Húsz éve, a hidegháború lezárultakor, a szocialista blokk összeomlásakor sokan biztosra vették, hogy hamarosan Kínában is véget ér az egypártrendszer.

Nem így történt, pedig az ázsiai ország az elmúlt két évtized során a világgazdaság motorjává vált. Sőt, újabban mintha még az Egyesült Államok is kezdene beletörődni a kínai demokrácia hiányába. Joshua Kurlantzick amerikai külpolitikai szakértő, a Carnegie Endowment for International Peace kutatója arra a kérdésre keresi a választ a Boston Globe hasábjain, hogy a gazdasági modernizáció és az internet elterjedése ellenére miért töretlen a Kínai Kommunista Párt hatalma.

1989-ben úgy tűnt, hogy a kommunizmus napjai meg vannak számlálva. Francis Fukuyama joggal gondolta, hogy a demokrácia globális győzelmet arat. A Szovjetunió felbomlott, és a kelet-európai szocialista blokk országaiban szabad választásokat írtak ki. Számos afrikai és latin-amerikai országban is demokratikus átmenet kezdődött. Különösen reménykeltő volt, hogy nem csak a viszonylag fejlett kelet-európai országokban, de a kifejezetten szegény Vietnámban, Malawiban és Bangladesben is megkezdődött a szabad intézményrendszer kialakulása.

Minden jel arra mutatott, hogy a Kínai Kommunista Pártnak sincs esélye megőrizni egyeduralmát. 1989-ben a kínai ellenzék egyre hangosabban követelt átfogó politikai reformokat kelet-európai mintára. A Tienanmen téri tüntetés véres leverése azonban megmutatta, hogy a pártvezetés nem hajlandó lemondani a hatalomról. Az optimisták még ekkor is úgy vélték, hogy a véres erőszak kirobbanása csak olaj lesz a tűzre, és a demokraták előbb-utóbb győzni fognak.

A derűlátás már csak azért sem volt alaptalan, mert a kilencvenes években Kína gazdasága rendkívül gyors ütemben növekedett: A hetvenes évek végén, Mao halála után meghirdetett nyitás politikája meghozta a gyümölcsét: Kína a világgazdaság motorjává vált. Márpedig a kilencvenes évek közepén elterjedt elméletek szerint a gazdasági növekedés szükségképpen magával hozza a demokratikus politikai intézmények és a liberális szabadságjogok iránti igényt. Ebben még a világpolitika tekintetében amúgy homlokegyenest ellentétes álláspontot képviselő politológusok, mint például az egy éve elhunyt konzervatív Samuel Huntington és diákja, Francis Fukuyama is egyetértettek.

A politikai átalakulás valószínűségét növelte a technológiai forradalom is: Kínában egyre többen rendelkeznek szélessávú interneteléréssel. Márpedig a kilencvenes évek közepén politológusok és kiberguruk egymásra licitálva fejtegették, hogy az információs szabadság menthetetlenül aláássa az egypártrendszert.

Az optimizmus azonban egyelőre alaptalannak bizonyult. Hiába a példátlan gazdasági fejlődés, hiába az internet elterjedése, a Kínai Kommunista Párt egyeduralma töretlen. Olyannyira, hogy ma a kínai demokratikus ellenzék még az 1989-esnél is erőtlenebb. Mi a magyarázat? - kérdezi Kurlantzick.

Kézenfekvő lenne az elnyomás természetével indokolni a kommunizmus tartósságát. Azt azonban nem lehet mondani, hogy a pártvezetés az elmúlt két évtizedben vaskézzel irányított. Sőt, épp ellenkezőleg: a Tienanmen téri vérengzés után felismerte, hogy hatalmát nem alapozhatja a nyílt erőszakra. A hagyományos diktatúrát ezért óvatos engedményekkel igazították a körülményekhez: az önkormányzatok és a gazdasági élet jelentős változásokon esett át.

Miközben a cenzúra továbbra is működik, és a pártvezetés a rendszer nyílt bírálatát továbbra sem tűri, a helyi önkormányzatok viszonylatában demokratikus reformok kezdődtek. Egyes tartományokban a helyi vezetőket már nem Peking nevezi ki, hanem a lakosság választja. Ez több szempontból is fontos a párt hatalmának fenntartásában: egyrészt a demokrácia látszatát kelti, másrészt segít a pekingi vezetésnek az elmúlt években egyre inkább önállóvá váló helyi vezetők feletti közvetett kontroll erősítésében. Harmadrészt leveszi a kommunista párt válláról a felelősség egy részét: az emberek nem Pekinget hibáztatják a helyi problémákért.

A kínai kommunizmus túlélésének igazi titka azonban nem a mérsékelt demokratikus látszatreformoknak, hanem a gazdasági élet átalakításának köszönhető - véli Kurlantzick. A pártvezetésnek a politológusokra és a közgazdászokra rácáfolva sikerült a gazdasági növekedés következtében megjelenő prosperitást saját legitimitásának erősítésére használni. A nagyvárosi középosztály megerősödött: Sanghajban ma már 9 ezer dollár az egy főre jutó GDP, ami a közepesen fejlett országok átlagának felel meg. Peking ugyanis engedélyezte ugyanis a magántulajdont és a magánvállalkozást. A korábban leginkább elégedetlen értelmiséget pedig az egyetemi és az akadémia élet felvirágoztatásával érte el: jelentősen növelte az egyetemi hallgatók számát, és kutatóintézetek tömkelegét hozta létre, zsíros álláslehetőséget biztosítva ezzel, és egyúttal erősítve az értelmiség fölötti kontrollt is.

A középosztály így az egypártrendszer haszonélvezőjévé vált. Mivel az átfogó demokratikus átalakulás ellentétes lenne gazdasági érdekeivel, belenyugodott, hogy a jólétért cserébe el kell fogadnia a kommunista párt politikai egyeduralmát. Ha ugyanis átalakulás kezdődne, akkor az évente több tízezer tüntetést kezdeményező vidéki szegények is részt követelnének a jólétből - a városi elit rovására. „A középosztály a párt legerősebb bástyája" - idézi Kurlantzick John Lee washingtoni Kína-szakértőt, aki szerint egyáltalán nem meglepő, hogy a kommunista pártba új belépők legnagyobb része a középosztályhoz tartozik.

A pártnak még az információs forradalmat is sikerült saját szolgálatába állítani. Hiába terjed az országban rohamosan az internet, a kínaiak elsősorban nem a demokrácia és a szabadságjogok tanulmányozására, illetve a kormány visszaéléseinek leleplezésére használják a világhálót. Peking tétlenül nézi az illegális kalózmásolatok terjedését, és csak a politikailag veszélyes oldalak elérését korlátozza: a Tienanmen téri mészárlással, a Falun Kong vallási mozgalommal és az emberi jogokkal foglalkozó portálokét. És amíg a legújabb amerikai filmek és CD-k ingyen letölthető, a kínaiak nem is nagyon akarnak politikai szabadságot.

Kurlantzick megjegyzi, hogy a Kínai Kommunista Párt régi hagyományát felújítva elővette a nacionalizmus eszméjét is. Peking egyre nyíltabban hangoztatja a kínai különutasság eszméjét, és támogatja a han nacionalizmust. A nemzeti érzés megerősítése segít a párt legitimitásának erősítésében és a fővárostól távoli tartományokban megjelenő etnikai lázadások leverésében.

A kínai rezsim stabilitását jól mutatja, hogy a 2012-ben esedékes vezetőváltás előkészületeit sem kísérik súlyos belharcok: a rendszer átalakítását tervező jelölt neve fel sem vetődik, az esélyesek kizárólag a párt rivális, ám az egypártrendszer fenntartásában egyaránt érdekelt, és ezért egymással szolidáris, kiegyezésre hajló körökből kerülnek ki. A nép sem követel változást: a Pew közvélemény-kutató 2009-es globális hangulatindexe szerint a kínai az egyik leginkább elégedett nép.

„A Kínai Kommunista Párt sikere arra készteti a világot, hogy átgondolja az autoritárius rezsimekről stabilitásával kapcsolatos álláspontját" - véli Kurlantzick. Könnyen lehet, hogy be kell látnia, hogy a demokratikus átalakítás lassabban következik be, mint azt a Nyugat korábban hitte. Sőt, az sem biztos, hogy valaha bekövetkezik. Ennek belátásra utal az is, hogy Barack Obama novemberi pekingi látogatása során elődeivel ellentétben nem emelt szót a többpártrendszer és az emberi jogok mellett, ezzel mintegy belenyugodva, hogy Kínában nem lesz demokrácia egyhamar.

A kínai kommunizmus stabilitásának globális jelentősége van - jegyezi meg az amerikai elemző. Emlékeztet rá, hogy a vietnámi, a kubai, a szíriai és a kirgiz vezetés egyaránt megpróbálja a kínai pártvezetés módszereit lemásolva átmenteni hatalmát, és a gazdasági fejlődést saját legitimitásának erősítésére használni.

Ami pedig a jövőt illeti, minden a középosztály életszínvonalának alakulásán múlik - zárja fejtegetését Kurlantzick. Amennyiben a gazdasági növekedés lassul, és a városi elit jóléte csökken, akkor valószínűleg nőni fog az elégedetlenség. Hosszú távon a túlzottan felkorbácsolt nacionalizmus is veszélyeztetheti a párt hatalmát: ha a kínaiak nemzettudata a kívánatosnál is jobban megerősödik, akkor a nemzeti érdek képviseletét a párthűség elég állíthatja.