A birodalmi rend és a Nobel-díjak kiosztásának stratégiája

2010. november 7./MTI/TibetPress

Az október minden évben egy szinte már rituális forgatókönyv szerint a Nobel-díj odaítélését hozza, amelyet a nyugati doxa az egyéni érdem „egyetemes” szentesítésének felülmúlhatatlan csúcsaként tart számon. Ha a tudományos díjazottak általában nem is adnak alapot a polémiára (noha egyesek szerint egy bizonyos kisebbség ebben a kategóriában is erősen felülreprezentált), a béke és az irodalom terén felmutatott egyéni teljesítmények távolról sem mindig találkoznak egyhangú elismeréssel.

Emlékeztetőül, a Nobel-békedíjjal elvileg azt a személyiséget kellene honorálni, aki „leginkább hozzájárult a népek egymáshoz való közeledéséhez, az állandó haderők megszüntetéséhez vagy csökkentéséhez, a békéhez szükséges haladó lépések előmozdításához vagy népszerűsítéséhez”, ahogyan azt végrendeletében Alfred Nobel meghatározta. A tegnap világa, Egy európai visszaemlékezései (Die Welt von Gestern. Erinnerungen eines Europaers) című könyvében Stefan Zweig azt meséli, hogy állítólag Florence Nightingale angol ápolónő bírta rá Nobelt a díj megalapítására, hogy „helyrehozza a dinamitjával okozott rosszat”. A névadó tehát egy halálkufár volt, aki ebből gazdagodott meg, és aki később a piromán tűzoltó szerepkörében akart tetszelegni az utókor szemében.

Az irodalom és béke idei Nobel-díjasai a nevezés „metódusát” illetően egyáltalán nem különböznek a korábbiaktól. A szokásos módszer egyszeriben érthetővé teszi, hogy október 7-én miért éppen Mario Vargas Llosa perui írót és közszereplőt (országa sikertelen elnöki aspiránsát) találták alkalmasnak a kitüntetésre, akinek egészen véletlenül Hugo Chávez venezuelai elnök a fekete báránya, akit szerinte bármilyen módon „ki kell iktatni” - nyilván a demokrácia legnagyobb dicsőségére. Az egyetemistaként kommunista szimpatizáns és 1971-ig önmagát Fidel Castro hívének valló Vargas Llosa időközben a neoliberalizmus egyik leglelkesebb apostolává vált. „Remélem, hogy inkább az irodalmi munkásságomért adták (a Nobel-díjat), mint a politikai nézeteimért, de ha a demokrácia és a szabadság védelmében és a diktatúrák ellen kifejtett politikai véleményemet számításba vették, akkor ennek örülök”, mondta a New York-i Cervantes Intézetben az őt faggató újságíróknak. Látható tehát, hogy neki magának is vannak kételyei, és úgy véli, hogy talán mégis inkább a Nyugat érdekében tett politikai állásfoglalásait értékelték a Nobel-díj ítészei.

Köztudott, hogy a Nyugat, amely önmagát képzeli az értelem egyedüli birtokosának, diktálni akarja az egyetemes normát a jó és a rossz megítélése tekintetében is. A meggyőzéshez szánt „érvei” a légi úton, robotrepülők révén exportált demokráciára apellálnak, ami lehetővé teszi egy texasi surmónak, hogy klimatizált patkánylyukából távirányítóval döntsön a jóról és a rosszról, szadista kéjjel üldözve önkényesen kiválasztott célpontját, majd miután sikerült megsemmisítenie azt, a jól végzett munka örömével térjen haza, és ha esetenként túllő is a célon (vö. „járulékos veszteségek” a polgári lakosság körében), akkor sem kell aggódnia: egyszerűen működésbe lép egy másik szolgálat, hogy eltussolja vagy legalábbis elfeledtesse a baklövését. Ehhez képest igazán „szoft” módszernek számít zavargásokat szítani vagy ellenzékieket manipulálni azokban az országokban, amelyek problémát okoznak a birodalmi rendnek.

Tagadhatatlan, hogy az irodalmi és béke Nobel-díjak odaítélésénél mindenféle politikai trükközésekre került sor. Így a hidegháború idején Borisz Paszternak szovjet író például egy olyan kéziratáért kapta meg az irodalmi díjat, amely a CIA „jóvoltából” került ki a Szovjetunióból 1959-ben. Szolzsenyicin és Lech Walesa díjazásában is politikai megfontolás érvényesült, hiszen mindketten belülről bomlasztották a kommunista rezsimeket, amiért ugyebár - az előbbi munkásságának tényleges értékétől függetlenül is - elismerés járt az irodalom és a béke nevében. Gorbacsovról nem is beszélve, aki a maga balek módján, gyakorlatilag akaratán kívül tett elévülhetetlen szolgálatot a „szabad világ” és mindenekelőtt az amerikai imperializmus ügyének, ahogyan egyébként Shirin Ebadi iráni ellenzéki is az országa elleni USraeli agresszió előhangolásaként.
Ha már itt tartunk, ki hallott az utóbbi évek Nobel-békedíjasairól azután, hogy betöltötték a Washington által pillanatnyi stratégiai/geopolitikai érdekből rájuk osztott történelmi szerepet? Az előzékeny média ellenére sem sikerül a felszínen maradniuk, sőt olyan is van köztük, akit éppenséggel a média fülsüketítő hallgatása közepette zsuppoltak ki a Közel-Kelet „mintademokráciájából”, amint azt Mairead Corrigannel tették az izraeli hatóságok, mert együttérzését nyilvánította a palesztin gyermekek sorsa iránt. De nem sokkal járt nála jobban a „haladó” Nyugat egykori kedvence, Desmond Tutu dél-afrikai érsek sem, akit egy amerikai egyetemen tartandó előadásától tiltottak el 2007 októberében a „nem létező lobbi” nyomására. Pedig Cris Toffolo, a Szent Tamás Katolikus Egyetem (Minneapolis/St.Paul) „Igazság és Béke” néven futó tanulmányi programjának felelőse különösen büszke volt rá, hogy sikerült meghívnia az apartheidellenes küzdelem legendás alakját, az egyetem vezetősége azonban „vitától” tartva jobbnak látta előbb „egyeztetni a város zsidó közösségével”. A lehető legfelsőbb helyről származó vétót azután Doug Hennes, az egyetem alelnöke imigyen tálalta a közvéleménynek: „Tudomásunkra jutottak bizonyos dolgok, amelyeket (Tutu) mondott, és amelyeket egyesek antiszemitának tartottak, mert szemben álltak az izraeli politikával. Nem vádoljuk azzal, hogy antiszemita, de Hitlerhez hasonlította Izrael államot, és mi úgy véljük, hogy az effajta erkölcsi párhuzamok sértik a zsidó közösség egyes tagjait.” Így Tutu is megtanulhatta, hogy a dél-afrikai apartheid bírálatáért elismerés jár, az izraeli apartheid bírálatáért viszont - jobb esetben - szájkosár.

Mert mit is akar a Nyugat? Fegyveresen megvalósított demokráciát, mint Irakban és Afganisztánban, vagy legalábbis Kína szétesését és Venezuela behódolását, amelyből csak a kínaiaknak és a venezuelaiaknak származna káruk, és lehetővé tenné a gazdasági vadliberalizmusnak, hogy az egész planétára rátegye a kezét. Az elesettek és nélkülözők ügyét csupán propaganda-szólamnak tekintő nyugati demokrácia áll szemben a kínai és venezuelai „felvilágosult despotizmussal”, amely kenyeret biztosít mindenkinek és nem hagy senkit az út szélén. Ezek után érthető, hogy a Nyugat csak azoknak a disszidenseknek tartalékolja a krokodilkönnyeit, akik így vagy úgy, akarva-akaratlanul, a saját országuk lerombolásában vállalnak cinkosságot.
Gazdag István - Antidogma