Gánacsakra

A gánacsakra (szkrt. गणचक्र gaṇacakra "gyűjtőkör"; tib. ཚོགས་ཀྱི་འཁོར་ལོ།, wylie: tshogs kyi 'khor lo) más néven chog, gánapudzsa, csakrapudzsa vagy gánacsakrapudzsa. Ez egy általános kifejezés különböző tantrikus gyűlésekre vagy ünnepekre, (szinpózium) amelyeken a gyakorlók összegyűlnek, hogy mantrákat énekeljenek, mudrákat alkalmazzanak, áldozati felajánlásokat tegyenek és különböző tantrikus rituálékat gyakoroljanak a szádhana, vagy spirituális gyakorlat részeként. A gánacsakra szinte minden alkalommal szentségi étkezésből és olyan ünnepi elemekből áll, mint a tánc, a szellemidézés és transz; a lakoma általában olyan anyagokat vagy cselekvéseket tartalmaz, amelyek a középkori Indiában tiltottnak vagy tabunak számítottak, mint a hús, a hal és a bor és amelyeket általában az alacsonyabb kasztok és törzsek fogyasztottak, ahol a tantrikus mozgalom kialakult. Tantrikus gyakorlatként a gáṇacsakra formáit ma a hinduizmusban, a bön és a vadzsrajána buddhizmusban gyakorolják.

Az ünnep egy ezoterikus rituálé, amely több szakaszban bontakozik ki. A szertartás szent terét geometriai mintákkal határolják le, amelyeket porított pigmentekkel rajzolnak a földre, és a felajánlások és ételek bonyolult sorát terítik le benne. A résztvevők különleges jelvényeket, például csontdíszeket és koronákat viselnek, és archaikus kialakítású hangszereket használnak... a fokozott tudatosság kiváltására. A gyakorlók körben ülnek, és koponyacsészékben felszolgált szentelt (száraz) húsból és általában vörösborból (gyakran más szeszes italból) részesülnek. Ezek az ünnepek alkalmat adnak a rituális tudás cseréjére, a nők rituális imádatára (szkrt. sripuja) és szexuális jógák végrehajtására is. A gánacsakra eredeti formájában Indiában,  zene, tánc, húsétel, alkohol és sexulitás nélkül nemigen létezett. A lakoma tantrikus táncok és zene előadásában csúcsosodik ki, amelynek lefolyását sohasem szabad kívülállókkal közölni. Az ünneplők "önmegvalósítási dalokat" (szkrt. karyagiti) is improvizálhatnak, hogy spontán versekben fejezzék ki felfokozott tisztánlátásukat és boldog elragadtatásukat. Az erélyesebb tantrikus gyakorlatokat általában csak egy kis közösség számára tartják megfelelőnek. Az ősi indiai gáṇacsakra, a korábban tárgyalt körszertartás... messze a múltban van már. A tibeti gyakorlatban máig is, már régóta felváltotta a gáṇapudzsa (tib. chog), egy lényegesen szelídebb megmozdulás, amely még mindig magában foglalja a szentségi étkezést, de általában beltérben, transz, tánc és sex nélkül végzik.

Szakrális tér
A gánacsakra vagy "tantrikus lakoma" a szent-tér mandalájának tekinthető. Hangsúlyos az összegyűlt "csoport" (szkrt. gana) vagy szangha fontossága a vadzsrajána szádhánában és az olyan szakrális terek létrehozásában, mint a gánacsakra; az ideiglenes vagy virtuális szakrális térben való szakrális kötődés ereje a vadzsrajána-közösségi élmény szerves, bár általában láthatatlan összetevője. A közösség maga ez a tapasztalat, és nélküle megszűnik létezni. Ahhoz, hogy ebben a szakralitásban lakozzunk, nemcsak az szükséges, hogy érzékeljük azt, hanem ennek az érzékelésnek a fenntartása fegyelmet, hitet, bizalmat és a mandala tagjai - vagyis minden érzőlény - iránti együttérzést, mélységes szeretet és a tisztelet érzését követeli meg.

A szakrális tér spontán megnyilvánulásának lehetősége sehol sem nagyobb, mint a vadzsrajána buddhista hagyomány gyakorlataiban, amely a mantra és a vizualizáció használatát alkalmazza a szakralitás megtapasztalásának megteremtésére és megélésére. A szakrális megnyilvánulásokon keresztül, vagy a mindennapi élet tevékenységei közepette a jógi képzeletében, vagy jobb esetben a gyakorlataiban spontán módon megtapasztalja az istenség - a megtestesült buddhaság - jelenlétét saját személyében, társaiban és környezetében. Ezek egy mandalát vagy szakrális architektúrát alkotnak, amely kifejezi a megvilágosodás mindenütt jelenlétét, amely mind a "világi", mind a "szent" tapasztalatok és tevékenységek alapja, amelyet soha nem érzékelünk a mindent átfogó határain kívül. A mandala isteni jelenlétének megidézése különösen hatékony, ha azt több ember vállalja fel rituális keretek között, és a gyakorlóknak kötelességük ezt rendszeresen megtenni egy ünnepi felajánlással, amelyet a fentieknek megfelelően chog vagy szanszkritul gánapudzsa néven ismerünk. A szent tér spontán módon jön létre ott, ahol A Három Ékszer - a Buddha, vagyis a tanító, a Dharma, avagy a tanítás vagy annak szövegei, és a Szangha, avagy a gyakorlók közössége - megtalálható. Egy olyan helynek, amely tiszteletet vált ki, szentnek kell lennie, és bárhol is találhatók, az ékszerek, a laikus és felszentelt buddhisták szentségtudata szükségszerűen kifejezésre tud jutni.

A vadzsrajána buddhista-hagyományban külön szádhana-gyakorlat van a gánacsakra szertartás elvégzésére, amely előkészítő- fő- és lezáró gyakorlatot tartalmaz. A szertartásra meghívják a különböző szellemlények képviselőit is, hogy engesztelés és felajánlásként vendégül lássák őket. A megfelelő szakrális térben elhelyezik az ételeket (általában nyers ételeket), italokat (általában vörös bort), süteményeket és gyümölcsöket. Az oltárra helyezi az első adag ételt finom illatú füstölővel ellátva. Utána a mester, a láma vagy a guru kapja az ételt és italt, amit elsőként kezd el fogyasztani. Ezekután a résztvevők szednek az ételekből, töltenek az italokból, akár többször is. A szertartás végeztével a befejező részt közösen recitálják. Az étel, ital maradékokat, jó illató füstölőkkel ellátva összegyűjtik és kiteszik, lehetőleg természeti környezetbe, a hely szellemeinek megnyugtatására, felajánlásként.