Tibetet Segítő Társaság Sambhala Tibet Központ
Tibet Support Association Sambhala Tibet Center

H - Budapest 1012 Attila út 123. (0036)70 944 0260 (06-1)782 7721
sambhala@tibet.hu   www.tibet.hu   tibetpress.info
Facebook/Sambhala Tibet Központ   Facebook/Tibett Segítő Társaság
MagnetBank/ 16200010-00110240
IBAM/HU94 16200010 00110240 00000000 SWIFT/HBWEHUHB
(1%) adószám/ 18061347-1-43

Közreműködő Bank
Közreműködő Bank

1959.03.10 - A lhászai tavasz

2010 március 9. /Free Tibet blog/Tibet Press



Március hónap a hagyomány szerint rendkívül hideg időjárást szokott hozni Tibetben, de 1959 óta mégis ez az év egyik legforróbb időszaka. Ötven évvel ezelőtt történelmi jelentőségű események zajlottak a himalájai országban: március 10-én néhány katartikus forradalmi nap után elkezdődött egy nemzet legsötétebb, mai napig tartó korszaka. A lhászai forradalom 14 napig létezett, és mire véget ért, a dalai láma elhagyta Tibetet, az egykori buddhista királyság pedig eltűnt a térképekről.

Mit üzen a történelem?

Nagyon könnyű párhuzamot vonni a magyar és a tibeti forradalom között, meg is tettük már néhányszor, és most sem tudunk elmenni mellette, annyira kísérteties a hasonlóság. Talán az sem véletlen, hogy mind a kettő egy keddi napon kezdődött. Nem szeretnénk kisebb-nagyobb jeleket tenni a két esemény közé, mert a szabadságukért küzdő kisemberek hősiességéhez nem férhet kétség, de annyit talán megállapíthatunk - bármilyen furcsa is ezt leírni: jobban jártunk. Magyarországot nem olvasztották be a Szovjetunióba, nem mondták róla, hogy már az ősidők óta a Szovjetunió része volt; nem telepítettek be több millió oroszt; bár tanulnunk kellett a sulikban, az orosz nem lett hivatalos nyelv, szovjet elvtársak nem ültek be a magyar parlamentbe, nem lett Magyar Autonóm Régió, és annak egy orosz főtitkára, stb. A történelem alakulásának hála már Szovjetunió sincs, mi pedig kimehetünk október 23-án akárhova, hogy emlékezzünk azokra, akik elég bátrak voltak szembeszállni az akkori világ legerősebb katonai diktatúrájával.



De nézzük Tibetet…

1959-re, tízévnyi kínai megszállás után a tibeti kabinet, a kashag egyik minisztere szerint olyan volt, mint a kétfenekű tibeti forgó dob, amelyet az egyik oldalról a megszálló kínaiak, a másik oldalról pedig a függetlenségért harcolni kívánó tibetiek vertek. 1956 óta a khampa szabadságharcosok kegyetlen harcot vívtak a Népi Felszabadító Hadsereggel, de a kezdeti sikerek után egyre nyugatabbra, Ü-Tsang tartományba szorították vissza őket. A fővárosban a kelet-tibeti Amdó-ból és Khamból a kínaiak kegyetlenkedései elől menekülők miatt a lakosság létszáma megháromszorozódott. A hangulat elkeseredett volt. Tempa Tsering, a dalai láma sógora így emlékezett vissza:

    „Azokban a napokban, 1959-ben volt valami furcsa a levegőben Lhaszában. Az ember érezte, hogy komoly bajban vagyunk, és ennek semmi köze nem volt a nagyszámú kínai katona puszta jelenlétéhez. Ők csak a kor tünetei voltak.”

Március 9-én elterjedt a híre, hogy a dalai lámát a kínai hadsereg főhadiszállására invitálták, hogy részt vegyen egy előadáson. A 24 éves vezető környezete azt találta gyanúsnak, hogy a meghívás nem a szokásos csatornákon – a kashagon- keresztül érkezett, és azt, hogy felszólították a dalai lámát, hogy szokásos kísérete – testőrsége és katonák- nélkül látogassa meg a kínaiakat. Március 9-én egy underground polgári mozgalom, a Mimang Tsongdu terjesztette el a hírt városszerte, miszerint a kínaiak el akarják rabolni a dalai lámát. Lhásza már hónapok óta erős, és nyílt Kína-ellenes lázban égett: a katonai meneteket trágyával dobálták, dalokban és plakátokon gyalázták a megszállókat, és a kollaboránsokat. Mivel a város tele volt khampa gerillákkal, a leszerelt tibeti hadsereg katonáival, a Népi Felszabadító Hadsereg érthető módon aggódott, és igyekezett megerősíteni állásait.


Ebben a dokumentumfilmben ritka filmfelvételeket láthattok az ötvenes évekből (is).

Március 10. Kedd

    „A reggeli órákban a tömeg egyre gyarapodott, némelyek a Drágakő-liget bejáratánál csoportosultak, mások meg körbejárták a parkot. Délre már harmincezerre becsülték az összegyűltek számát. Az emberek mindenkivel ellenségesek voltak, akikről feltételezték, hogy együttműködik a kínaiakkal.”
A XIV. dalai láma

A tömeg dühének első áldozata egy magas rangú tibeti tisztviselő, Sampho shapé volt. Katonai dzsipen próbált bejutni a Norbulingkába, de a tömeg útját állta. Mivel kínai soför vezette a kocsit, maga Sampho pedig kínai egyenruhát viselt, a tömeg árulónak tartotta. Fejbe dobták egy kővel. Khunchung Sonam Gyamtso rosszabbul járt. A különböző kínai hivatali tisztségeket betöltő tibeti szintén kínai öltözéket hordott a hagyományos tibeti viselet helyett, és így próbált átjutni a tömegen. Meglincselték, holttestét a feldühödött tömeg végigcipelte a Barkhoron.

    „A tömeg csőcselékké változott. Chamdo Khenchug eltűnt, mintha lenyelték volna. Próbáltunk kikerülni a tömegből Lhásza irányába. Láttam, hogy egy vak embert is kivezettek a tüntetéshez, és arra gondoltam, milyen furcsa, hogy egy világtalant is belerángattak ebbe, persze ő is hallotta a dalai láma történetét, és ő is meg akarta védeni spirituális vezetőjét a kínaiaktól.”
Palden Gyatso

A tömeg vezetőiből megalakult a Népgyűlés, amely megpróbált tárgyalni a kashaggal, és a dalai lámával. A még mindig a kínaiak és a szabadságharcosok között egyensúlyozó miniszterek megtagadták a nyílt együttműködést, holott már számtalan középszintű kormánytag elszánta magát a kínaiak elleni fellépésre. Másnap a Potala lába alatti Sholnál gyűlt össze egy hatalmas tömeg. Szónokok váltották egymást, akik mind megtagadták az együttműködést Kínával, felmondták a 17 pontos egyezményt, és a Népi Felszabadító Hadsereget felszólították Tibet elhagyására. Barikádok épültek városszerte.

Lhásza térképe 1959-ben. A dalai láma nyári rezidenciája, a Norbulingka a várostól nyugatra helyezkedett el.

Március 11-én a dalai láma, a kashag tudta nélkül levelet írt Tan Guansen tábornoknak, melyben –írja a dalai láma- „udvarias választ adtam, elismervén, hogy csakugyan vannak veszélyes elemek a tömegben, akik Kína és Tibet közötti jó viszony aláásásán munkálkodnak.” A tibeti vezető –ahogy a kashag is- minden lépésével igyekezett időt nyerni, noha a kínaiak ezt a levelet úgy értelmezték, hogy a dalai lámát akarata ellenére tartják fogva reakciós elemek. Ezt a dokumentumot az állami hírügynökség, a Xinhua hozta nyilvánosságra, és ma is a kínai propaganda egyik büszkesége.


Itt egy kis kínai komcsi propaganda angolul, a nyugati tudatlanok felvilágosítására.

Március 13-án a kashag a fegyverraktárt a felkelők kezére játszotta, igaz, igyekezett úgy feltüntetni, mintha az arzenálhoz a tömeg a maga akaratából jutott volna hozzá. A tibetiek így is nagyon gyengén álltak fegyverekkel. Egy szemtanú, Langdun Gyatso szerint az 500 főből álló ácsok és kőművesek tanácsa mindössze két puskával, és huszonöt pisztollyal rendelkezett. A tömeg nagy része fegyvertelen volt.

    „A kínaiak a kolostort lőtték. Ott álltunk, és néztük, hogyan hullnak a bombák a kolostor területére. Gyen Rigzin Tempára néztem, és láttam, hogy sír. Füst és por szállt fel minden egyes alkalommal, amikor egy bomba az udvarra, egy khamtsenra, vagy egy templomra hullott.”
Palden Gyatso

Buddha katonái

Teljes kolostorok vonultak hadba: szerzetesek vetették le hagyományos öltözéküket, váltottak át világi ruhadarabokra, hogy fegyvert fogjanak a kezükbe. Tashi Khedrup a Sera harcos dob-dob szerzeteseinek egyike volt. 17-e után egy 400 fős csapat tagjaként a Potalába indultak fegyvereket szerezni. Az egymással harcoló kínai és tibeti egységek között végül elérték a dalai láma egykori szállását.

    „A Potala egyes szobáiban és termeiben nőket és gyerekeket találtunk, akiket azért küldtek ide, hogy biztonságban legyenek, de most, hogy a kínaiak lőtték az épületet, sokan ezek közül a szerencsétlenek közül meghaltak vagy megsérültek. Vér, por, és káosz volt mindenhol, sok sírás és panaszkodás, de rengeteg bátor asszonnyal és fiúval is találkoztunk. A dalai láma Potalában található kolostorának - Namgye Tratsang- néhány szerzetesével is találkoztunk, de sokkos állapotban teljesen hasznavehetetlenek voltak. Nem sok mindent tudtunk tenni másokért. Nem volt víz, kötszer, tea, vagy élelem. Legfeljebb bátorítani tudtuk őket. Nem volt könnyű. Folyamatosan bombázták a Potalát, lövéseket hallottunk mindenfelől, a hangszórók pedig egyfolytában azt üvöltötték, hogy mindenki adja meg magát. (…) A közeli Kundeling kolostor hirtelen kigyulladt. Rémült szerzetesek rohantak ki az épületből, és láttuk, ahogy sorban lelövik őket.”


Szerzeteseket fegyverez le az NFH. (Valószínűleg beállított propaganda fotó.)

A száműzetés első napjai

Március 17-én reggel az NFH két bombája a dalai láma szállása mellett csapódott be. Este Őszentsége álruhában, kis számú kísérettel titokban elhagyta Lhaszát. Másnap megkezdődtek az utcai harcok, amely során a túlerőben és technikai fölényben lévő kínaiak felmorzsolták az ellenállást. A küzdelem utcáról utcára, házról-házra folyt. Március 23-án vörös zászló lengett a Potalán. Ez volt az első alkalom, hogy a kínaiak Tibet történetének legfontosabb és legszentebb épületére kitűzhették lobogójukat.

A száműzetésben lévő tibeti kormány szerint 86.000 tibeti halt meg Lhaszában. A dalai láma testőrségének tagjait nyilvánosan kivégezték, több ezren kerültek börtönbe, Lhásza nagy kolostorai a bombázások miatt megsérültek, és elnéptelenedtek. Kínai források 4000 letartóztatott tibetit említenek, de a valóság ennek többszöröse lehet. A kínai veszteségek tízezerre tehetők. A harc véget ért, és ha volt is bármilyen látszata „békés felszabadításnak”, az örökre szertefoszlott. A felkeléssel a helyi tibeti kormányzat és a megszálló kínai hatalom közötti együttműködés lehetősége megszűnt, elkezdődött a nyílt elnyomás korszaka.


A tinédzserkorú pancsen és a dalai láma, Tibet két legfontosabb szellemi vezetője az ötvenes években. Egy szebb jövő vezéralakjai lehettek volna. Az előbbinek börtön jutott, utóbbinak száműzetés.

Megszűnik a tér meg az idő

Szóval ez a két kis ország - nevezzük a Kína és India árnyékában megbújó Nyugat - Európa méretű Tibetet is most kicsinek – közös sorson osztozott a negyvenes évek végétől 1989-ig. Nekünk szerencsénk volt, és lassan már azt sem tudjuk, hogy mit is jelentett a szocializmus, arra meg végképp nem emlékszünk, hogy milyen érzés volt egy ’89 előtti október 23. Két dolgot lehet tenni: továbbra is lehet nagy ívben szarni az egészre, vagy lehet gondolni azokra, akiknek nem ért véget a kommunizmusnak nevezett rémálom. Március 10-e ötvenegy éve az a nap, amikor az emberek, akiknek számít, - legyenek akárhol a világban- összegyűlnek emlékezni. Tibetben is összegyűlnek az emberek, ki-ki a maga módján. Sok szerzetes elindul az utcákon, pedig tudja, hogy ebből 5-10 év börtön is lehet. Sokan ilyenkor biztosan otthon maradnak Tibetben, ők csak becsukják a szemüket, és fejben gyűlnek össze. A szabad világban senkit sem fognak összeverni, ha kimegy egy kínai nagykövetség elé. A lényeg, hogy ha kimegyünk, akkor tudjuk, hogy nem a tibetiek helyett vagyunk ott, hanem velük együtt.

IR, FTB

Forrás:
Shakya Tsering: The dragon in the land of snows
Őszentsége, a XIV. Dalai láma: Száműzetésben szabadon
Palden Gyatso: Fire under the snow
Mayank Chhaya: Az ember, a szerzetes, a misztikus
Tashi Khedrup: Adventures of a Tibetan fighting monk


Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás:
Webgalamb