Kína rövid története

Potala/ A Tibetet Segítő Társaság kiadványa/12.

Kína egyike a világ legrégibb civilizációinak. Több ezer éves történelmi múltja egyedülálló folyamatosságot mutat a legrégebbi időktől napjainkig. Kína területén már az ősidőkben megtelepedtek az emberek. Századunk 20-as éveiben európai és kínai régészek megtalálták a pekingi előember maradványait, melyek korát félmillió évesre becsülték. Több helyen is megtalálták az ún. cesan-pejlikang kultúra településeinek 7-8000 éves maradványait. A feltárt leletek arról tanúskodnak, hogy e falvak lakói földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. A Honan tartománybeli Jangsaóban tárták fel, és e városról nevezték el a jangsao kultúrát, amely a Sárga-folyó mentén terjedt el. Az ásatásokon csiszolt kőeszközök, és gyönyörű kerámia edények kerültek elő. A vallási életre a hal, szarvas, teknősbéka és sárkány ábrázolások sokasága utal. A kínai krónikák szerint a legelső, Tai Hao nevű király i.e. 2852-ben kezdte meg uralkodását. Az első dinasztia, a Hszia dinasztia Tai Yü királya i.e. 2205-től uralkodott, akinek nevéhez az árvizek megfékezését fűzik. Az utolsó Hszia-dinasztiabeli király Csie volt, akinek zsarnoki és erkölcstelen uralma fogalom lett a kínai gondolkodásban. i.e. 1766-tól Sang- (Yin-) dinasztia volt hatalmon, majd őt követte a Csou-dinasztia i.e. 1122-től. A Sang korból maradtak ránk azok a híres jóscsontok, melyeken az ősi kínai írásjegyekkel írt szövegeket találtak. Ebben a korban vált általánossá a bronz eszközök, fegyverek és edények használata, és a feltárt sírok alapján a történészek a korabeli társadalom vagyoni rétegződésére következtetnek. A Csou-dinasztia központja először a mai Senszi tartománybeli Hszien közelében volt, majd az i.e. VIII. században a nyugati barbár törzsek támadásai miatt Honan tartományi Lojangba tették át székhelyüket, mely város évszázadokon keresztül Kína fővárosa volt. Az i.e. VIII.-V. században óriási változások játszódtak le a kínai társadalomban. A faluközösségek felbomlottak, a közösen művelt földeket felosztották, és az adás-vételek során jelentős vagyoni különbségek alakultak ki. A meggyengült Csou-dinasztia hatalma névlegessé vált, több egymással hadakozó fejedelemség jött létre, ezért a korszakot a Hadakozó Fejedelemségek korszakának szokás nevezni. A változásokkal egyidejűleg szellemi pezsgés indult el az i.e. VI-III. századi kínai társadalomban, olyan jelentős filozófusok léptek színre, akiknek gondolatai ma is hatnak. Kung-ce, ismertebb nevén Konfuciusz, a múlt, az ősök tiszteletét állította filozófiájának középpontjába, olyan társadalom képet vázolta fel, amit egy erényes, rátermett uralkodó kormányoz, és amelyben mindenkinek megvan a maga szerepe és helye. Kung-ce szerint az uralkodó nem korlátlan ura népének, mert „megbízatását” az Égtől kapja, és amennyiben méltatlanná válik az uralkodásra, nem tiszteli a hagyományokat, az Ég visszavonja ezt a megbízatást. A filozófus gondolatait tanítványai a Beszélgetések és mondások című könyvben foglalták össze. Kortársa, a legendás Lao-ce, a taoizmusnak nevezett szellemi utat dolgozott ki, melynek fontos eleme a természetesség, a természettel való összhang. A neki tulajdonított mű, a Tao Te King 81 versszakban fejti ki ezt a tanítást.

A harmadik jelentős filozófiai irányzat a Fa xia (Fa csia, legisták vagy törvénykezők) iskola, melynek körei szembeálltak Kung-ce hagyománytiszteleten alapuló kormányzásával, és az uralkodó korlátlan hatalmának hívei voltak. Szerintük a népet súlyos büntetésekkel és megfelelő jutalmazással kell a helyes úton tartani. Főbb képviselőik Mo Ti (Mo-ce) és Han Fej-ce voltak. A hadakozó fejedelemségek közül a legnyugatibb Csinben az i.e. IV. század folyamán reformokat hajtottak végre. A lakosságot öt és tíz családonként kölcsönös ellenőrzési csoportokba osztották, korlátozták az arisztokrácia és a kereskedők jogait, és az országot közigazgatási egységekre osztották fel. A szigorú intézkedések eredményeként az uralkodó hatalma és Csin állam is megerősödött, majd az i.e. III. században sorra legyőzte a többi fejedelemségeket i.e.221-ben Csin Si Huang Ti egyesítette Kínát és megteremtette az 1911-ig fennálló kínai császárságot. A keménykezű uralkodó és kancellárja Li Sze a törvénykezők iskolájának tanításait követte. Egységesítette az írást, a pénzt, a mértékegységeket, és új közigazgatási rendszert vezetett be. A konfuciánusokat megölette és Kung-ce műveinek megsemmisítésére törekedett. Ő kezdte el építtetni a Nagy Falat, hogy megvédje birodalmát a hunok támadásitól. A vele kezdődő Csin-dinasztia azonban csak rövid ideig volt hatalmon, a példátlan szigorúságú uralkodók ellen lázadás tört ki, majd i.e. 202-ben Liu Pang meglapította a Han-dinasztiát. A Han-dinasztia fénykorát Vu Ti császár (i.e. 140-86) alatt érte el. Tanácsadója, a konfuciánus Tung Csung-su hatására vált meghatározóvá Kung-ce ideológiája Kína vezetőinek körében. Ekkor vezették be a hivatalnokok kiválasztására a háromlépcsős vizsgarendszert, és csökkentették a földművelők adóterheit. Komoly veszélyt jelentettek a hunok, így ellenük a császár más közép-ázsiai népekkel akart szövetséget kötni. Ezért i.e. 138-ban egy Csang Csien nevű tisztet küldött követségbe hozzájuk. Csang Csien a hunok fogságába esett, de megszökött és bár a felkeresett országokban elutasították a kínaiak által ajánlott szövetséget, i.e. 126-ban visszatért és beszámolója nagyban hozzájárult ahhoz, hogy i.e. 127-ben, 121-ben és 119-ben kínai tábornokok hatalmas győzelmet arassanak a hunok felett. A diadalok által a kínaiak megszerezték az ellenőrzést a Közép-Ázsiába vezető Kanszui-folyosó felett, és biztosítani tudták a kereskedelemben rendkívül fontos Selyem-út zavartalan forgalmát. Az i.sz. I. században a növekvő adóterhek és a tömeges elszegényedés miatt felkelések törtek ki. A legjelentősebb, a vörösszemöldökűeké 21-ben kezdődött. A lázadást sikerült leverni, és Liu Hsziu császár reformokkal ismét stabilizálta a birodalmat. Hun törzseket fogadott be és telepített le az Ordosz-vidéken, majd terjeszkedni kezdett, és 73-ban és 91-ben hatalmas győzelmet aratott az északi hunok felett. Az őt követő császárok ismét növelték a földművesek terheit, és a császári udvarban zajló hatalmi harcok gyengítették a dinasztia uralmát. 184-ben Csang Csiao a misztikus taoizmust követő vándororvos vezetésével tört ki a sárgaturbánosok felkelése, mely végül a Han-dinasztia bukásához vezetett.

Az ezt követő időszakban az ország több, egymással háborúzó részre szakadt (220-589). Északon előbb kínai, majd barbár eredetű dinasztiák váltották egymást. Ebben az időszakban jelent meg és terjedt el a buddhizmus, és az északi dinasztiák területén szinte államvallássá vált. 589-ben Ven-ti erős hadserege segítségével ismét egyesítette Kínát és megalapította a Szuj-dinasztiát. Fia Jang-ti építtette fel a Nagy Csatornát, mely a világ leghosszabb, mai napig is működő mesterséges vízi útja (1794 km hosszú). Zsarnoki uralma ellen lázadás tört ki, és 618-ban Li Jüan Csanganban alapította meg a Tang-dinasztiát, melynek időszakát (618-905) Kína aranykorának szokták nevezni. Békét teremtett az országban és földosztást hajtott végre. Fia, Li Shi-min folytatta apja politikáját. Csangant hatalmas várossá építette ki. Az ebben az időben a birodalmat veszélyeztető türkökre 630-ban hatalmas vereséget mért. A Tang császárok folytatták a hódítást. 657-ben és 679-ben legyőzték a türköket, maradványaikat pedig letelepítették Kína északi részén. Hadjárataikkal kiterjesztették Kína határait. Békét kötöttek Szongcen Gampóval, a Tibetet egyesítő királlyal, akihez 641-ben kínai hercegnőt adtak feleségül. Kína ebben az időszakban virágzó birodalom volt. Élénk kereskedelmi és politikai kapcsolatot ápolt távoli országokkal is. A tengerparti városokban arab és zsidó kereskedő kolóniák jöttek létre. Japán ekkor vette át a kínai kultúra számos vívmányát. 627-ben Hszüan-cang buddhista szerzetes beutazta Közép-Ázsiát és Indiába eljutva szent könyvekkel tért vissza. Kína területén megjelent az iszlám és a nesztoriánus kereszténység.

A VIII. században Kína meggyengült, felkelések törtek ki, melyek közül a legjelentősebb a 755-ös An Lu-san féle megmozdulás, majd közép-ázsiai népek, köztük a tibetiek támadták meg és foglaltak el belőle jelentős területeket. A Tang-dinasztia bukása után ismét zűrzavar uralkodott az országban, aminek a Szung-dinasztia (960-1126) uralomra jutása vetett véget. A Szung-dinasztia idején - 868-ban nyomtatták ki az első könyvet - terjedt el a könyvnyomtatás, és ért el magas színvonalat a mezőgazdaság és az ipar. A X.-XII. században Kína különböző lovas nomád népek támadásait szenvedte el, amit a kínai udvarban zajló hatalmi harcok súlyosbítottak. Először a kitajok, majd a tangutok, majd a dzsürcsik foglaltak el jelentős területeket Kínából ill. kényszerítették adófizetésre a kínaiakat. A XIII. század elején megjelenő mongolok pedig hosszú harcok után Kubiláj kán vezetésével elfoglalták egész Kínát, megalapítva a Jüan-dinasztiát. Ő volt az első, aki Pekinget — akkori nevén Jencsing, később Tatu — tette meg fővárosának. Kína a mongol világbirodalom része lett. 1275-ben érkezett Kínába Marco Polo, és 1342-ben egy magyar ferences rendi szerzetes, György barát is a megfordult itt. A kínaiak többször is fellázadtak az őket elnyomó mongol uralom ellen. 1351-ben a vörösturbánosok (a buddhista Maitréja-kultusz hívei), majd a paraszti származású Csu Jüan-csang vezetésével szembeszálltak a mongolokkal, és kiűzték őket Kínából. Csu Jüan-csang 1368-ban megalakította a Ming-dinasztiát (1368-1644). A kínai császárság ismét virágzásnak indult, élénk külkereskedelmet folytatott, expedíciókat indított Indiába és Kelet-Afrikába. A XVI. században jelentek meg először európaiak nagyobb létszámban. Portugál kereskedők létesítettek gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatot a kínaiakkal. A gazdasági fellendülés azonban véget ért, és Kína mindinkább megszakította kapcsolatait a külfölddel. A császári udvarban folyó hatalmi harcok és az elégedetlenség miatt kitört parasztfelkelések 1644-ben véget vetettek a Ming-dinasztia uralmának, és az ekkor az országra támadó mandzsuk hosszú harc után elfoglalták Kínát, megalapítva az utolsó császári dinasztiát, a Csinget. Ez az időszak a hanyatlás korszaka volt. Kína elzárkózott, és csak komoly korlátokkal volt hajlandó kereskedni az európaiakkal. A kínai teáért, fűszerekért, selymért, porcelánért a Brit Kelet-Indiai Társaság, mely a Kínával való kereskedelem monopóliumát is megszerezte, ezüsttel fizetett. A társaság azonban a XVIII. század végétől fizetőeszközként egyre inkább a csempészett ópiumot kezdte alkalmazni, majd ahogy egyre többen szoktak rá Kínában erre a szerre, az angolok már csak ezzel fizettek. Sőt ekkorra már a kínaiak fizettek ezüsttel az ópiumért, óriási kárt okozva ezzel a kínai társadalomnak és gazdaságnak. A korrupt hivatalnokok pedig szemet hunytak a kábítószerüzlet felett. Végül a kínai hatóságok lépésre szánták el magukat, és 1839 márciusában Lin Cö-hszü császári biztos vezetésével 20000 láda ópiumot koboztak el és semmisítettek meg. Az angoloknak ez ürügyet szolgáltatott a háború kirobbantásához. Az ún. első ópium-háború 1840-től 1842-ig tartott. Az angol csapatok kegyetlenül irtották a polgári lakosságot, majd a háború végén megalázó szerződést írattak alá Kínával. Ekkor került Hongkong angol fennhatóság alá és több kikötőt meg kellett nyitni az angol kereskedők előtt. Az angolok területen kívüliséget élveztek, velük szemben a kínai hatóságok nem járhattak el. 1857-ben és 1860-ban, a második és a harmadik ópium-háborúban újabb egyenlőtlen szerződéseket írattak alá Kínával. Az ország félgyarmati sorba került. A tehetetlen, bürokratikus, és az országot a külföldieknek kiszolgáltató mandzsu uralom ellen 1850-ben tört ki a Tajping-felkelés, melyet csak 1864-ben, külföldi segítséggel sikerült leverni. A kínai udvar ekkor az ország modernizálásába kezdett, ami csak a külföldi technika, elsősorban haditechnika átvételére irányult. Ennek ellenére a múlt század végén sorozatos katonai kudarcok érték Anglia, Franciaország, Németország, Oroszország és Japán részéről. A kínai mandarinok egy csoportja politikai reformokat próbált véghez vinni, azonban a tényleges hatalmat birtokló anyacsászárné, Ce-hszi ezt megtorpedózta, tovább fenntartva a korszerűtlen és bürokratikus állami berendezkedést. 1900-ban kitört az ún. bokszer-lázadás, ami mögött az Igazság és Béke Ökle nevű titkos társaság állt, és melynek célja a külföldiek kiűzése és a mandzsuk hatalmának megdöntése volt. A puszta kézzel, és a hagyományos kínai fegyverekkel harcoló csapatokat több európai állam, köztük az Osztrák-Magyar Monarchia intervenciós seregei győzték le. A külföld által kikényszerített nyitás azonban nemcsak gazdasági függőséget jelentett. A kínaiak megismerkedtek az európai kultúrával, politikai rendszerekkel és olyan értelmiség kezdett kialakulni, mely a polgári demokratikus átalakulással akarta megerősíteni és modernizálni Kínát. Legjelentősebb képviselőjük Szun Jat-szen doktor (1866-1925), aki több felkelést is szervezett, melyek kudarcot vallottak, míg 1911-ben végre sikerült megdönteni a 2000 évig fennálló császárságot, és kikiáltani a köztársaságot.

A várva várt demokratikus fejlődés azonban nem indult meg. Kína az anarchia állapotába jutott, ez egymással vetélkedő tábornokok háborúzása rendkívül súlyos helyzetet teremtett az országban. 1921-ben megalakult a Kínai Kommunista Párt, amely a Szovjetuniótól jelentős katonai segítséget kapva erősítette befolyását. Vele szemben a Szun Jat-szen által alapított Kuomintang Párt vezetője Csang Kaj-sek folytatott fegyveres harcot. A polgárháborút sem az 1931-ben kezdődő japán agresszió, sem a második világháború ellenére nem szüntették be. A második világháború után a két tábor összecsapott, és több évi küzdelem után a Mao Ce-tung vezette kommunista párt győzött 1949-ben, Csang Kaj-seket Tajvan szigetére szorítva vissza. A kínai csapatok 1949 végén megszállták Tibetet. A kommunisták a győzelem után földosztást hajtottak végre, és elkezdték az ország modernizálását. Azonban az 50-es évek közepén meghirdették a Nagy Ugrás politikáját, célul tűzték ki, hogy néhány éven belül utolérik a fejlett ipari országokat. Erőszakosan „kollektivizálták” a mezőgazdaságot. A rossz politika éhínséget eredményezett, és a Szovjetunióval is megromlott a kapcsolat. 1966-ban meghirdették a Kulturális Forradalmat, melyben Mao Ce-tung vörös gárdistái feldúlták az országot, és megkíséreltek lerombolni minden olyan értéket, melyet Kína az elmúlt évszázadok során felhalmozott. A pusztítás csak Mao Ce-tung 1976-ban bekövetkezett halálával ért véget. 1978-tól Teng Hsziao-ping vette át az ország tényleges irányítását. Szoros kapcsolatot épített ki az Egyesült Államokkal, és meghirdette Kína modernizálását. A kiegyensúlyozott politika eredményeként óriási gazdasági fejlődés indult meg, amely napjainkban is folyamatos.

A gazdasági változásokat azonban nem követték a politikaiak, és mikor 1989-ben diákok tüntettek a pekingi Tienanmen téren a demokráciáért és az emberi jogokért, a békés tüntetést a hatóságok vérbe fojtották. Több ezer embert bebörtönöztek és kivégeztek, és a diákokkal tárgyaló, és a reformokra hajló Csao Ce-jangot, az akkori miniszterelnököt leváltották, és azóta házi őrizetben tartják. A Tienanmen téri eseményekkel egyidőben Kína számos pontján, így Tibetben is megmozdulásokra került sor, amelyeket szintén brutálisan vertek le a hatóságok. Kínában jelenleg súlyosan megsértik az emberi jogokat; az ellenzékieket bebörtönzik, a nemzetiségek és kisebbségek nem érvényesíthetik jogaikat. A fejlett világ igazából nem tesz határozott lépéseket a helyzet javítására, mivel gazdasági érdekei, a fejlődés által biztosított befektetési lehetőségek és az óriási felvevő piac megszerzésének reményében jó viszonyra törekszik Kínával, akár még azon az áron is, hogy nem firtatja az emberi jogok kérdését.

Felhasznált irodalom/Tibetet Segítő Társaság archívum/Polonyi Péter: Kína története/Vasziljev, Leonyid: Kultuszok, vallások és hagyományok Kínában