A média és a cenzúra hatvan éve Kínában

2009. október 7./Reporters sans frontiéres/TibetPress

2009 október 1.
Ma ünnepli a kínai kormány a Kínai Népköztársaság megalapításának hatvanadik évfordulóját tűzijátékkal, katonai parádéval. Ezt a hatvan évet azonban szükséges kiértékelni a kínai média szempontjából és a kínai emberek információhoz való jogának szempontjából is. A Riporterek Határok Nélkül a saját módján szeretne részt venni az ünnepségen, kihangsúlyozva olyan adatokat, amelyek rávilágítanak a kínai média fejlődésére.

Az elmúlt hatvan év elég nehéz volt az újságírók számára, mert a maoista rezsim puszta propagandaeszközzé akarta lefokozni a médiát. Az újságírókat és a bloggereket ma már nem fogják el, de a cenzúra ma is működik. A Kommunista Párt továbbra is közvetlen ellenőrzést gyakorol a Xinhua Hírügynökség és az újságok például a People's Daily és az országos tévécstorna, a CCTV felett. A kínai média viszonylagos szabadságot élvezett, 1949. október 1., de a szempontok sokfélesége és a magántulajdonú média Mao hatalomra kerülésével megszűnt. Noha a kínai médiát azelőtt is cenzúrázták (Kuomintang, japán megszállók), a sajtószabadság fejlődő tendenciát mutatott, amit aztán a Kommunista Párt megszüntetett.

A szerkesztői szabadságnak 1949-ben teljesen vége szakadt. Az értelmiség, beleértve az újságírókat is, állandó félelemben élt a maoista rendszer önkényes elnyomás miatt egészen 1976., Mao haláláig. Ez az időszak sok emberéletet követelt. Sok újságírót megöltek vagy ,,öngyilkosságot követtek el'', a nyilvánosságnak pedig népbutító propagandát kellett évekig elviselnie. Voltak újságírók, akik a hivatási etikát félretéve aktívan részt vettek a párt érdekeinek teljes körű érvényesítésében. A paletta színesedett és az újságírók helyzete javult, amióta Kína belefogott a gazdasági reformok megvalósításába. De ez nem annyira a rendszer nagylelkűségének, mint inkább azoknak az újságíróknak köszönhető, akik kockáztatták elbocsátásukat vagy bebörtönzésüket.

Az 1990-es évek vége óta az újságíróknak és a bloggereknek az Internet új keresőoldalakat kínál.  Egyrészről ez az új technológia forradalmi eszköz arra, hogy nyomást gyakoroljanak a nemzeti és helyi hatóságokra, másrészről félelmetes propagandaeszközzé váltak a kormány kezében.

Október 1-je előtt - növekvő hely a média számára
Nyugati mintájú modern média nem létezett az 1890-es évekig. Az első kínai újságokat külföldiek működtették,  misszionáriusok, üzletemberek. Haladó gondolkodású kínai diákok, akik külföldön foglalkoztak újságírással, meghonosítottak interjútechnikákat.

Az 1919. május 4-ei mozgalmat követően, amikor az értelmiség a fiatal köztársaság demokratizálódását és modernizálását sürgette, az uralmon lévő nacionalista párttal (Kuomintang) szembeni kritikát tartalmazó cikkek jelentek meg. Az újságírók rengeteg témát vetettek fel, például emberi jogok, büntető törvénykönyv, halálbüntetés, közigazgatási reformok. A Kuomintang ellenséges viszonya a sajtószabadsággal az 1930-as években vált igazán feszültté. Habár a XX.század első felében létezett cenzúra, a kínai sajtó kétségkívül élvezett bizonyos fokú szabadságot, amely részben az állami ellenőrzés gyengeségének, részben a különböző területeken jelenlevő külföldi befolyásnak volt köszönhető. A Dagongbao, Zhang Jiluan által 1941-ig kiadott újság volt a legjobb példája a modern, független, bizonyos Kuomintang-döntésekhez kritikusan hozzáálló újságra, amely azonban sem a japánok, sem a kommunisták szócsöve nem volt.

1949 - A propagandaapparátus születése
,,Az újságok hatalma és szerepe attól függ, melyikük tudja megfelelően képviselni a Párt álláspontját, jellemző irányvonalait, céljait és munkarendszerét a tömegek számára a leggyorsabb és a leghatékonyabb módon.'' Ezzel magyarázta Mao Ce-tung elnök 1961-ben, miért kell követnie az értelmiségnek és az újságíróknak a Kommunista Párt rendelkezéseit. Miután az ellenállás évei alatt megteremtették a propaganda médiáját, Mao bevezette Pekingben és Kína többi részében a lenini sajtómodellt. Ahogy Alain Peyraube írta: ,,A tömegtájékoztatás (sajtó, rádió, televízió, plakátok, filmek) politikai és ideológiai szerepe elsődleges.'' A Népköztársaság 1949-es keletkezésétől kezdve ,,a média nemcsak közösségi propagandista és politikai agitátor, hanem a társadalom egyik szervezője is.''

A Kínai Kommunista Párt hatvan évvvel később is ragaszkodik Mao ,,tömegirányzatról'' vallott elveihez. A Kommunista Párt vezetői uralják a tömeget. Minthogy nem a nép választja őket, nem a népnek felelősek, hanem a pártnak. Ezt az elvet az újságírásra alkalmazva a sajtó a fentről lefele történő kommunikáció eszközévé válik, a Párt eszközévé, amellyel a tömegeket oktatja és mozgósítja a szocializmus támogatására. A tömegmédia nem fedheti fel a irányelvek kialakulásának mozzanatait, különösen nem a Kommunista Pártban lezajló vitákat. A hivatalos kínai sajtó nemcsak a Kommunista Párt ,,szája és nyelve'', hanem szeme és füle is. A Xinhua újságírói által írt cikkek közül sokat soha nem közöltek le, hanem a pártvezetésnek küldték át.

A Kommunista Párt vezetése alatt a kínai újságírás négy fejlődési szakaszon ment keresztül. Az első a Kínai Népköztársaság 1949-es megalapításától kezdődik és a Kulturális Forradalom 1966-os kezdetéig tart. Ezalatt az idő alatt megszűnt a magántulajdonú média, a párt eltörölte a média sokszínűségét és erős propagandájához olyan szócsöveket hozott létre, mint a Xinhua. A média feletti központi kontroll a Nagy Ugrás idején fokozódott, az osztályharcot kihangsúlyozva. A valóság hamis ábrázolása vált meghatározóvá. Az ipari fejlesztést előtérbe állító egyoldalú  sajtó  hozzájárult a kínai parasztok millióinak éhhalálához.

1956 május 2.-,,Virágozzék száz virág- álljon fel száz eszme.''
Mao elnök 1956 májusi beszéde elindította a nyitottság ,,Száz Virág'' mozgalmát, amelyet azonban értelmiség elleni megtorlás követett. Ez figyelemreméltó példája volt annak, hogyan használja Mao a sajtót. Mindkét mozgalmat, a Száz Virágot és az azt követő Anti-Right Mozgalmat a média indította el. Első beszéde azt sejttette, hogy részben enyhült az a fenyegetés, amely addig az újságírókra nehezedett.  Mao maga bátorította az értelmiséget arra, hogy fejlesztés céljával kritizálják a pártot. A People's Daily röviddel ezután közölte, hogy a téma lehet ,,kellemes vagy kellemetlen'', vonatkozhat szocialista vagy kapitalista országra. A nyitottság másik jeleként a Xinhua vezetője Londonba és Párizsba ment, hogy megtekintse az európai hírügynökségek munkáját. A People's Daily szerkesztősége odáig ment, hogy kritizálta a politikai vezetés sietségét, amiért ,,mindent máról holnapra akar megcsinálni''.

A nyitottság ideje nem tartott sokáig. Az ellenmozgalmat, az Anti-Right kampányt 1957 júniusában indították el. Június 8-án a People's Daily szerkesztősége feljelentette azokat, akik a Száz Virág osztályharc-javító kampányában próbáltak részt venni. Végül négyszázezer ,,jogharcos'', köztük sok újságíró és értelmiségi került átnevelő táborokba.

1966. november 10. - A People's Daily egy cikke miatt elkezdődik a Kulturális Forradalom
Ennek a bizonyos cikknek a címe ,,Történelmi visszatekintés'' volt. Ebben a Wu Han történész által írt ,,Hai Rui'' című színdarabot kritizálta, eretneknek bélyegezte, és ezzel kezdetét vette a Kulturális Forradalom. A cikk szerzője nem volt más, mint a Propagandaosztály főnöke, Yao Wenyuan, aki azzal vádolta Wut, hogy burkoltan kritizálta a maoizmust. Wut letartóztatták és három évvel később kivégezték. Feleségét öngyilkosságra kényszerítették. Lányuk egy pszichiátriai klinikán végezte, ahol 1976-ban ő is öngyilkos lett. Ez a cikk egy irodalmi mű kritikájával elindította a Kulturális Forradalmat, amely által a diktátor és követői felszámoltak minden ellenvéleményt a sajtóban több, mint egy évtizeden át. A totalitariánus rendszer őrültsége Mao személyi kultuszához vezetett, míg azokat az írókat és újságírókat, akiket azzal gyanúsítottak, hogy nosztalgiát éreznek a régi Kína iránt, megalázták, bebörtönözték, üldözték, megölték.

1988 tele - ,,A Folyó Gyászdala'' finoman kritizálja a Pártot.
Az 1980-as években liberalizáció szele söpört végig Kínán és sok újságíró élt is ezzel a lehetőséggel. Ennek a relatív szabadságnak egyik példája a hatrészes Heshang (Folyó Gyászdala) című dokumentumfilm sugárzása az állami tulajdonú CCTV-n 1988 telén. A ,,Folyó Gyászdala'' analógiát vezetett le a Kína ősi civilizációja bölcsőjének számító, de mára már eliszaposodott Sárga Folyó és Kína stagnálása között, ami a vezetők elzárkózásának és konzervativizmusának következménye. A megoldás a szerzők szerint nyitás a kék óceán felé, ami Japánt és a Nyugatot szimbolizálja. Ahogy a film népszerűsége nőtt, a kormány felfüggesztette sugárzását. A ,,Folyó Gyászdala'' előfutára volt mind a Tienanmen téri diákok bátorságának, mind a Párt azon észrevételének, hogy a véleményszabadság a legitimációját fenyegetheti. A Tienanmen téri események után a dokumentumfilm forgatókönyvírója, Su Xiaokang Hongkongba menekült, miután másokat, akik részt vettek a film megalkotásában letartóztattak.

1989. április 26. - A People's Daily tüntetőkön való gúnyolódása visszafele sült el
Amikor Hu Yaobang pártfőtitkár meghalt  1989. április 15-én, néhány ezer diák békés tüntetésre gyűlt össze Pekingben, hogy kifejezze szimpátiáját a túlzott reformizmusa miatt 1987-ben megfosztottak hatalmától. Azért, hogy jelentéktelennek tüntesse fel, sőt gúnyolja a diáktüntetőket, a People's Daily vezércikket közölt le 1989. április 26-án, amelyben ,,abnormális karakternek'' bélyegezte őket. ,,Ennek a maroknyi embernek az a célja, hogy zavart keltsenek a kínai népben és ezzel felszámolják Kína egységét és stabilitását.'' írta a vezércikk. Ez a leereszkedő és megalázó állítás, ahelyett, hogy lecsendesítette volna  a tüntetést, csak olajat öntött a tűzre.

A párt reformistái hiába akarták visszavonni a vezércikket és párbeszédet kezdeményezni a diákokkal. Az ügybe bevonták Zhao Ziyang pártfőtitkárt is, akit a június 4-ei mészárlás után váltottak le és helyeztek házi őrizet alá élete végéig. Az akkor 83 éves Teng Hsziaoping által támogatva a Kommunista Párt öregjei ragaszkodtak eredeti szilárdságukhoz. Az állami média és a fiatal tüntetők közötti párbeszéd hamar kudarcba fulladt. A sajtószabadság egy volt a diákok követelései közül, és ezért újságírók is csatlakoztak a mozgalomhoz. Ennek a következménye nagyszabású tisztogatás lett, melynek következtében több újságíró, köztük Wang Juntao, börtönbe került.

A június 4-ei mészárlás után több kínai újságíró külföldre menekült, ezzel kimutatva a médiában levő együttérzést a demokratikus mozgalom iránt. Azóta számos újságírót, köztük Shi Tao-t letartóztattak az 1989 június 4-ei mészárlásra való hivatkozás miatt.

1997 szeptember 1.- őszinte napi sajtó indul
A kormányzati nyomás némileg enyhébb a déli Guangzhou városában, ahol a Nanfang Dushibao napilapot adták ki 1997 szeptemberében. Őszinte stílusának köszönhetően, amely ellentétben állt a hivatalos média fárasztó retorikájával, képes volt betölteni az őrszem szerepét, amely a médiának egyébként feladata lenne, leleplezve azokat a botrányokat, amelyek Kína gyors fejlődését kísérték. A hatóságok általi gyakori tisztogatás közepette az újság kifejlesztette azon különlegességét, hogy hivatalnokokat leplezett le a szomszédos tartományokból. Sikere azt mutatja, mekkora volt a közönségigény olyan lapok iránt, amelyek elevenebbek és aggresszívebbek. Ebben az időben több újságot adtak ki.

A Nanfang Dushibao akkor világított rá leginkább a média döntő szerepére, amikor 2003-ban a Guangzhou-i rendőrség tartózkodási engedély hiányában letartóztatta Sun Zhigangot, akit három nappal később holtan találtak. A helyi hatóságok megpróbálták eltussolni az ügyet, de a Nanfang Dushibao és az internethasználók nyomása miatt a felelős rendőröket letartóztatták és a tartózkodási engedélyről szóló törvényt módosították. Mindazonáltal később a bátor szerkesztőt bebörtönözték.

2003 márciusa - Az internet megnehezíti az ügyek elleplezését
Noha az évtized elején még hezitáltak, az internet 2003-ban kezdett elterjedni, mint a korrupció és a visszaélések leleplezésének legfőbb eszköze, valamint nyomásgyakorló eszköz a központi és helyi kormányzatokon. A központi kormányzati cenzúra a médiában elleplezett SARS járvány idején, 2003 márciusában már anakronisztikusnak tűnt. A megmagyarázatlan halálesetekről író helyi újságcikkekre vetítve a cenzúra csak növelte a veszélyt. A WHO riasztása és a hongkongi újságok vezércikkei ellenére a kormányzat folytatta a kínai média cenzúrázását, miközben az egész világ egyre jobban aggódott a járvány miatt. Az internet azóta már ezerszer bebizonyította, hogy a hírek áramlása és az információ létfontosságú a demokrácia fejlődése és az életszínvonal javítása szempontjából Kínában.

Hatvan évi cenzúra után a kínai sajtó megérdemli a függetlenséget. Vessenek véget a Propaganda Főosztály, az Általános Sajtóigazgatás és az Állami Rádió- Film- és Televízióigazgatóság által gyakorolt ellenőrzésnek a média felett.