szolgált a NATO „humanitárius beavatkozására”. Annál is inkább, mert bizonyítottan továbbra is ezzel operálnak a terve vett újabb rezsimcserék érdekében. (Lásd: Szíria.) Vegyük a líbiai tüntetések kezdetét, amikor is a nyugati média és a helyi zendülők szerint Kadhafi helikopterekről, vadászgépekről lövette a „békés benghazi tüntetőket”. (Benghazi a radikális muszlim lázadás központja volt 1995-ben is, melynek elfojtása két évig tartott, és amelyet véres megtorlás követett.) Az ez év februári „tüntetők” sem voltak békések, de mindenek előtt és bizonyítottan (!): a líbiai eseményeket már a NATO légitámadásokat jóval megelőzően műholdas megfigyeléssel monitorozó orosz katonai felderítés állítása szerint: Líbia sohasem indított támadásokat helikopterekről és vadászgépekről saját polgárai ellen Benghaziban vagy másutt, „a több médiaforrás szerinti támadások egyáltalán nem történtek meg” – szól az orosz jelentés.

Ezt megerősítette egy későbbi Amnesty International riport. - Mennyiben hihetjük hát el a nyugati média legújabb híreit, hogy Sirte Kadhafi-párti védői lövik az ostromlott városból menekülő civileket? - (Russia Today, 2011. 3. 1. / The Independent, 2011. 6. 24.) - Köszönet Andrew Gavin Marshallnak kiválóan dokumentált tanulmányáért, melyek forrásaira több esetben hivatkoztam.

Ha Líbia „Afrika Svájca” volt - ami ugye nem éppen táptalaja egy forradalomnak ( ! ) -, akkor „miért folytatott a NATO egy ennyire őrült és pusztító támadást egy békés nemzet ellen?” - kérdi W. Engdahl. Egyértelmű, hogy az elsődleges okok egyike „Kína olaj és vitális fontosságú nyersanyag forrásai körbezárásának befejezése az észak-afrikai térségen át.”

Pentagon riadalom Kína miatt

A tíz éve még barátilag kezelt Kína hatalmas iramú fejlődése riadalmat keltett a Pentagonban, de az „ellenségkép” kivetítésével óvatosan kell, hogy bánjon Amerika, hiszen nagyban függ Kínától, amely felvásárolja az USA állami adóssága nagy részét kincstári jegyek formájában. Az aggodalom egyik oka a kínai hadsereg rohamos modernizációja, fejlett technológiájú fegyverzettel történő elláttatása. Ez év júniusában az amerikai haditengerészet korábbi titkárának, a jelenleg virginiai szenátor, James Webbnek sokak körében megrökönyödést váltottak ki szavai Bejingben, amikor Kínát Hitler Németországához hasonlította, melyet nem „békíthet” ki az USA Chamberlain Hitlerrel való 1938-as Müncheni egyezményéhez hasonlóan, amikor is Chamberlain elismerte a német jogot a zömmel németek lakta Szudéta-vidékre. Webb szerint rohamosan közeledik a „müncheni óra”, amikor Washingtonnak el kell döntenie, hogyan tarja fenn a „stratégia egyensúlyt”. Kínát túl erősnek és túlzottan függetlennek tekintik sokan Washingtonban és a Wall Streeten és ennek ellensúlyozására olajimporttól való függését jelölték meg, mint Kína Achilles sarkát. „Líbia az a sakkhúzás, mellyel éppen erre a sebezhető Achiles pontra sújtanak” – írja Engdahl.

A hidegháború vége óta az első alkalommal történik, hogy Amerika aggodalommal kezdi szemlélni a kínai energia és nyersanyag kitermelő vállalatok afrikai jelenlétét. Jövőbeli energiaszükségleteit felismerve, Kína nagyszabású gazdasági diplomáciai tárgyalásokat kezdett néhány éve afrikai országokkal, ami 2006-ban kulminálódott, amikor is „Peking több mint negyven afrikai államfő lába elé gurított, a szó szoros értelmében piros szőnyeget és gazdasági kérdések egész soráról tárgyalt. Egyik sem volt fontosabb, mint a jövő, afrikai olajkészleteinek biztosítása Kína robosztus iparosítása számára.” Kína több olyan országban jelent meg, melyet Franciaország, Anglia, Portugália vagy más, korábbi gyarmati hatalmak magukra hagytak.

Pl. az egyik legszegényebb és földrajzilag elszigetelt ország, a Csád Köztársaság kormányával Kína mamut olajvállalata, a CNPC egyezséget írt alá 2007-ben egy olajfinomító építéséről. Hamarosan megkezdődött egy olajvezeték építése egy 300 kilométerre, délre fekvő kínai olajmezőről a két ország közös vállalkozásában épített finomítóhoz, ami 2011-ben megkezdte üzemelését a főváros, Ndjamena közelében. A Csáddal határos, akkor még szudáni Darfur régióban, egy másik nagy kínai olajprojekt létezik.

A kínaiak szudáni olajbehozatala 1990-ben kezdődött és 1998-ban a kínai CNPC már egy, dél-szudáni olajmezőkről, a vörös-tengeri Port Szudánba irányuló, 1500 kilométer hosszú olajvezeték és egy Khartoum közeli, nagy fontosságú olajfinomító építésébe kezdett. 2011 elejére a szudáni olaj „Kína olajimportja kb. 10%-át tette ki, ami Szudán napi 490 000 hordónyi olajtermelésének több mint 60%-a.” Nem csoda, hogy Szudán a kínai nemzeti energiabiztonság vitális pontjává vált. Geológiai felmérések szerint a Darfurtól, az egykori Dél-Szudánon és Csádon át Kamerunig terjedő terület mélye egy gigantikus olajmezőt rejt, ami akár Szaúdi Arábia olajkincsével is egyenértékű. Épp ezért a Dél-Szudán, Csád és Kamerun feletti ellenőrzés vitális fontossággal bír a Pentagon-stratégia számára, melynek célja: Kína, ezen országok olajához való hozzájutásának „stratégiai megszüntetése” a jövőben. „Mindaddig, amíg egy szilárd és életerős Kadhafi-rezsim volt hatalmon Tripoliban, ez az ellenőrzés komoly probléma maradt. A Dél-Szudáni Köztársaság elszakítása Khartoumtól és Kadhafi uralmának egyidejű megdöntése a Pentagon által megfelelőnek tartott, gyenge lázadó bandák javára: a stratégiai prioritású ’teljes spektrumú dominancia’ volt a Pentagon számára.”

Az AFRICOM beavatkozása

„A közelmúlt nyugati, katonai támadásainak Líbia elleni hulláma és az álcázottabb rezsimcserék, mint a tunéziai, egyiptomi és a most „függetlenné” tett, olajban gazdag Dél-Szudán végzetes népszavazása mögötti tényező az AFRICOM volt. Az a speciális, US katonai parancsnokság, amit a Bush-adminisztráció állított fel 2008-ban, azzal a kimondott céllal, hogy ellenálljon az Afrika hatalmas olaj és ásványkincsei feletti, növekvő kínai befolyásnak.”

Az AFRICOM célja „az Afrikában bőségesen fellelhető szénhidrogén és más stratégiai nyersanyagkincsekhez való hozzájutás védelme…, egy olyan feladat, ami többek között ezen nyersanyagkincsek veszélyeztetése elleni biztosítékot jelent és annak garantálását, hogy egyetlen más harmadik fél, mint Kína, India, Japán vagy Oroszország nem részesül kedvezményes bánásmódban” – idézi Engdahl a washingtoni bennfentes, US külügy- és hadügyminisztériumi tanácsadó, dr. J. Peter Pham 2007-es nyilatkozatát. Az „Új-konzervatív Alapítvány a Demokráciák Védelmére” nevű szervezettel kapcsolatban levő Pham az alábbiakat mondta egy US kongresszusi kihallgatáson az AFRICOM szükségességéről:

„Ez a természeti kincs célpontul kínálja Afrikát a Kínai Népköztársaság számára, melynek dinamikus gazdasága… szinte kielégíthetetlen szomjjal rendelkezik az olaj és más természeti források iránt, hogy fenntartsa magát… Jelenleg Kína hozzávetőlegesen 2.6 millió hordó nyersolajat importál naponta, ami felhasználásának kb. fele; több mint 750 000 hordónyi - importjának durván egy harmada -, afrikai lelőhelyekről jön, különösen Szudánból, Angolából és Kongóból (Brazzaville).” Nem csoda hát, hogy talán egyetlen más külföldi terület sem vetekszik Afrikával, mint Peking tartós stratégiai érdekeinek színtere az utóbbi években. Főleg az Afrika nyugati partja mentén fekvő, olajban gazdag államok válnak „fokozatosan az Egyesült Államok és a globális színpadon egyetlen, valóban csaknem versenytársnak tekinthető Kína közti stratégiai versengés színterévé, tekintve, hogy mindkét ország igyekszik kiterjeszteni befolyását és biztosítani a nyersanyagokhoz való hozzájutást” – érvelt Pham. (Kiemelés az eredetiben.) Ha áttekintjük az ún. arab tavasz Washington támogatta „twitter forradalmait”, megint csak a fentiekben vázolt kép bontakozik ki. (Ennek ellenére T. azt a nézetet hangoztatja, hogy „a forradalmat a fiatalok szervezték a Facebook-on” – más szóval a twitteren -, „meg persze szóban is terjedt, hogy kimennek tüntetni az utcára…”) A lázadás egy láthatólag jelentéktelen, észak-afrikai országban, Tunéziában kezdődött. Csakhogy Tunézia Líbia nyugati határán fekszik, írja Engdahl. Majd az egyiptomi dominó hullott, a Mubarak- rezsimmel. Noha ez bizonytalanságot teremtett a Közel-Keleten, főleg Izrael számára, mégis Izrael többet veszítene, ha csatlósa és életben tartója: Amerika alul maradna a Kínával való versengésben, pl. az Afrika olajmezői feletti befolyás elvesztésével.

Egyiptomot, 2011 júliusában Dél-Szudán követte, a Dél-Szudáni Köztársaság kikiáltásával. A Szudántól való elszakadást a több éve tartó, USA támogatta, Khartoum-ellenes felkelés előzte meg, amivel Washington elérte, hogy Szudán, túlnyomó részben az új Köztársaság területén levő olajkincshez Kína ne férhessen hozzá. Az USA ENSZ-nagykövete, Susan Rice nem véletlenül mondta az új állam függetlensége ünnepén, hogy az elszakadás megtörténtében „a US legalább annyira aktívan részt vett, mint bárki más”. (Idézi Engdahl) A térség társadalmi kataklizmáit a „fiatalok kezdeményezte ’Twitter’ meg ’Facebook’ forradalmaknak” tekintők további kiábrándítására: a Bush adminisztráció már 2004-ben prioritásnak tekintette az elszakadást és azóta ez egy Washington irányította és pénzelte projekt lett. A jelenlegi amerikai elnök, Obama nyíltan támogatta a dél elszakadását, olvasható W. Engdahl dokumentumokkal kellően alátámasztott cikkében.

Dél-Szudán függetlenné válásával Szudán elvesztette elsődleges keményvaluta forrását, az olajbevételt, aminek kétharmada Dél-Szudánból jött. Szudán olajfinomítói és a Vörös-tenger melletti Port Szudánba tartó, egyetlen olajvezeték Észak-Szudán területén van, így Washington szeretné, ha Dél-Szudán egy Khartoumtól független, új, export vezetéket építene, Kenyán keresztül. Persze Kenya a legerősebb US katonai befolyás alatt levő területek egyike Afrikában. Összefoglalva, „Az USA vezette líbiai rezsimcsere, valamint az egész ’Nagyobb Közel-Keleti Terv’ célja, ami az arab tavasz mögött meghúzódik, a világ legnagyobb, ismert olajmezői feletti abszolút ellenőrzés biztosítása és a jövő politikai fejleményei meghatározásának lehetősége, főleg a Kínához hasonló országokban” – írja Engdahl. Mint azt már Henry Kissinger - a US külügyminisztere a ’70-es években -, észrevette: „Az olaj feletti ellenőrzéssel, egész nemzeteket vagy nemzetek csoportjait ellenőrzöd.”

Végezetül a 19. század második felének angol miniszterelnöke, Benjamin Disraeli észrevételére emlékeztetném a fentieket is esetleg „zöldségnek és már-már paranoid, a tájékozottság teljes hiányáról árulkodó összeesküvés-elméletnek” tituláló T. Kristófot. A korabeli, európai nagyhatalmi versengés politikai színpada kulisszái mögé nemcsak miniszterelnökként, de zsidó származása, kapcsolatai lévén is belátó Benjamin Disraeli arra inti történelmi regényének hősét, Conigsbyt, hogy „a világot teljesen másféle személyek irányítják, mint amit azok képzelnek, akik nincsenek az események mögött.”

Balla József