Veled vagyok a Sárga Házban

2011. október 4./Női Virtus.hu/TibetPress

„Carl Solomon! Veled vagyok a Sárga Házban
ahol te őrültebb vagy mint én vagyok
veled vagyok a Sárga Házban
ahol különösen érezheted magad
veled vagyok a Sárga Házban
ahol anyám árnyát utánozod
veled vagyok a Sárga Házban
ahol megölted tizenkét titkárodat
veled vagyok a Sárga Házban
ahol nevetsz ezen a láthatatlan nevetnivalón
veled vagyok a Sárga Házban
ahol nagy írók vagyunk ugyanazon a rettenetes írógépen
veled vagyok a Sárga Házban
ahol állapotod válságosra fordult és közölte a rádió
veled vagyok a Sárga Házban
ahol a szellem képességei nem fogadják már be az érzékeny ész férgeit
veled vagyok a Sárga Házban
ahol visítozol a kényszerzubbonyban hogy elveszítetted a pokol aktuális pingpongjátszmáját
veled vagyok a Sárga Házban
ahol püfölöd a kataton zongorát a lélek ártatlan és halhatatlan és sohasem pusztulhat el istentelen egy felfegyverzett tébolydában
veled vagyok a Sárga Házban
ahol hetvenhét sokk sem téríti vissza lelkedet az űrt keresztező zarándokútjáról porhüvelyébe
veled vagyok a Sárga Házban
ahol elmebajod doktorait vádolod és héber szocialista forradalmat tervezel a fasiszta nemzeti Golgota ellen
veled vagyok a Sárga Házban
álmaimban egy tengeri utazástól csöpögve jössz Amerikán át a műúton könnyek közt kunyhóm ajtajáig a Nyugati Éjszakában”

(Allen Ginsberg: Üvöltés)

Az Üvöltés (Howl), amelynek már a címe sűrítve kifejezi az ún. beatkorszak lényegét, Allen Ginsberg legismertebb verse. Ginsberg anyja a költő hat éves korától felváltva élt otthon és valamelyik elmegyógyintézetben (egy ilyenben is halt meg, lobotómia – a homloklebeny művi eltávolítása – után). A ( még rejtett) homoszexuális Ginsberg szintén egy mentálhigiénés New York-i intézetben találkozott Carl Solomonnal, a beatnemzedék később főleg általa híressé lett alakjával. A buddhizmussal kacérkodó, zsidó származású Ginsberg háromszor járt Magyarországon: 1980-ban, 1986-ban és 1993-ban, négy évvel halála előtt. Akkor mondta a politikához fűződő viszonyáról a következőket: „Az ember adja ki magából, ami benne van, tisztuljon meg és őrizze meg minden körülmények között öntudatát, akkor is, ha ez gyakran gyötrelmes. Minden egyénnek megadatik a lehetőség, hogy őszintén, tisztán kimondja az igazságot. Sajnos a politikusok többsége ma sem engedheti ezt meg magának. Amikor 1968-ban elnöknek akartak, kevesen gondolták ezt komolyan, és engem sem érdekelt ilyen karrier. Mindig is az volt a véleményem: hosszú távon a költőknek nagyobb a hatalma. Én pedig hataloméhes vagyok.” A harmadik mondattal, mely némiképp ellentmond a másodiknak, vitába szállnék: az igazság őszinte kimondását a politikusok többsége is megengedheti, de nem engedi meg magának. Az első mondattal kapcsolatban pedig annyi megjegyeznivalóm van, hogy ha az ember nem őrzi meg az öntudatát – talán rossz a fordítás, az eredeti szöveget nem ismerem –, akkor ember mivoltát is elveszíti. Ha viszont az önazonosságát veszti el, vagyis megpróbál más bőrébe bújni és más fejével gondolkodni, hiteltelenné válik, amit előbb-utóbb észrevesznek. Ezt pedig, ha az igazság kimondását továbbra sem tartja lehetségesnek, csak úgy kerülheti el, ha átlényegül illetve átlényegít. Más személyiséget vesz fel, vagy egy másik világba képzeli magát. Utóbbi megingathatatlan, téves (például bűnösségi, féltékenységi) gondolatokkal, később téveszmerendszerekkel jár, téves realitásészleléssel, ún. neologizmákkal (új szavak kitalálásával és önkényes használatával), echoláliával (a hallott szavak kényszeres, visszhangszerű ismétlésével), nárcisztikus viselkedéssel, ugyanazzal a személlyel, dologgal kapcsolatban egymással ellentétes érzelmek megjelenésével, a tervező- és kivitelezőképesség csökkenésével, bizalmatlansággal, befolyásoltság-érzéssel, a külvilágtól való eltávolodással. (Narkisszosz, latinul Narcissus görög mitológiai alak volt, aki beleszeretett saját tükörképébe. A nárcisztikus saját személyiségét mások rovására, mindenki fölé helyezi, jellemzője a dominancia és a kritikátlan ambíció. A látszólag nagy önbizalom hátterében valójában alacsony önértékelés húzódik meg, állandó bizonyítási kényszerrel: mivel az én értéke az embertársakkal való összehasonlítás során születik meg, neki nem jónak vagy nagyon jónak, hanem a legjobbnak kell lennie.)

A skizofrénia tüneteit írtam le, szemben a szétbomló, átlényegülő, ún. disszociatív személyiséggel, amellyel gyakran összekeverik (erről a betegségről szól Daniel Keyes – színpadra is vitt – könyve, Az ötödik Sally, és Robert Bloch Alfred Hitchcock által megfilmesített regénye, az örök klasszikus Psycho).

A politikusok többsége nem engedi meg magának, hogy őszintén, tisztán kimondja az igazságot. De miért volna ez csak a politikusokra érvényes?

Azt mondják, minden nép olyan kormányt kap, amilyet érdemel. De nem csak olyan kormányt, hanem olyan képviseletet is. Magyarországot e pillanatban az ún. köztársasági elnök képviseli. Csakhogy Magyarország éppúgy nem a köz társasága, mint ahogy, nem lévén ülés, elöl ülnöke sem lehetne. Az elöl ülnök, összevonva elnök a külföld felé pedig nem az ő képét viseli, csak az ő képét mutatja, ahogy befelé, a nép felé saját magáról sem azt a képet igyekszik mutatni, amit valójában visel. A Sándor-palotában, a Parlamentben, az önkormányzatokban kép mutatók ülnek, nem kép viselők.

Hogy ellenzékben minden politikus igyekszik azt nyújtani, amit úgy vélelmez, hogy a többség vár tőle, és ez általában még egészen laza kapcsolatban sincs a valódi szándékokkal és lehetőségekkel, nem újdonság. Nem újdonság a kampányban sem, ahol a tényekkel legkevésbé korrespondeáló ígéret mindig előnyben van a tényekhez közelítővel szemben. A Kr.u. második században élt patrisztikus egyházatya, Quintus Septimius Florens Tertullianus megfogalmazott valami hasonlót: „Credo, quia absurdum est”, „ Hiszem, mert képtelenség”. Kortársa, az alexandriai Órigenész továbbment: más a fides, hit, és más a credulitas, hiedelem, mondotta.

Mindezt a legtöbb ember tudja, sőt (a következményeket) tapasztalja. Ennek ellenére választásról választásra ugyanúgy viselkedik, és nem csak azért, mert hinni akar. Ők vannak kevesebben. A többség egyáltalán semmit nem akar, ami a legcsekélyebb mértékben megerőltető lenne számára, beleértve ebbe a gondolkodást is. Ameddig csak lehetséges, egy olyan világban szeretne élni, amely a lehető legkényelmesebb.

Ezért aztán tévképzetekhez menekül. A tévképzetek kialakulása már gyermekkorban elkezdődik. Nagyon mélyen gyökereznek, rendkívül stabilak és ellenállnak a változásoknak. A tévképzetek kialakulásának egyik oka a szellemi lustaság. Másik oka, hogy a látszat mögötti valósággal senki nem szembesíti az embereket, sőt minden érdek a tévképzetek megőrzésére irányul.

Az emberek sokkal jobban szeretnek jelzőkben gondolkodni, mint tényekben. A fárasztó elemzést a politikusokra (és az összes kereskedőre, akiknek e modern világ épül) hagyják, s ők ezt örömmel el is végzik helyettük. Az értelmet szónok és hallgatóság egyaránt igyekszik kikerülni: bölcs, hős, jótevő az egyik oldalon, ostoba, gyáva élősködő a másikon. Jancsi, Juliska és gonosz boszorkány: az igazi főszereplőknek, a kemencének és sütőlapátnak ebben a mesében mindig statisztaszerep jut.

Anderson és Smith amerikai kutatók 1987-ben, ötödikes diákok körében elvégzett vizsgálata kezdetekor a gyerekeknek mindössze öt százaléka tudta, hogy a tárgyakat a róluk visszaverődött fény révén látjuk. Öthetes kurzus következett, de ennek végén háromnegyedük még mindig azt állította, hogy „a tárgyakat azért látjuk, mert a fény megvilágítja azokat”. A gyerekek által alkotott naiv elméletek sokszor nem csak a tanultakkal, hanem a megfigyeléssel sem voltak összeegyeztethetők, egyedül saját elképzelésükkel. A repülőgépből kidobott bomba egyenesen lefelé esik, egy tárgy csak akkor tesz szert lendületre, ha eldobják, de ha szállítják, nem, a jégkockában minden molekula négyszögletes, a növények felszívják a talajt, a klorofill a növény vére, hogy csak néhány példát említsünk. És ezek mind olyan dolgokra vonatkoztak, amelyeknek a valóságos hátterét megtanulták.

Az a mohó és lusta vegetáción alapuló trend, amely a mai világot jellemzi, történelmi, különösen földtörténeti léptékben nem vezet messzire. Nemsokára eléri az emberi lélek legmélyebb pontját, ahol tulajdonképpen emberi lélekről már nem is lehet beszélni. Az ember lehetőségei nem korlátlanok, cselekedetei nem következmény nélküliek, egy képzelt Paradicsom pedig nem helyettesítheti a valóságos nyomort.

Hogy utána mi lesz, nem lehet tudni. Némelyek azt mondják, (új) Aranykor, mások szerint az Utolsó Ítélet, megint mások – a fejlődésbe vetett rendíthetetlen hittel - az Űrkorszak eljövetelét feltételezik. Még hibrid elképzelés is akad, Asimovtól (Alapítvány-trilógia) és Frank Herberttől (Dűne) George Lucasig (Csillagok háborúja), akiknél ismét megjelenik a Birodalom, megjelenik a Császár, megjelenik az arisztokrácia. Ez csak science fiction, legyint az Olvasó. Nem. Ha a díszleteket figyelmen kívül hagyjuk, ez az egyik lehetséges jövő, bármennyire anakronisztikusan hangzik is a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavától elkábított, fogyasztásra stimulált mai ember számára. Nem gondolom, hogy említettek nem koruk társadalmaiból indultak ki. Nem gondolom, hogy nem a fantázia vezette a kezüket írás közben. Nem gondolom, hogy – különösen Lucasnál – a monarchia pozitív üzenetet hordoz műveikben. Ők csak írók. George Orwell is csak író volt: nézzünk körül a mai Magyarországon.

A fogyasztói társadalommal vagy az ő világával szemben a birodalom, császár, arisztokrácia messze nem a legrosszabb alternatíva, sőt.

Az emberiséget nem lehet megmenteni. Többek között azért nem, mert olyan, hogy emberiség, kizárólag az absztrahált világban, Sanyi bácsitól, Mari nénitől elvonatkoztatva létezik. De Sanyi bácsi és Mari néni kimenekítését a modern civilizáció sárga panelházából meg lehet kísérelni. Ehhez két dolog szükséges. Alulról kezdve az, hogy Sanyi bácsi és Mari néni többször találkozzon a kemencével és sütőlapáttal, mint a mesehősökkel. Erre, és ezt minden cinizmus és hátsó gondolat nélkül írom, a legjobb hely a mai Magyarország, a legjobb helyek egyike a földkerekségen. Felülről kiindulva pedig arra van szükség, hogy valaki elkezdjen végre – nem igazat mondani, vagyis objektív megállapításokat tenni, mert az nem lehetséges, hanem csak azt, amit arról, amiről beszél, valójában gondol.

A bátorság ehhez nem elég. Függetlenség kell hozzá. Nem csak fizikai, hanem mentális függetlenség is. Függetlenség mások rögeszméitől, de mindenekelőtt: a magunkéitól.
Gaál Péter