SAMBHALA riport - Beszélgetés Denise Lassaw-val az Alaska Tibet Társaság vezetőjével

Sambhala Tibet Központ/Hendrey Tibor/Oláh Zita/1997 decembere

Sambhala: Denise, légyszíves beszélj életed főbb állomásairól, és mond el nekünk hogyan kerültél éppen Alaszkába!
Denise Lassaw: Egészen kicsi gyermekkorom óta érdekelt a pionírok és általában az olyan emberek élete, akik a saját kezükkel teremtik meg a mindennapi életükhöz  szükséges dolgokat és szoros közelségben élnek a természettel. Talán furcsán hangzik mindez, ha figyelembe vesszük, hogy New York Cityben nőttem fel, de ezt akartam csinálni: erdőben élni, bennszülött "indián" lenni, vagy valami hasonló. Tibet is érdekelt, azt sem tudom hol hallottam róla, de tizenkét éves koromban mondtam a szüleimnek, hogy a huszonegyedik születésnapom előtt Tibetbe fogok menni. 18 évesen Párizsban művészeti iskolába jártam, amikor valaki azt mondta nekem: "Nem mehetsz Tibetbe, mert Kína elfoglalta, és nem kapsz  beutazási engedélyt." Nagyot csalódtam, visszamentem hát Amerikába, ahol nemsokára Kaliforniába, Berkeleybe kerültem. Ez éppen a szólásszabadság mozgalmának időszaka volt 1965-ben, és a hippi időszak kezdete. Sokan beszéltek akkoriban egy másfajta életmódról, ami eltért attól a materialista, fogyasztói életformától, ami akkor jellemezte az amerikai társadalmat, és ami mostanra még sokkal rosszabb lett. Erről még azóta is beszélnek, de nem csinálják. San Franciscóban sokan üzletekbe kezdtek a rock and roll népszerűsítése érdekében, de az üzlet engem nem érdekelt. Én mindig művészetekkel és kézművességgel foglalkoztam, írtam, meg ilyesmi.

Szóval egyszer csak ott találtam magam, amint éppen Új-Mexikó felé tartottam, mivel néhány olyan emberrel találkoztam, akik ott akartak kommunát építeni. Valaki vásárolt egy darab földet, és vályogból téglákat készítettünk. Építettük hát a kommunát, ami nagyon sokat jelentett nekünk, de amikor a ház készen lett, kiderült, hogy az egész nem úgy működik, ahogyan elképzeltük. Én ekkoriban egy "tipi"-ben laktam, ami egy olyan sátor, amilyet a sziú indiánok használnak. Gyönyörű időszak volt ez. Ha tipiben laksz érezheted az eget magad körül. Szóval egy kora reggel arra ébredtem, hogy valaki figyel engem, valaki jelen van. Kinyitottam a szemem, és két fénypontot pillantottam meg a tipi tetején levő nyíláson keresztül. Kinéztem, és láttam, hogy két csillag emelkedett a hegyek fölé.

Nagyon érzékenyen éreztem akkor a földet, és mindez arra sarkallt, hogy menjek még távolabb az emberektől, és éljek egyedül. Új- Mexikóban azonban, a helyi kultúra miatt, ami spanyol-amerikai, - és mindez 1967-ben történt, - egy nő farmerben, de még szoknyában sem volt biztonságban egyedül, még tán egy napra sem. Egy alkalommal álmomban kék madárszárnyat kaptam, ami egy hosszú történet kezdete, de rövidre fogva két nap múlva valóban kaptam két kék madártollat, amiket a magasba tartottam és ők Alaszkába húztak engem. Nem tudom miért, nem is kérdeztem. Mindig hittem, hogy egy jótündér vigyáz rám, aki lehetne talán a Tibeti istennő, Dolma Tara. Ha ő azt mondja, ugorj, én megteszem, ha azt mondja, erre menj megteszem, és nem kérdezem miért, mert ez egy logikus kérdés, ami logikus választ követel, és én sosem úgy éltem.

Tehát fogtam a kutyám, beültem a VW buszomba, és Alaszkába hajtottam. Nem tudtam miért, azt hittem csak körülnézek, és már fordulok is vissza. Találtam egy kis 4x4m-es faházikót, ahol eltöltöttem első telem egyedül a kutyámmal. Kerozin lámpáim voltak, és fafűtésem. Mivel úgy nőttem fel, hogy apám megtanított hegeszteni, és szerszámokat használni, egy embernek vontatható hajótartót készítettem. Cserébe adott nekem egy lelőtt rénszarvast, amelyet elegendő volt egy fára akasztanom, mivel a tél folyamán gyakran -4oC-nál is hidegebb volt. Ha húst akartam, csak kiléptem az udvarra, és fűrészeltem róla. Volt még valamennyi rizs és bab is nálam. Leginkább cseréltem, ha szükségem volt valamire. Zoknikat, sapkákat kötöttem, vagy mást, nem akartam pénzt használni. A hely 1o5 km-re volt Fairbanks-től, és 3okm-re Delta Junction-tól. Néha egy hónap is eltelt, mire emberrel találkoztam. Láttam viszont grizli medvéket, amiktől nagyon féltem, még télen is, amikor tudtam, hogy a medvék alszanak. Ültem a kicsi házban, imádkoztam, meditáltam és úgy éreztem magam, mint egy kismadár a bambuszkalitkában, amit ha akar, a medve egy mozdulattal darabokra zúz. Felidéztem hát az egész erdőt, minden lényt, ami mozog körülöttem. Kiterjesztettem a tudatom az összes mókusra, madárra és a többi élőlényre, és mindenre ami mozgott.

Nagyon erőteljes tapasztalat volt, ténylegesen az egyedüllét legmélyét érzékeltem. Akartam érezni az emberi lét lényegét. Nem voltam én feminista, meg semmilyen más "ista", csak egy ember két kézzel és tudattal. Mire vagyok képes? Tudtam, hogy képes vagyok fával vagy más anyaggal dolgozni; inkább az érzelmi, szellemi képességeimre voltam kíváncsi ott a nagy egyedüllétben. Rájöttem, hogy amikor nem hasonlítom össze magam másokkal, amikor nem gondolok arra, hogy mit csinálnak a barátaim New Yorkban, vajon megházasodtak-e már, akkor nem érzem magam magányosnak. Én egy teremtmény vagyok, a kutyám egy másik teremtmény, a mókusok is teremtmények, a madarak is teremtmények, ott van továbbá a hold és a fák, és mi mindannyian együtt vagyunk, és ez így van jól.

Sambhala: Denise, egy személyben te csinálod az Alaszkai Homerban az Alaszkai Tibet Társaságot. Légyszíves beszélj a hallgatóknak arról, hogy miből áll ez a munka, hogyan lehet egyedül egy ilyen ritkán lakott területen Tibet iránt érdeklődőket találni, és tudják-e  munkádat segíteni?
Denise Lassaw: Először is tudnod kell, hogy hét évvel azután, hogy az erdőbe költöztem, úgy gondoltam itt az ideje, hogy emberi lényekkel találkozzam. Találkoztam hát egy emberrel, aki Tibeti tudós volt, költő, szerzetes.  Necsung Rinpocse tolmácsaként jött Amerikába, ahol Alaszkába is meghívták őket, hogy terjesszék a dharmát. Amikor a hóval és jéggel borított magas hegyeket meglátta, úgy érezte, otthonra talált. Nemsoká visszajött, összeházasodtunk, és vele, Ngodup Paldzsorral megalapítottuk az Alaszka Tibet Committee-t 1979-ben. Abban az időben New Yorkban volt ugyan egy Tibet Iroda, de Tibettel kapcsolatos munka sehol sem folyt. Nagyon nehéz időszak volt ez a Tibetiek számára. A Tibet Iroda 1978-ban megalapította az Egyesült Államok Tibet Bizottságát, amiről mi tudtunk, de ez igazából csak viccnek indult. Két ember, akik közül egyik sem szereti a szervezeteket, már megalapítottuk a Khavacsen Dharma Központot, és tudtuk, hogy a szervezetek gyakran bonyodalmakat jelentenek. Valami olyasmit akartunk, amit tökéletesen tudunk irányítani, így hoztuk tréfából létre a bizottságot. Tibetet ugye mindenki úgy látja maga előtt, mint egy nagyon tiszta birodalmat, és mivel a dharma olyan átfogó, és igazán mindenre kiterjed, és mivel a férjemnek csodálatos humorérzéke volt, és imádta az állatokat, azt mondtuk: a jávorszarvasok ismerik Tibet igazát, és a halak is ismerik Tibet igazát, még a szúnyogok is ismerik a Tibeti Dharma igazságát, és az összes mókus, nyúl, sündisznó és rénszarvas hisz Tibetben, ez hát a mi bizottságunk. Bevettük  az összes állatot és érzőlényt Alaszkában, mert természetüknél fogva mind összhangban vannak a dharmával, és tudják, hogy Tibet igaz ügyéről beszélni kell.

Eleinte nem volt sok dolgunk. Eljártunk az államszövetségi épülethez március 1o-én, ami a Tibeti nép nemzeti emléknapja. Tudnotok kell,  hogy Alaszkában semmiféle nagykövetség vagy konzulátus vagy hasonló nincsen, ezért az Egyesült Államok  kormányhivatalainak hatalmas épülete előtt tüntettünk. Arrafelé márciusban nagyon hideg van. Felhívtuk hát a szerkesztőségeket és a TV állomásokat, akik megkérdezték, mikor leszünk ott? Mondtuk, hogy kettőkor. Azt mondák rendben, kettőkor találkozunk. Tíz perccel kettő előtt kivittük tábláinkat, valamint a tibeti zászlót. Kettőkor jöttek, elkészítették az interjút, kettő után tíz perccel már mindenki megfagyott, összepakoltunk mindent, és útban voltunk hazafelé teázni. De másnap az újságok címlapján, és a TV híradóban voltunk. Egy lélek sem járt az utcákon, nem tudtunk szórólapokat szétosztani, semmi ilyesmi nem volt, lassanként mégis megismertek bennünket, mert Paldzsor volt az egyetlen Tibeti Alaszkában. Pionír volt. Tanítottuk az embereket, és beszélgettünk velük, és ha valami történt, mint például amikor hallottuk, hogy  tibetieket végeztek ki  Kínában, akkor felhívtuk az újságokat, és a témával kapcsolatos sajtókonferenciát tartottunk. Így kezdődött. Miután Paldzsor meghalt 1988-ban egy baleset következtében, akkor kezdtem el igazán dolgozni. Addig ő volt a szóvivő, mivel a tibetin, kívül öt nyelvet beszélt, és az angol volt a hetedik. Én azonban még jobb szóvivőnek bizonyultam, mert ismertem az amerikai észjárást, és többé semmitől sem féltem. Semmi szégyenlősség nem volt bennem, megmondtam, hogy Tibetért dolgozom, így egyszerűen. Kimentem, tüntettem, megszerveztem, hogy az emberek leveleket írjanak. Mivel konzulátus vagy nagykövetség híján közvetlen politikai cselekvésre nem volt esélyünk, inkább emberbaráti munkákat szerveztem: önkénteseket, akik tibeti telepeken segítenek, tanítanak, egészségügyi szolgálatot teljesítenek vagy angol nyelvet tanítanak. Az emberek bármely képességüket felajánlhatják, s én bátorítom őket, hogy tegyék meg. Ezenkívül eljárok iskolákba, beszélek a gyerekeknek Tibetről, diavetítéseket tartok, Tibettel kapcsolatos filmeket mutatok be. Tavaly például elhoztuk a Dripon Roslin szerzeteseket Anchorage-be, és az elmúlt négy évben dolgoztam egy filmen is William Bacon rendezővel. A film címe: "Tibet, egy villanás az idő tengerében". Ő forgatott Tibetben, én írtam a forgatókönyvet és a szöveget, és rendeztem egy csomó dolgot benne. Nagy munka volt. Tibetiek számára eddig nem tudtunk letelepedési programot biztosítani, mint az államok más helyein. Mára már mégis öt tibeti él ott, s ha nem is miattam, mégis úgy érzem, hívásomnak köze van jövetelükhöz. Ezenkívül egy kis levélújságot is szerkesztek, s Paldzsor megkért, hogy  címoldalára rajzoljak valamit. Egy tibeti khampa és egy eszkimó együtt dobolnak most a címlapon. Háromszázötven fős címlistánk van az érdeklődők köréből. Rendszertelenül adom ki a lapot, mert elég drága dolog Alaszkában a sokszorosítás. Mivel nem szeretek szervezni, és nem vagyok ügyes könyvelő, vagy titkárnő, csak akkor van pénzem ilyesmire, amikor valaki küld rávalót. Egyébként, hogy ezt megtehessem, körülbelül háromszázötven kilométert kell a hegyek között vezetnem, több folyón átkelnem, hogy Anchorageba jussak, ahol olcsóbb a sokszorosítás, mert Homerban, ahol én lakom nem tudnám ezt elvégezni, és aztán még ott a postázás is. Most, hogy itt az internet, az emberek rengeteg információhoz jutnak, szinte nincs is szükség már a lapomra.  Hogy tibeti-alaszkai kapcsolat létezik, ennek egyik oka, hogy az alaszkai emberek nagyon függetlenek. Sok sportoló él itt, hegymászók, akik magas hegyek közelében szeretnek élni.  Elmennek Tibetbe és Nepálba, meg persze Alaszkába, és ha nem is érdekli őket a tibeti kultúra, mégis megragadja őket valami a tibeti emberekkel kapcsolatban, valami, ami nagyon barátságos, és kedves, és vonzó, aztán persze amikor hazajönnek Alaszkába, többet akarnak tudni Tibetről, így találnak meg engem.

Sambhala: Ha jól tudom jelentős szerepet vállaltál az Alaszkai Buddhista Közösség életében. Mondanál erről is valamit?
Denise Lassaw: Mint már említettem, 1979-ben Paldzsorral útnak indítottuk a Koecsen Dharma központot. Koecsen azt jelenti "hóföld" . Ez egy olyan központ volt, ami egyik buddhista irányvonalat sem részesítette előnyben a többiekkel szemben. Elismerjük a dharmát, bárhol legyen is az. Ebben tibeti és zen buddhizmust gyakorlók egyaránt voltak, mivel egyetlen központ sem volt Alaszkában. Meghívtunk tibeti lámákat, néha egy egész hónapra, akik ilyenkor nálunk laktak.

Fokozatosan egyre többen lettünk, egyre több tanítóval találkoztunk. Ekkor úgy alakult, hogy a csoport egyik felét jobban érdekelte a zen, mint a tibeti buddhizmus, így ketté váltunk. tudod úgy, ahogyan egy sejt, egy amőba osztódik. Aztán lett még egy kicsi csoport, a Trungpa Rinpocse Dharma Központja, ahonnan egyszer a vezetők elmentek, és az emberek vezető nélkül megkérdezték, csatlakozhatnak-e hozzánk, mi persze szívesen fogadtuk őket. Ekkoriban egy szakya láma jött hozzánk, és a Trungpa csoport tagjai, akik még sosem találkoztak tibeti tanítóval, izgatottan várták az alkalmat, és miután találkoztak vele, úgy döntöttek nem is akarnak más tanítóval találkozni, tehát megint osztódtunk.

Nem sokkal ezután Paldzsor meghalt egy baleset folytán. A helyzet most a következő: a zen csoport még mindig működik, a szakya csoport megszűnt, van egy másik tibeti csoport Anchorageban, én pedig  a Koecsen csoportot  megtelepítettem Homerban, ahová azóta is hívok tibeti lámákat tanítani. Nincs rendszeresen gyakorló csoportunk, de ha jön valaki tanítani, 35-4o ember is előkerül az erdőkből, vagy az öböl túlsó oldalán fekvő szigetről, hogy meghallgassa. Úgy érzem magam, mint az Alaszkai Dharma ősanyja, aki elülteti a magot, de gondoznia nem is kell, mert a mag önmagától is igen erős, mindig nő.

Sambhala: Az Egyesült Államok kormánya, vagy valamely kormányzati szerveződés segíti-e munkádat? Az amerikai elnököktől oly sokszor hallott emberi jogi kijelentéseknek van-e súlyuk, ha a világ érdekszférájától oly távoli országról van szó, mint Tibet.
Denise Lassaw: Semmiféle támogatást nem kapok, szerencsésnek mondom magam, ha emberek kisebb adományokkal támogatnak. El tudom képzelni, hogy az Egyesült Államok kormánya, amikor emberi jogokról beszél, talán szeretné elhinni magáról, hogy őszintén teszi ezt. Attól tartok azonban, hogy a valóságban olyan vállalatok irányítanak mindent, amelyeket csak a pénzszerzés érdekel, és ha szándékukban áll is az emberi jogokkal foglalkozni, először a saját házuk táját kellene kitakarítani.

Sambhala: Láttam képeket Alaszkáról, ahol élsz. Láttam azt is, hogy a Föld az Éggel ugyanúgy ölelkezik, mint Tibetben. Adódik, hogy aki ilyen helyen él oda kell figyelnie a természet rendjére. Beszélj nekünk néhány szót a természetvédelemmel kapcsolatos munkádról!
Denise Lassaw: Hiszem, hogy a természet ölén élni jobban felhívja az ember figyelmét arra, hogy mi a természet rendje. Mennyire függünk az évszakoktól, a hótól, a nap forróságától, az erdőtüzektől, hiszen a bennünket körülvevő környezet az otthonunk. De ez mindenhol így van, csak amikor a vad vidék közepén élsz, akkor ezt erősebben érzékeled.

Amikor tehát védelmezzük a természetet, akkor nem valami külön dolgot művelünk, hanem saját életfeltételeinkre figyelünk. Sokkal szívesebben ülnék otthon, és semmivel nem törődve csak verseket írnék. Azon a gyönyörű helyen ahol élek, ahonnan 12o kilométeres körzetben két aktív vulkánt is látok az ablakomból, muszáj környezetvédelemmel foglalkoznom: az olaj- társaságok fúrni akarnak mindenfelé, a fakitermelő társaságok letarolják az összes fát, és szennyezik folyóvizeket, nagybani halászat folyik, különösen kint a mély vizeken, ahol kimerítik a lazac és egyéb halállományt, utánpótlás nélkül. Hogy ott élhessünk, ismernünk kell a földet magunk körül, és meg kell tudnunk védeni. Olyanokkal dolgozom, akik úgyanúgy gondolkoznak mint én. Tárgyalásokra járunk, tiltakozunk, leveleket, bejelentéseket és kérvényeket  írunk. Mindezt annak a halvány reményében, hogy talán tudjuk befolyásolni a multinacionális vállalatok mohóságát, mellyel Alaszkát, mint egy nagy adag fagylaltot próbálják felfalni.

Sambhala: Itt Európában nem sokat tudunk az eszkimókról. Hogyan élnek Alaszkában?
Denise Lassaw: Az ő nyelvükön a nevük "injuit", ami annyit tesz, északi nép; illetve "jupik", akik pedig Alaszka észak-nyugati részén élnek. Az injuit kultúra circumpoláris, ami azt jelenti, hogy Szibériában, Kanadában, Grönlandon ugyanazt a nyelvet beszélik, és nagyon hasonló az egész életmódjuk és szokásrendszerük.

Hagyománytisztelő népek, mint a tibetiek, sőt külsőleg is nagyon hasonlítanak rájuk. Évezredek óta élnek ezen a nagyon barátságtalan földön, és ezt nagyon ügyesen csinálják. Ám amikor a nyugati úgynevezett civilizáció Alaszkába érkezett, kényszerítette őket, hogy alkalmazkodjanak a nyugati életmódhoz, amiben van némi jó is, néhány szerszám, rádió adóvevők, egészségügy, meg ilyesmi, de sok dolog nagyon rossz. Például a területekre, melyeken azelőtt szabadon mozoghattak, most az állam jogot formál, tehát nem tudnak úgy élni, mint régebben. És annak ellenére, hogy itt eszkimókról beszélünk, nemcsak rájunk gondolunk, hanem Alaszka többi bennszülött népére is, a klinketekre, és hajdákra, és szimszionokra, és az atabszkánok népeire, akik ugyanezektől a változásoktól szenvednek. Elvesztették földjeiket, pedig háborúban sem voltak érte, és hogy Oroszország eladta Alaszkát, pedig nem is volt joga hozzá, mert sosem volt az övé, csupán kereskedni járhattak oda, amit dokumentumokkal bizonyíthatunk.

Az emberek kis területekre vannak korlátozva,  hagyományos életük tehát megszűnt. Sokan városokban laknak, és persze a városban városi életmódot folytatnak. A kultúrájuk hagyományaikhoz kapcsolódik, bogyók gyűjtéséhez, halászathoz, vadászathoz, vadonban gyűjtött élelemhez. Nem is érzik jól magukat megszokott, élelmük nélkül. És ekkor jönnek az "alsó 48-ak", ahogyan mi hívjuk az Egyesült Államok délebbi 48 államát, mindegyiket, amelyik Alaszkán kívül van, és nagy nyomást gyakorolnak a bennszülött népekre, hogy változzanak meg.

Az amerikaiak, a nyugatiak, egyáltalán nem tudják a hagyományos népeket megérteni. Azt kívánják tőlük, hogy olyanok legyenek mint mindenki közülük. Úgy gondolják, örülniük kéne, hogy amerikaiak lehetnek, ahelyett hogy maguk lehetnének, saját törzsi nevükkel és saját területeikkel. Mindez rengeteg konfliktust okoz, ha nem is tettleg, de szóban és érzelmekben. Nagyon nagy nehézségbe ütközik az alkalmazkodás. És ugyanez történik ott is, ahol Kína elfoglalta Tibetet. Gyarmatosító erejükkel jönnek, és a hagyományt őrző népek nyakára telepednek. És ugyanez folyik a világon mindenhol:. a hagyománytisztelő nemzetek iparosítása, ahol a kormányok és a fogyasztani vágyók elveszik az erődet, hogy irányítsd a saját életedet, és saját magad legyél. Ez az, amiről beszélni szeretnék, amihez próbálok szavakat találni, hogy tehessünk ellene valamit, mert annak ellenére, hogy én New Yorkban nőttem fel, ez nem az az élet, ami engem boldoggá tesz. És nem hiszem, hogy bárkit is igazán boldoggá tesz. Ez az úgynevezett fejlődés nem szükségszerűen jelent jót. Talán vannak benne jó dolgok.

A világ bármely részén élő és hagyományait tisztelő nemzetre nehéz idők járnak manapság. Tavaly tavasszal meghívást kaptam egy bennszülöttek által szervezett ülésre. Különböző törzsek képviselői gyűltek össze, hogy négy napon keresztül különböző előadók véleményét hallhassák. Én néhány fiatal tibetit is magammal vittem, és az egész nagyon megindító volt. A Tibetiek is felszólaltak, annak ellenére, hogy nagyon félszegek voltak. Később a többi hagyományos nép képviselői, a Klinketek rangidős vezetői például megállították az ülést, és indítványozták, hogy alkossunk egy kört. Körbe álltunk tehát, és jött ez a hatalmas erővel rendelkező klinket asszony, aki megáldotta a tibetieket, és utána átölelték őket, és testvéreiknek nevezték őket, mondván: "felismerjük az arcunkat amikor rátok nézünk, tudjuk, hogy népetek ugyanúgy szenved, mint a miénk, álljunk egymás mellé." És csodálatos érzés volt a tibetieknek, hogy befogadták őket ezek az emberek, akik valóban megértették, min mennek keresztül.

Sambhala: Denise, van-e összefüggés a Tibettel kapcsolatos munkád, buddhista gondolkodásod, a természet védelméért való kiállásod, hogy Alaszkában élsz, valamint  költői lelkületed között?
Denise Lassaw: Persze, és az egész teljes mértékben összefügg, abszolút nem elválasztható. Egész életemben azt az életmódot kerestem, melyben teljes mértékben kapcsolatban állok világommal. A buddhizmus pedig a környezet és természet nyelvezete, ennek nem kell Tibeti Buddhizmusnak lennie, nagy kezdőbetűkkel, de minden élő kapcsolódásának érezését fejezi ki, azt, hogy nem vagyunk egyedül, és mindenkitől függünk. Tehát ha verset írok, vagy Tibetért dolgozom, az mindig annak a megértésnek a kifejezése, amit én valóságnak élek meg, és amit próbálok nagyon tisztán megérteni. Gondoltam, felolvasok nektek egy verset a jávorszarvasról, ami egy hatalmas állat, néha 6-8oo kilós is lehet, és  a hímeknek hatalmas szarvai vannak. Mindig látom őket út közben. Egyszer 1993 telén, amikor  hazafelé mentem, és a  hó hatalmas pelyhekben hullott, semmit sem láttam, nagyon lassan haladtam, elütöttem egy ilyen jávorszarvast.
Meghalt. Én pedig írtam hozzá ezt a verset

For  a Moose
Snow twirling night road
within a breaths space
one life, one life gone
covered with moose hair, glass and bloodd
a moment flashed in darkness, returned to light
impermanence sharper than the blade of second
cut between us
would I have know
if  Light
had not returned?
Did you?

Now I understand
in that time
there is no fear
no indrawn breath
only clarity
and the result of actions

mind is without borders
skin is no defence against steel
this was the death of flash
now becoming food
do Moose minds return to willows?

O great Bodhisattva Moose
all sentient beings
thank you
for life
Denise Lassaw
Knob Hill  10/31/93

Sambahla: Köszönjük az interjút.
Denise Lassaw: Én is nagyon köszönöm.