A magyar őshaza nyomában - Kőrösi Csoma Sándor tibeti kalandjai

2013. január 10. /vjm.hu/TibetPress

2008-ban néhány fiatal építész elhatározta, hogy megmentik Kőrösi Csoma Sándor egykori zanglai menedékét az enyészettől. A Himalája e kietlen vidékén magasodó kolostorerőd több mint egy évszázada elhagyatottan áll, falai omladoznak, a födémek életveszélyesek, s ha az önkéntesek nem járnak sikerrel, talán örökre el is pusztul. A reményteli tibeti vállalkozás vezetője, Irimiás Balázs nehéz, de szép munkájukról mesél.

Hogy jutott eszetekbe, hogy megmentsétek Kőrösi kolostorszobáját?

2007 nyarán egy biciklitúra alkalmával átkeltünk a Himaláján, úti célunk a zanglai kolostorerőd volt. Amikor megérkeztünk a civilizációtól oly' távol eső, elhagyott épülethez, nagyon jó érzés volt látni a magyar vonatkozású feliratokat. 1928-ban Baktay Ervin fedezte fel, hogy ez volt Kőrösi Csoma szobája, s ő véste az ajtó fölé a 'Csoma's Room' (Csoma szobája) feliratot is. Mivel korábban Kambodzsában, az angkori romok helyreállításán dolgoztam, tisztában voltam vele, milyen kevés pénz is elég lenne ahhoz, hogy ezt az épületet megmentsük. Elkezdtük szervezni a munkálatokat, a terület tulajdonosával, a zanglai királlyal is beszéltünk, aki igen segítőkész volt. A következő nyáron belevágtunk a mentőakcióba.

Milyen állapotban találtátok az épületet?

Bár előttünk is jártak magyarok Zanglában, akik megígérték a királynak, hogy segítenek megmenteni a XVI. században épült kolostort, ebből sajnos semmi sem valósult meg. Az erődöt elkeserítő állapotban találtuk: Csoma szobája a földtől a plafonig ketté volt repedve, s a szentély is, ami szintén a felső szinten tálalható, igen rossz állapotban volt. Az alsó szintek kőből épültek, így az itteni helyiségek lassabban pusztulnak, de a legfelső szint anyaga vályog, amely nagyon rosszul viseli a nedvességet, főleg, ha nem tartják rendszeresen karban.

Hogyan képzeljük el a kolostort és Kőrösi Csoma szobáját?

Az erőd egy magányos sziklatömbön áll, s hogy stabil legyen, alulról fölfelé vékonyodik. A teteje lapos, ott szárítják most a helyiek a vidék egyetlen gyümölcsét, a sárgabarackot. Itt található a "szellemek lakhelye" is: egy szarvakkal és áldozati zászlókkal díszített emelvény. Ez ugyan plusz súlyként nehezedik az épületre, amelyen könnyíteni kellene, tekintve azonban, hogy vallási funkciója van, addig nem nyúlhatunk hozzá, amíg nem kapunk rá engedélyt a királytól. Ablak helyett apró rések engedik be a napfényt az épületbe, van viszont rajta egy kémény, ami ritkaság errefelé. Csoma szobája egy 3x3 méteres kis cella, melynek egy pici ablaka van, középen pedig egy oszlop tartja a födémet, melyen hatalmas lyuk tátongott. A helyiséget nem lehetett fűteni, így a tudósnak mindig pokrócokba kellett burkolóznia, hogy dolgozni tudjon.

Hogyan éltek itt régen az emberek?

Meglepően keveset változott az életforma errefelé az elmúlt néhány évszázadban. Ha elsétálunk a Zanglától 3-4 kilométerre fekvő nyári településre, ahová az állatokkal együtt költöznek ki a helyiek, megtapasztalhatjuk Csoma korának viszonyait. Itt az emberek még együtt laknak a jószágokkal, hiszen azok hője is melegíti a helyiségeket. A kolostorokban is hasonló az élet: jaktrágyával fűtenek, mert a fa túl értékes, a vizet pedig a patakból hozzák. Egész nyáron a földeken dolgoznak, hogy télre elegendő élelmük legyen, akkor ugyanis mindent elzár a hó.

Honnan ismeritek, hogyan alkalmazzátok a helyi építészeti eljárásokat?

Az az építészeti mód, mely évszázadok alatt természetes módon fejlődött ki ezen a vidéken, sokkal jobban megfelel a helyi viszonyoknak, mint bármi más. A vályog például - a betonnal ellentétben - jobb hőszigetelő, ráadásul a hideg teleket is jobban bírja. Annyiból könnyebb az eldugott műemlékeken dolgozni, hogy az a néhány lelkes kutató, aki felkarol egy-egy ilyen kevésbé ismert épületet, segíti egymást, megosztják az ismereteket. Ezzel szemben a felkapott régészeti területekért sorban állnak a kutatócsoportok és minden apró praktikát rejtegetnek egymás elől. Így könnyebben hozzájutunk a témában írt nemzetközi publikációkhoz, szakirodalomhoz is.

Miből finanszírozzátok az épület helyreállítását?

Főleg egyéni hozzájárulásokra támaszkodhatunk, így bárki segítheti az alapítvány munkáját, erre többféle lehetőséget is kínálunk. Az adományozó vásárolhat például jelképes tégla-, vagy gerenda-jegyeket, melyekbe építéskor belevéssük a támogató nevét, illetve egyedi dotáció is választható, melynél a támogató határozza meg, mennyit szán a munkálatokra.

Kik lehetnek önkéntesek?

Főként az egyetemeken gyakorlati képzést kereső építész hallgatók csatlakoznak hozzánk, de a weboldalunkon keresztül is toborzunk önkénteseket. Az építészképzésben résztvevő magyar egyetemeknek felajánlottuk, hogy azoknak a diákoknak, akik rajtuk keresztül jelentkeznek, magashegyi építészeti képzést nyújtunk. Az egyéni utazóknak szállást és ellátást biztosítunk, nekik csupán a helyszínre jutást kell megoldaniuk. Nem fontos, hogy építészeti előképzettsége legyen az önkéntesnek, hiszen az egyszerűbb munkafolyamatokat, mint például a vályogvetést vagy a szamárháton való vízhordást bárki gyorsan elsajátítja. A falusi iskolában alapfokú angolt is lehet tanítani, ez is fontos része a munkának, amely szintén hozzájárul a térség fejlődéséhez.

Hogyan hasznosítjátok majd a helyreállított épületet, illetve mi a következő tervetek?

Ennél a döntésnél természetesen figyelembe kell vennünk a helyiek kívánságát, illetve az épület jellegét is, amely megkívánja az évenkénti karbantartást. Így mindenképpen olyan hasznosítást látunk célszerűnek, amely ezt megvalósíthatja, például nyári építőtáborokat szerveznénk ide egyetemi hallgatóknak.

Ki volt Kőrösi Csoma Sándor?

A tibetisztika megalapítója 1784-ben született Kőrösön, Erdélyben. Tanulmányait a helyi falusi iskolában kezdte, majd a nagyenyedi Bethleniánumban folytatta, ahol kiváló eredményeivel elnyerte a hercegi ösztöndíjat. 'Principistaként' a filozófiai és teológiai tanokon túl megismerte a magyarság őstörténetét is. 1815-től a kollégium 'angol ösztöndíjasaként' Göttingenben tanult tovább, ahol ekkoriban lett önálló egyetemi stúdium a Keletkutatás. Csoma ekkorra már a latin, az ógörög, a héber, a francia, a német, az angol és a román mellett elsajátította a török és az arab nyelvet is. Itt ismerkedett meg Julius Heinrich Klaproth-tal, aki szerint minden ugor nép - köztük a magyar is - az ujgur rokona. Ez győzte meg Csomát arról, hogy a magyarokat Közép-Ázsiában, az ujgurok között kell keresni.

1819-ben elindult keletre, hogy felkutassa a magyarok őshazáját. Kairó, Bejrút majd Bagdad érintésével megérkezett Perzsiába. A Teheránban eltöltött fél év alatt megtanult perzsául, majd folytatta útját Kasmír felé. Végcélja Közép-Ázsia lett volna, de az afgán háború meghiúsította terveit. Ekkor találkozott William Moorcrofttal, aki döntően megváltoztatta életét. Tőle kapta az első Tibetről szóló könyv, az 'Alphabetum Tibetanum' egy példányát, s ő volt az, aki az ezzel kapcsolatos tanulmányokra ösztönözte. Hogy tudását elmélyítse, engedélyt kért az angoloktól a tibeti kolostorokban folytatott munkájához. 1823 nyarán ajánlólevelek birtokában érkezett meg Zanglába, ahol csaknem másfél év alatt megismerkedett a tibeti irodalommal, s összeállított egy 30000 szavas szójegyzéket.

1824 őszén Csoma ismét jelentkezett a brit hatóságoknál, és ígéretet kapott tőlük, hogy kutatásait finanszírozni fogják. Második tibeti útja ismét Zangszkárba vezetett, hogy mesterével a Phugtal nevű kolostorban folytassa tanulmányait. A láma azonban hamarosan magára hagyta, így Csoma végső búcsút vett Ladakhtól. Vállalt munkáját nem sikerült időre befejeznie, ezért a britek megszüntették anyagi támogatását. 1827 derekán harmadszor is útra kelt, ezúttal Kanam kolostorába, ahol a szerény körülmények ellenére sikeresen haladt a munkában. Három év alatt véghez vitte, amire ígéretet tett: összeállította az első használható tibeti szótárt és nyelvtant, és elkészítette a buddhista szavak gyűjteményének angol változatát.

A következő évben könyvtárosként dolgozott Kalkuttában, s közben előkészítette műveinek kiadását, amelyek 1834-ben jelentek meg. 1835-ben indiai tanulmányútra indult, hogy a szanszkrit és bengáli nyelveket tanulmányozza, majd két év múlva visszatért Kalkuttába, s élete hátralevő részében már csak a tibetológiával foglalkozott. 1842-ben még egyszer, utoljára útra kelt. Célja Lhasza, Tibet fővárosa volt, ahonnan Észak-Kína, az ujgurok és a mongolok földje felé folytatta volna vándorlását, hogy megtalálja a magyarok őshazáját. Dardzsilingbe érkezve azonban maláriát kapott, s 1842. április 11-én, 58 éves korában elhunyt. Síremléke a dardzsilingi temetőben, a Himalája tövében áll. Bár kitűzött célját, hogy megtalálja a magyarok őshazáját, soha nem tudta beteljesíteni, a történelem, mint egy addig ismeretlen kultúra feltáróját, megőrizte nevét.