A közlegelők tragédiája II. - Tikópia, a pozitív példa

2017. április 19./Pangea/TibetPress

eredeti cikk

Garett Hardin 1968-ban „A közlegelők tragédiája” címmel publikált tanulmányában a következőt fogalmazta meg: „Létezik-e olyan kulturális csoport, amely manapság akár csak intuitív szinten is, de megoldotta ezt a gyakorlati problémát? Egy egyszerű tény bizonyítja, hogy nem létezik: nincs ma a világon olyan virágzó populáció, amelynek növekedési rátája zéró volna, méghozzá már egy bizonyos ideje zéró”.

Ma már tudjuk, hogy Hardin tévedett, mivel létezik olyan „virágzó populáció”, melynek népessége stabilizálódott, és elkerülte a környezeti tragédiát. Ezt azonban egy olyan szabályrendszernek köszönhetően sikerült elérniük, amely olyannyira szembemegy ma általunk használt morális és életmódbeli megszokásokkal, hogy bevezetése a Föld más részein teljességgel lehetetlen lenne. E parányi "fenntartható" civilizáció a Salamon-szigetekhez tartozó Tikopia szigetén található.

 

Tikopia egy 4,6 km2 nagyságú sziget a Csendes-óceánban. A sziget tulajdonképpen egy kialudt vulkán maradványa, a legmagasabb pontja 380 méterrel van a tengerszint felett. Régóta ismert sziget, még Verne Nemo kapitány c. művében is felbukkan. Ahogy az a polinéz szigetvilágban megszokott, Tikopia szigete is viszonylag távol található bármilyen más civilizációtól, a legközelebbi sziget Vanikoro 225 kilométerre található tőle. Földrajzilag Melanéziához tartozik, de kultúrája Polinéziához köti. I.e. 900 körül az akkoriban bizonyára még más néven ismert Bismarck-szigetekről kiinduló polinéz hajósok népesítették be. A telepesek a korai időkben a többi szigetlakóhoz hasonló gazdálkodást folytattak, amely rövid távon az erőforrások kimerüléséhez vezetett.

 

Sir Raymond Firth 1928-ban érkezet Tikopia szigetére, hogy tanulmányozza az ott található, még nagyjából érintetlen polinéz civilizációt. Ő volt az első, aki részletesen beszámolt a tikopiai lakosok társadalmi berendezkedésétől. A szigeten évszázadokig állandó, 1200 fő körüli népesség lakott, melyet radikálisan szabályozott „népesedési politikával” értek el. Ennek az, a „Tikopiai Módszer” néven elhíresült „politikának” köszönhetően sikerült a sziget lakóinak kialakítania az egyensúlyt a sziget eltartó képessége és a népességszám között, és sikerült elkerülnie a környezet túlterhelését, az ökológiai katasztrófát.

A sziget életében három periódust szokás elkülöníteni a "pozitív példa" irányában tett lépések szerint:

1. Kiki fázis. A polinéz telepesek kezdetben a "megszokott módon gazdálkodtak a szigeten, azaz rövid távú céljaik érdekében túlhasználták a rendelkezésükre álló erőforrásokat. 400 év alatt megették az összes szárazföldi madarat és a növényevő denevéreket is. Újabb 300 év alatt eltűntek a teknősök,
megfogyatkozott a halászzsákmány a környező vizekben és az égetéses-irtásos földművelés következtében alig maradt néhány fa Tikopián. A lakosság viszonylag hamar az ökológiai katasztrófa szélére sodródott.

2. Sinapupu fázis. I.e. 100 körül valami történt a szigetlakókkal. Belátták, hogy ez így nem mehet tovább, különben ők is az éhhalál szélére sodródnak. Ekkortól a kizsákmányoló gazdálkodás fokozatosan megváltozott, és mint amikor Münchausen báró a saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból a XVII. századtól bizonyítottan ökológiailag fenntartható társadalom alakult ki a szigeten. Áttértek egy új féle, csak innen ismert gazdálkodási formára, mely abból állt, hogy az őshonos növényeket felhasználva trópusi kerteket létesítettek ehető fajokkal. A fehérjeforrás pótlására disznók tenyésztésébe fogtak, hiszen más állat nem nagyon maradt.

3. Tuakamali fázis. Mindez csak részben segített, a katasztrófa bekövetkezésének veszélye nem szűnt meg, csak kitolódott az időben. Ezért időszámításunk szerint 1000 körül a tikopiaiak népességszabályozó intézkedéseket vezettek be, hogy a sziget lakosságát az eltartóképessége határán lévő 1200 főben maximálják. Ezeknek több formája volt. Többségük ismerős lehet, de sokunk irtózattal fordulna el egyiktől-másiktól, vagy éppen az összes módszertől.

Fogamzásgátlás megszakításos módszerrel
Cölibátus: a családfő megparancsolhatta a legfiatalabb férfiaknak, hogy ne házasodjanak meg, de ettől még lehetett szexuális életük.
Száműzetés, elsősorban a bűnözőket sújtották ezzel a büntetéssel, többségük a szigetek közti távolságok miatt az előző kategóriába került.
Öngyilkosság: mint ahogy az idős eszkimók is kimentek a jégmezőre, úgy a tikopiaiak kiúsztak messze a tengerre, ahonnan már nem volt visszatérés. A felsorolt öngyilkossági formán felül létezett egy ún. „virtuális öngyilkosság”, amely során a résztvevők veszélyes, egyben halálos tengeri utazásokra vállalkoztak. Ez a fiatal agglegények, több mint 1/3-ának okozta a halálát.
Abortusz, de csak a házasságon kívül fogant magzatok esetében.
Újszülöttek megölése. Erről is a családfő döntött, négy gyermek fölött szinte automatikus volt. Talán a csecsemők rituális élve elégetése az egyetlen, amelyet a modern társadalmak nem gyakorolnak még a tikopiai módszerek közül.

Néha háborúztak is egymással a helyi klánok, de ennek is népességszabályozó okai voltak. Mindezek mellett 1600 körül Tikopián tartották a világ legnagyobb disznótorát, amikor a sziget összes disznaját lemészárolták, mert már konkurenciát jelentettek az emberek számára a táplálék megszerzésében.

A „Tikopiai Módszer” a radikálisan szabályozott népesedés mellett erősen támaszkodott a hosszútávon fenntartható élelmiszertermelésre. A szigeteken az eredeti növényzet mintájára kialakított trópusi kertekben termelték az élelmiszert, illetve szigorúan szabályozták a halászatot, illetve az egyéb tengeri erőforrások használatát. A közjót szolgáló íratlan szabályok nagyobbik része alulról szerveződő kisközösségi megállapodások, viszont rendkívüli körülmények esetén felülről jövő döntések jöttek a főnököktől. A társadalom szerkezete és döntési mechanizmusai inkább alulról felfelé haladók voltak.

Az ökológiai katasztrófát négy, egymással párhuzamos, egyidejűleg létező módon lehetett elkerülni.

a, felülről jövő törvények. Tikopián a 4 klánfőnök vészhelyzet (pl. tájfun) esetén diktátori jogokkal volt felruházva, szabályozták a termelést, halászatot, vízfogyasztást.

b, közösségi döntéshozatal. Évenként gyűléseztek a helyiek, melyen a főnökök nem vettek részt. Közösen dönthettek a bűnösök megbüntetéséről, vagy a közösséget érintő más kérdésekről, pl. a már említett disznótor megrendezéséről.

c, ismeretterjesztés. Írásbeliség híján nehezen rekonstruálható, de valószínű, hogy a természetközeli gazdálkodás bevezetésekor egymást tanították a helyiek az új módszerre.

d, értékrend/világnézet megváltoztatása. A szigorú, néha kegyetlen népességszabályozó módszerek elfogadása és interiorizálása. Hosszú (emberéleten túli) és rövid távú gondolkodás egyidejű megléte.

A tikopiai módszer először akkor kezdett meginogni, amikor keresztény hittérítők érkeztek a szigetre és igyekeztek az "embertelen és barbár" szokásokat felszámolni. Ennek következtében a lakosság száma növekedésnek indult, és elérte az 1700 főt. Hiába volt tehát meg további három módszer, miután a világnézeti/életmódbeli meggyengült a többi sem tudta már megvalósítani eredeti célját. Éppen ezért mondják sokan, hogy csak a fenti négy módszer együttes alkalmazása révén lehetne elkerülni a globális környezeti katasztrófát. Hiszen hiába él fenntartható módon az 1200 tikopiai bennszülött, ha a Föld maradék 7,5 milliárd lakosa elpazarolja a rendelkezésére álló forrásokat.

Persze nem lehet tudni mi történik akkor Tikopián, ha az itt lakók végül úgy döntenek, hogy ők is inkább szeretnének házat, kertet, autót, számítógépet...

A tikopiai pozitív példa után a sorozat befejező részében egy hasonlóan elszigetelt közösség sorsát mutatjuk be, amely teljesen más utat járt be és elrettentő példaként szolgálhat számunkra.