Tibetet Segítő Társaság Sambhala Tibet Központ
Tibet Support Association Sambhala Tibet Center

H - Budapest 1012 Attila út 123. (0036)70 944 0260 (06-1)782 7721
sambhala@tibet.hu   www.tibet.hu   tibetpress.info
Facebook/Sambhala Tibet Központ   Facebook/Tibett Segítő Társaság
MagnetBank/ 16200010-00110240
IBAM/HU94 16200010 00110240 00000000 SWIFT/HBWEHUHB
(1%) adószám/ 18061347-1-43

Közreműködő Bank
Közreműködő Bank

A kínai-indiai háború I.

2010. május 22./KatPol.hu/TibetPress

2009. december 19.
Szégyen-gyalázat, de október végén anélkül múlt el egy csinos kis háború évfordulója, hogy mi erről megemlékeztünk volna itt a blogon. Tény ami tény, egy nem túl hosszú, sem túl véres, ezért nem is túl népszerű, konfliktusról van szó. (mondjuk  mostanában, a dalai láma látogatása kapcsán lehetett róla hallani). Végeredményét és hatásait tekintve azonban annál jelentősebb. Következzen az első darabja egy kétrészes sorozatnak, amely az 1962-es kínai-india határháborúval foglalkozik.

Kína és India 1962 őszén vívott háborúja egyike a diplomácia- és hadtörténet viszonylag keveset kutatott témáinak. Ez abból a szempontból nem meglepő, hogy a hidegháború egyik leglátványosabb válságával, a kubai rakétaválsággal egyidejűleg zajlott, két feltörekvő harmadik világbeli hatalom között, ráadásul a világ eldugott sarkában (pontosabban annak tetején), járhatatlan és lakatlan területekért, melyeknek egyetlen értéke természeti szépségük. Közelebbről megvizsgálva az eseményeket azonban fontos összefüggésekre figyelhetünk fel. Ennek a szűk egy hónapnak, de még inkább az ahhoz vezető eseményeknek döntő hatásuk volt India és Kína XX. századi történelmének hátralévő részére. Sőt, e két állam kül- és biztonságpolitikai gondolkodását máig jelentős mértékben meghatározzák ennek a rövidke háborúnak a tapasztalatai. Ma már közhelyszámba megy a megállapítás, hogy India és Kína a XXI. század legjelentősebb hatalmai között lesznek, épp ezért is érdemes tanulmányoznunk kapcsolataik hátterét és a köztük máig jelen levő feszültségeket. Mert hát ki tudja... Ebben a cikkben a háború történelmi/diplomáciai előzményeiről lesz szó.

Kína és India határa
Ahhoz, hogy a két állam vitájának alapjait megértsük először magának a kínai-indiai határnak a kialakulását kell megvizsgálni, már csak azért is, mert a határvita során mindkét állam előszeretettel hivatkozott történelmi indokokra saját állításainak alátámasztására vagy a másik követeléseinek diszkreditálására. Másrészt a határkérdésnek, amint látni fogjuk, kulcsszerepe volt az El Nem Kötelezettek mozgalmának létrejöttében. Ebbe a kontextusban helyezve a konfliktust egy egyszerű határvitáénál összetettebb érdekellentétekre derül fény.

Nem meglepő módon a brit gyarmati India minden határát nagyobbrészt a brit, kisebb részben más nagyhatalmi érdekek mentén húzták meg, pontosan és egyértelműen delimitálva ahol ez szükséges volt, illetve az érdekszférákat informálisan elhatárolva, ütközőzóna-jelleggel, ütközőállamok sorát létrehozva, ahol erre lehetőség nyílott (a britek ez utóbbi a módszert részesítették előnyben, amikor csak tehették). A kínai-indiai határ esetében mindkettőre találunk példát.

Térjünk most rá Tibet határainak és a modern Kínához fűződő kapcsolatainak alakulására Bár első látásra ez kissé távoli indításnak tűnhet,  nem mellékes, hogy Kína és India határa gyakorlatilag egybeesik Tibet és India határával. Épp ezért a határvita okainak keresésekor mindenképp érdemes Tibet külső határainak kialakulásától elindulni.

Tibet
Nagy-Britannia számára csak jóval India teljes megszerzését követően, a  XIX. század végén vált stratégiai jelentőségűvé Tibet.  A történelem során Tibet szuverenitása mindig a távoli kínai központi hatalom szuverenitásának függvénye volt. Ehhez járultak még a központtól való nagy földrajzi távolság és a föld legmagasabb hegyvidékének rendkívül nehéz terepviszonyai. A központ gyengesége idején így Tibet gyakorlatilag önálló volt és a Lhászában székelő  Dalai Láma csak névleg volt a pekingi udvar alattvalója, amely azonban amint eléggé megerősödött, ha kellett, katonai erővel állította vissza fennhatóságát. Formális igényét Tibetre viszont a gyengeség periódusaiban is töretlenül fenntartotta. A XIX. század végén, amikor a kínai központi hatalom már igencsak gyengült, egy új szereplő lépett színre a térségben: a cári Oroszország igyekezett kiterjeszteni befolyását a régióban, hogy Afganisztán és Irán mellett immár kelet felől is fenyegethesse Brit Indiát.

Az India biztonságát fenyegető orosz törekvések ellensúlyozására Nagy-Britannia is befolyása növelésére kényszerült Tibetben. A britek azonban nem kívánták befolyásuk alá vonni a területet, érdekeiknek egy brit-orosz szempontból semleges, névleg Kínához tartozó ütközőzóna is tökéletesen megfelelt, így 1906-ban egyezményt kötöttek Kínával, melynek értelmében lemondtak minden esetleges területi igényükről és elismerték Tibetet Kína részének, utóbbi pedig cserébe egyetlen külföldi hatalomnak sem tett különleges engedményeket Tibetben (de az egyezmény biztosította keretek között mind az oroszok, mind a britek továbbra is jelen voltak). Ezt követte 1907-ben az angol-francia mintára az angol-orosz antant, amellyel a két nagyhatalom elhatárolta ázsiai érdekszféráit, kölcsönösen lemondva Tibetről. Néhány évvel ezután azonban a kínai hadsereg, Peking igényeinek nyomatékosítása végett megszállta Tibetet, felborítva ezzel a kialakult hatalmi egyensúlyt. A lépést aggodalommal figyelték a britek, és bizonyos válaszlépéseket is tettek (ld. a szimlai konferenciáról szóló részt).

A Szun Jat-szen vezette polgári forradalmat követően a fiatal Kínai Köztársaság 1912-ben Kína tartományává és integráns részévé nyilvánította Tibetet, meg kívánva szüntetni még azt a korlátozott autonómiát is, amellyel Tibet a császárság hagyományosabb, lazább uralma alatt rendelkezett. Az ország szétesése és a polgárháború miatt azonban a katonai megszállást nem lehetett fenntartani, Tibet pedig 1918-ban kinyilvánította függetlenségét. Ettől kezdve egy senki által el nem ismert, de facto független államként működött, mivel a polgárháború, a japán megszállás, majd a polgárháború kiújulása miatt a mindenkori központi hatalomnak (amely mindvégig fenntartotta Tibettel kapcsolatos igényeit) nem állt rendelkezésére elegendő erőforrás a régió feletti szuverenitásának visszaállításához. Ez a helyzet csak a kommunista erők végleges győzelmét követően, 1950-ben változott meg ismét.

A szimlai konferencia és a McMahon vonal
Amint arról  Tibettel kapcsolatban szó esett, az angol-orosz kiegyezés után a hanyatló Mandzsu dinasztia egyik utolsó jelentős lépéseként még megpróbálta helyreállítani fennhatóságát Tibet fölött. 1909-10-ben Peking jelentős erőket küldött Tibetbe, célja a (világosan rögzített határokkal továbbra sem rendelkező) terület teljes bekebelezése volt. A tibeti fegyveres ellenállást kemény módszerekkel igyekeztek megtörni, a Dalai Láma pedig a brit befolyás alatt álló Szikkimbe menekült és a britek segítségét kérte. A britek egyrészt nem akarták nyílt beavatkozásukkal veszélyeztetni az 1907-es angol-orosz egyezményt, sem a Kínával fennálló virágzó tengeri kereskedelmi kapcsolataikat, ezért a segítségnyújtást elutasították. Másrészt viszont komoly aggodalommal töltötte el őket Kína váratlan agresszivitása, különösen hogy a himalájai királyságok (Nepál, Bhután, Szikkim, ez utóbbi 1975 óta India része), sőt Brit India egyes részeire is kinyilvánította igényét azon az alapon, hogy azok Tibethez tartoznak és így ősi kínai területek. A helyzet rendezésére tett első lépésként egy 1911-es incidenst kihasználva megszállták és ténylegesen is közigazgatásuk alá vonták a mai India keleti csücskét, a Kínával határos Asszam vidékét. Asszam formálisan már eddig is Brit India része, valójában inkább afféle senkiföldje, helyi törzsek által uralt, a gyarmati igazgatásba be nem vont terület volt és a britek tartottak attól (joggal), hogy ez lesz Kína következő célpontja. Konfrontációra végül a kínai forradalom és a polgárháború miatt nem került sor.

Ezalatt, Kína szétesését kihasználva a Dalai lLáma visszatért Tibetbe, ahol egyre határozottabbá váltak a függetlenségi törekvések. Mivel a briteknek sem egy Tibet fölött teljes szuverenitást gyakorló Kína, sem egy független (és esetleg orosz befolyás alá kerülő) Tibet nem volt érdeke, a terület státusának rendezése céljából konferenciát kezdeményeztek Tibet és Kína képviselőivel. A tárgyalások során, melyek az indiai Szimlában zajlottak 1913 októberétől 1914 júliusáig, Sir Henry McMahon brit diplomata játszotta a házigazda és a közvetítő szerepét (őt mondjuk elég gyakran emlegetik, bár  elsősorban más irányú tevékenységével kapcsolaban). A konferencia során alapvetően két kérdés volt napirenden: Tibet státusa és határainak megállapítása, illetve Brit India és Kína elhatárolása. Érdemes ezzel kicsit részletesebben foglalkozni, mert az 1950-es évek végén elmérgesedő határvita gyökerei és a két állam hivatkozási alapjai is nagyrészt a szimlai konferenciára vezethetők vissza.

Ami az első kérdést illeti, Tibetet két részre, Belső- és Külső-Tibetre osztották, melyek közül a külső terület autonóm és önálló külpolitikát folytathat, míg a belső Kína integráns részévé válik. A konferencia végső soron nem érte el célját, ugyanis bár a kínai delegált aláírta a záródokumentumot, Peking sosem ratifikálta azt, mivel nem ismerték el Tibetet legitim tárgyaló félnek. Ezzel együtt azonban a konferencia (csoportkép a résztvevőkről) brit részről nem volt teljesen eredménytelen: megszületett az úgynevezett McMahon-vonal, amely Kína és India Bhután és Burma közötti határát a kelet-indiai Brahmaputra folyó vízválasztó hegyeinek gerincvonalán állapította meg, a brit fennhatóság így az addiginál jelentősen északabbra tolódott. Kína ugyan ezt nem fogadta el, mégis az elkövetkező fél évszázadra ez a vonal lett (és maradt gyakorlatilag máig) a de facto határvonal és, ami még fontosabb, a függetlenné váló India is ezt a határvonalat örökölte meg és ismerte el nemzetközi határként.

Másrészt titkos angol-tibeti levélváltásokon és egy kétoldalú egyezményen keresztül a nyugati szektorban, Ladak és Akszai Csin térségében is sikerült elhatárolni Tibetet és Indiát. Erről már semmilyen formális, nemzetközi jogi relevanciával bíró dokumentum nem született, még olyan sem, mint a McMahon-vonal esetében, ahol legalább a kínai delegált aláírásában megnyilvánuló szándékra lehetne hivatkozni. A kínai (tibeti)-indiai határ ezen szakaszának meghatározása tehát továbbra is  attól függött, hogy melyik fél hány évszázaddal korábbi viszonyokig kíván saját igaznak bizonyítása érdekében visszanyúlni.

India az 1950-es években
India elsődleges feladata a függetlenség elnyerését és az azon nyomban kirobbanó háború lezárását követően a stabilizáció volt. Főként ez a törekvés  határozta meg India 1950-es években követett politikáit, lett légyen szó gazdaságpolitikáról, szociálpolitikáról vagy külpolitikáról. Igyekeztek minden lehetséges külső segítségre nyitottnak maradni és nem elköteleződni egyik tömb felé sem, nehogy így elessenek a másik oldal kínálta lehetőségektől. Sőt, álláspontjuk szerint a blokkok közötti háború az abból kimaradó India számára is káros lenne, hiszen mindkét szuperhatalom másfelé fordítaná erőforrásait, lehetetlenné téve ezzel India számára a további gazdasági növekedést. Így India saját, jól felfogott érdekében külpolitikájának másik fő céljaként a blokkok közötti közvetítést határozta meg. Mivel katonailag és gazdaságilag egyértelműen gyenge volt ahhoz, hogy egymaga a kiegyensúlyozó hatalom szerepét töltse be, inkább az indiai mentalitáshoz egyébként is jobban illeszkedő „hídépítő” szerepére törekedett. A fenti okokból kifolyólag, bár belső berendezkedését tekintve egyértelműen a nyugati demokráciák közé sorolható, külpolitikájában mégis a kifinomult, de veszélyes (a háborúban ez egyértelműen ki is derült) manőverezést, az el nem kötelezettség útját választotta.

India geopolitikai helyzetét alapvetően a két kommunista nagyhatalom, Kína és a Szovjetunió közelsége határozta meg. Ugyanakkor a Szovjetunióval nem volt közös határa, sőt egy kifejezette ellenséges állam, Pakisztán ékelődött kettejük közé, Kínával pedig Tibet 1950-es megszállásáig csak szó szerint papíron volt határos. A Himalája ezen a vidéken átlagosan 4-5 ezer méter magas vonulatai pedig ezt követően is olyan természet adta védvonalnak tűntek, amelyek áthidalhatatlan logisztikai problémák elé állítanak bármilyen haderőt – az 1962-es háború többek között ezt a képzetet rombolta le. India Ázsia-politikájának az ötvenes években végig sarkalatos pontja volt saját létfontosságú érdekeinek védelme, a két kommunista óriás provokálása illetve elidegenítése nélkül. India gyermekbetegségekkel küszködő gazdasága ugyanakkor nagymértékben függött a nyugati államok, elsősorban az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok segélyeitől és befektetéseitől. Ennek a gazdasági és geopolitikai helyzetből fakadó kettős kényszernek a felismerése (más tényezők mellett) vezette el Indiát az el nem kötelezettség gondolatához, amely oly népszerűvé vált a függetlenségüket frissen elnyert afrikai és ázsiai államok között.

Dzsavaharlal Nehru külpolitikájának alapelvei a következő szavakkal foglalhatók össze: nemzeti függetlenség, antikolonializmus, multilateralizmus és nemzetközi együttműködés, el nem kötelezettség a két szuperhatalom vetélkedésében. Ezeknek a tényezőknek az eredőjeként valósult meg az 1950-es évek első felének aktív, határozott és sikeres indiai külpolitikája. Bár a szubkontinens egységét a függetlenné válás során nem sikerült megőriznie, Nehru sikeresen teremtette meg India politikai egységét, példát mutatva ezzel más felszabaduló gyarmatoknak. A nemzeti függetlenség alatt India esetében a szubkontinens további töredezésének elkerülését, vagyis azt a törekvést, hogy az indiai nemzetállam politikai határai az adott körülmények között minél inkább töltsék ki India szubkontinens földrajzi határait. Ilyen megfontolásból törekedett például a függetlenség után megmaradt két enklávé, a francia Pondicherry és a portugál Goa felszámolására (utóbbit fegyveres erővel sikerült elérni 1961-ben).

Az antikolonializmus zászlóvivőjeként Nehru támogatta a hollandok kiűzését Indonéziából és a franciákét Indokínából, 1954-55-ben lefektette a békés egymás mellett élés alapelveit és az el nem kötelezett államok mozgalmának alapjait, 1956 őszén pedig élesen elítélte a szuezi brit-francai intervenciót (a magyarországi szovjet beavatkozást már kevésbé). India presztízse a fejlődő országok között ekkor érte el csúcspontját: az ENSZ kongói missziójában való részvétel, a kínai-indiai viszony egyre feszültebbé válása, majd a két ázsiai óriás háborúja ezeket az eredményeket szinte semmivé tette. A már említett praktikus indokok mellett egyéb, morális és ideológiai tényezők is szerepet játszottak az el nem kötelezettség gyakorlatának koherens eszmerendszerré formálásában. Ilyen volt például a hindu ahimsza, azaz az erőszakmentesség elve, melyet Nehru a külpolitikában is igyekezett követni. Eleinte jó ötletnek is tűnt...

Kína az ötvenes években
Kínában az ötvenes évek eleje a központi hatalom megszilárdításának és a kommunista berendezkedés kiépítésének az időszaka, az ismert sémának megfelelően (földosztás, leszámolások). Alig volt azonban egy éves a Népköztársaság, amikor máris komoly külső kihívással kellett szembenéznie: a koreai háborúban a Koreai-félszigeten észak felé, a kínai határ irányába nyomuló amerikai és ENSZ csapatokkal. Kína koreai háborúban és a rendezésben játszott szerepe közismert, arra ezúttal nem térünk ki részletesen. Csupán megjegyezzük, hogy a háború tapasztalatai fontos szerepet játszottak a kínai fenyegetettség-érzés és külpolitikai gondolkodás kialakulásában. Indiát minden együttműködés ellenére is elsősorban vetélytársként tartotta számon, az El Nem Kötelezettek mozgalmára pedig kezdettől gyanakodva tekintett, mivel a kelet-nyugat konfliktusban semmilyen középutas megoldást nem tartott elképzelhetőnek.

Kínával kapcsolatban fontos még megjegyezni a továbbélő „birodalmi” öntudat szerepét. Ez azt jelentette, hogy a kommunista Kína ugyanazokat az érdekszférákat és befolyási övezeteket igényelte magának, mint korábban a császárság. Ennek oka az évszázados fenyegetettség-érzésben keresendő, abban a hagyományban, hogy a császárság rendszerint nem volt közvetlenül határos egy állammal sem, mint ahogy az modern, szuverén nemzetállamok között szokás, hanem bufferzónák és ütközőállamok gyűrűjében létezett. A világnak ezen a felén még nem alalkult ki, pontosabban épp ekkor, a dekolonizációval párhozamosan volt kialakulóban (Indiában pédául ekkorra már nagyjából lezajlott) a modern nemzetállamok korlátlan területi szuverenitásának fogalma, az államok  addig sosem terjesztették ki korlátlan fennhatóságukat egymás határáig, vagy ha mégis, az rendszerint az expanzió előjele volt. Ami azt illeti, Kína esetében éppen erre az időszakra tehető ennek a felfogásnak a megszilárdulása. Ez pedig a nacionalizmus születéséhez hasonlóan érzékeny folyamat, ezért is érzékelte más államok hasonló törekvéseit közvetlen fenyegetettségként, még akkor is, ha a másik részéről ilyen szándék nem állt fenn, hanem például csak kiterjesztett befolyását a jog szerint is őt illető területre. Ennél fogva sokszor olyan válaszlépéseket is teljes mértékben jogosnak és pusztán defenzív jellegűnek találtak, amelyek a külvilág számára már kimerítették az agresszió fogalmát. Így érthetővé válik, miért reagált Kína olyan hevesen, ha bárki bármilyen, az övétől eltérő álláspontot fogalmazott meg Tibettel kapcsolatban.

Tibet megszállása
Itt kell megemlíteni egy, a koreai háborúval párhuzamosan zajló eseményt, nevezetesen Tibet Kína általi megszállását. Tibet 1918 óta egy de facto független államként létezett, ld. fentebb. 1950 elejétől azonban, mikor az új hatalom Kína többi részén már megszilárdította hatalmát, egyre hangosabbá vált a Tibet felszabadítását ösztönző propaganda. A koreai háború eszkalálódása pedig hamarosan eléggé lekötötte a világ közvéleményét ahhoz, hogy Kína nagyobb feltűnés nélkül megszállhassa Tibetet. A Népi Felszabadító Hadsereg 30 ezer fős főerői október 7-én kelet felől hatoltak be Tibetbe, valamint ezzel egyidejűleg nyugat felől, Hszincsiang tartományból, Akszai Csinen keresztül is érkezett egy kisebb megszálló erő. Ez utóbbi számunkra annyiban érdekes, hogy Delhi tudta nélkül vágtak át olyan területen, amely fölött elvileg India gyakorolt szuverenitást. Sőt, India magát a megszállás tényét is csak október 21-én fedezte fel, amiből ismét csak a terület marginális gyakorlati fontosságára következtethetünk (nem csoda, hiszen gyakorlatilag egy lakatlan, kies hegyvidékről van szó).

Delhi azonnal tárgyalásokba is bocsátkozott Pekinggel, a helyzet békés megoldására szólított fel és egy meglehetősen visszafogott hangvételű jegyzékben elismerte Kína jogait Tibetben, ugyanakkor azt javasolta, hogy saját érdekében (ti. ne rontsa tovább esélyeit az ENSZ-tagság elnyerésére) ne folyamodjon erőszakhoz, elsősorban a Szovjetuniónak róva fel, hogy felelőtlen magatartásra ösztönözte Kínát. Október 30-án azonban váratlanul éles hangú kínai válasz érkezett, mely szerint Tibet tartomány éppen felszabadítás alatt áll, Kína integráns részét képezi és minden, ami ott történik az teljes mértékben kínai belügy, tehát senki másnak semmi köze hozzá.

A válasz meglepte Indiát, amely Tibettel kapcsolatban gyakorlatilag a hajdani brit birodalmi álláspontot képviselte. Eszerint Tibet tartozzon névleg és formálisan Peking fennhatósága alá, azonban külügyeit bizonyos korlátok között önállóan intézhesse. Emiatt Kína válaszára már India is élénkebben reagált, kijelentve, hogy Kína tibeti tevékenysége India érdekeket veszélyeztet, és hogy Pekingnek tiszteletben kell tartania a tibeti nép jogait. November 7-én egy tibeti delegáció már az ENSZ közgyűlése előtt tiltakozott a megszállás ellen. Ugyanakkor India a konfliktus ellenére továbbra is erősen lobbizott a Kínai Népköztársaság ENSZ-tagsága mellett, azzal érvelve, hogy a KNK-ra csak akkor gyakorolhat nyomást a nemzetközi közösség, ha az része annak. India különös viselkedésének másik valószínű oka, hogy el nem kötelezett nimbuszának megőrzése érdekében nem állhatott nyíltan a nyugat mellé, hiszen azzal beteljesítette volna Kína hónapok óra tartó India- és Nehru-ellenes propaganda-hadjáratát.

Eközben tibeti tárgyaló delegáció indult Hong Kongba Indián keresztül, ám mivel a britek megtagadták tőlük a vízumot, Indiában rekedtek. Peking ezzel párhuzamosan közölte, hogy minden, az illegitim lhászai delegációt segítő-befogadó államot ellenségeként fog kezelni. November végén Kína váratlan (ugyanakkor remekül időzített) beavatkozása a koreai háborúba egyszeriben lesöpörte az asztalról Tibet kérdését.
NagyH


Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás:
Webgalamb