Szexapó fantasztikus fotói - Hendrei Tibor (Fotórecorder 14.)

2018. július 13./Recorder/TibetPress

eredeti cikk



A fotós, aki szinte minden magyar popzenészt barátjaként kattintott le a hatvanas-hetvenes években, ráadásul a színfalak mögé is betekinthetett, sőt, az Omegának bizonyos korszakában nemhivatalos „hatodik tagja” volt. Kóborék Szexapó címmel írtak dalt Hendrei Tiborról, a Bergendy szintén róla énekel a Vén hobó című felvételen. A 2002-ben elhunyt fotós a magyar rock aranykorának egyik legkülönlegesebb figurája volt, mindenki jó szívvel emlékszik rá, miközben több ezer fotót, fényképeinek döntő részét mégis elkobozta tőle a rendőrség a nyolcvanas években. A fennmaradt képekből is tisztán látszik: kimagasló tehetség volt. A 63. Recorder magazinban megjelent Fotórecorder cikk következik, még több fényképpel! (Nyitóképen Hendrei Tibor második feleségével, Évával, a képet fia, Tibor készítette 1976-ban.)

Hendrei Tibor fennmaradt párszáz fotója alapján nem csak azért teljesen egyedi krónikása a magyar popzenének, mert a hatvanas évektől lényegében mindenkit jól ismert a „szakmában” és ezért olyan helyekre is bejutott, ahová más nem, olyan pillanatokat is elkaphatott, amiket rajta kívül senki, de ráadásul nagyon jó érzéke volt a képkomponáláshoz, a jelentős pillanatok megragadásához és az előadói, zenekari portrék egyedivé tételéhez is, így igazi fotóstehetségként örökítette meg a hazai beat-rock aranykorát.

Pedig nem fotósnak készült az 1924-ben, Szegeden született Hendrei, akiben már fiatalon is az az önfelszabadítási vágy lobogott, ami a hatvanas évek végére a korszak emblematikus figurájává tette. Az ötvenes években játékkészítő kisiparosként dolgozott, majd kisüzemét elvették, gazdaságilag, egzisztenciálisan meghurcolták, aztán a későbbiekben az országot járta termékeivel és így jutott el addig, hogy nyugati magazinokból reprózzon ki sztárfotókat (eleinte főképp színészeket, később aztán zenekarokat is), amiket a szocializmus mindenféle hasznos és haszontalan dolgokat áruló trafikjaiba juttatott el. Innen már csak egy lépés, de bátor lépés volt, hogy ő maga is elkezdjen hazai zenészeket fotózni és ezeket a képeket is trafikokban és kisboltokban terjessze. Kapcsolatai révén nemcsak nyugati magazinokhoz jutott hozzá, de hanglemezekhez is, amiknek birtokosaként hamar népszerű lett a legendás Nagyfa galeri, azaz a Budai Ifjúsági Park körül szerveződött zenerajongó társaság körében.

A lázadó ifjúságnál és a hatvanas években alakult beatzenekaroknál ugyan egy generációval idősebb volt, de a kopaszodó (Kopasz, Kopár és Kopi is voltak becenevei), mindig farmerben feltűnő figura sármjával, jólelkű természetével és örök szabadságvágyával könnyen a rock-beat társaságok egyik kulcsfigurája lett. Elkezdte fotózni az ismert és a később ismertté lett énekessztárokat, alakuló beatzenekarokat, valamint koncertekre járt, ahol majdnem extázisba hajló táncával mindig feldobta a hangulatot, annyira, hogy a legtöbb rockzenekar a színpadra is felengedte a hangulat fokozása érdekében. Hamarosan mindenhová bejárása lett, testközelből, a függöny mögül fotózhatta a zenészeket, akikkel személyes, baráti kapcsolatot alakított ki és akiknek gyakran adta kölcsön a legújabb rocklemezeket több ezer darabos gyűjteményéből, hogy legyen honnan inspirálódniuk. Még Hendrei lakásán is gyakran voltak népes összejövetelek, ahol a zenehallgatás mellett életfilozófiai kérdések is felmerültek, valamint megtárgyalták az alkonyuló hippikorszak és viruló rockidőszak témáit is. Széles körű filozófiai, történelmi és irodalmi ismerete példaképként szolgált sok, kitörni vágyó fiatal számára.

A kisméretűre nagyított fotók pedig népszerűbbek lettek az egész országban, a popzenével járó sztárkultusz fontos tartozékai lettek, az előadók promóciós tevékenységét könnyítették. Tényleg szinte mindenki megvolt a kamerájának: a táncdalénekesektől az underground beatzenekarokig, a sztároktól a kezdőkig, a hatvanas évektől a nyolcvanas évek első feléig. És tényleg szinte mindenki barátjaként, sorstársaként és főleg megértő felnőttként tekintett rá: Máté Pétertől Zalatnayig, az omegásoktól Radics Béláig, Demjéntől Presserig mindenkivel jóban volt (lásd a zenésztársak nyilatkozatait lent). A vállalkozás persze nem ment zökkenőmentesen a szocializmusban, hiszen Hendreit (jobbra fiatalkori fotójával) többször megbüntették üzérkedésért, sőt rövidebb ideig még az állampusztai börtönben is megfordult. Fotói azonban a trafikok és a zenerajongók BKV-bérletokjai és gyűjteményei mellett eljutottak a korszak popzenével szerényen foglalkozó lapjaiba (Magyar Ifjúság, Ifjúsági Magazin) is, a zenekarokkal pedig már olyan jó kapcsolatot ápolt, hogy azok dalokat írtak róla. Leginkább az Omegával volt jóban, sokszor hatodik tagként csörgőzött és táncolt velük a színpadon, Kóborék neki írták a Szexapó című számot, nem függetlenül attól, hogy a sármos férfi a lányokat is vonzotta. A Bergendy is őt örökítette meg a Vén hobó című 1973-as dalában, Demjénékkel szintén nagyon jó barátok voltak. Még ma is csak jó szívvel emlékezik rá mindenki, kiemelve jólelkűségét, szeretetét és nem utolsósorban megértését és a poprock-világ értését. Jelentősége konkrét munkásságát is meghaladta, kis túlzással amolyan „magyar Allen Ginsbergként” mutatkozott meg, különösen a mából visszatekintve.

Vagyis csak majdnem mindenkivel ápolt jó kapcsolatot, hiszen a fellazításra buzgón figyelő rendőrség még a nyolcvanas években is megtalálta: az évtized közepén házkutatást tartottak nála és lefoglalták az összes fellelhető fotóját és negatívjait, többezer értékes, pótolhatatlan kordokumentumot. A hatalmas poptörténeti kincset jelentő archívumot soha nem kapta vissza a fotós, pedig a kilencvenes években többször tett rá kísérletet. Ki tudja, hol porosodik, megvan-e még ez a felbecsülhetetlen érték – a rendszer még az ilyen piti ügyekben is jóvátehetetlen károkat tudott okozni. Hendrei élete utolsó szakaszában visszavonultan, szerény körülmények között élt. Utolsó éveiben sokat filozofálgatott fiával – aki e cikk megvalósulásához nélkülözhetetlen segítséget adott – Hendrei Tiborral, a Sambhala Tibet Központ alapítójával, akit az apuka már kiskamaszként vitt magával koncertekre (és aki az első budapesti divatbutik, az 1979-ben nyílt Kék Elefánt Boutique alapítójaként szintén hozzátette a magáét a magyar popkultúrához). A fotósnak még két gyermeke van, az Angliában élő Tamás és az Amerikában élő Médea. A nagy hatású rockfotós-filozófus egy végső szívinfarktust követően 2002-ben hunyt el. Fia tibeti buddhista szertartás szerint saját kertjében temette el, több híres rockzenész jelenlétében.

A fantasztikus fotókból nem sok maradt, talán néhány száz kópia. Egyrészt a magyar rockfotográfia elkötelezett kollektora, rendszerezője, Zoltán János író-újságíró gyűjti Hendrei híres sztárfotóit, azokat többször is kiállította, illetve azok közül több is szerepel az általa szerkesztett, magyar rocktörténetet fotókon bemutató Rockcirkusz című 2005-ös kötetben. Másrészt a nyolcvanas évekbeli rendőrségi elkobzás szerencsére azért nem talált meg minden fotót, így a családi archívum gondozójaként fia, Tibor őrzi ezeket a kincseket, és szeretné könyvben megjelentetni.

 

Az itt látható pár fotóból is egyértelműen kitűnik: Hendrei jól megérdemelt szerencsés helyzetét maximálisan ki tudta használni, kivételes szituációkban örökíthetett meg zenészeket és énekeseket, ráadásul az utókor szerencséjére igazi tehetsége is volt a képalkotáshoz. A zenészportrék valódi arcokat és személyiségeket mutatnak, az idő előrehaladtával egyre tökéletesebben komponált koncertképek pedig olyan pillanatokat ragadnak meg, amiket bárcsak átélhettünk volna.

Dömötör Endre
fotók: Hendrei Tibor

Egy fotósorozat róla és második feleségéről, Éváról. Fotók: Bohanek Miklós.

 

Hendrei Tiborról zenész- és fotósbarátai

# Bródy János

Szexapó először az omegásokkal volt nagyon jóban, de aztán elkezdett mindenki mást fotózni, így minket is. Pótolhatatlan figurája a korszaknak, aki megörökítette azt az utókornak. Az Illésen belül voltak, akik kicsit zsörtölődtek azon, hogy a zenekarról készült képekkel keres pénzt, de én lenyugtattam a kedélyeket, mondván, hogy ez nagyon jót tesz nekünk a promócióban. És így is volt, minden korabeli zenekar sokat köszönhet neki.

# Benkő László

Elsősorban az jut eszembe róla, hogy kis túlzással az egész sorsát, életét feláldozta arra, hogy minden érdekes pillanatot megörökítsen a magyar zenében. Szexapó mindig megtalálta azt a pozíciót, ahonnan érdekes képeket lőhetett. Hatása elképesztő volt, nagyon sokaknak okoztak örömet a trafikokban kapható képei. Persze szívesen figyelte a viszonyokat és a lányokat is, sokat le is fotózott közülük, de mindig tisztességesen viselkedett. A Szexapót persze róla írtuk, de Erdős Péter, a lemezgyár cézára azt hitte, hogy róla szól a dal, és nagyon megsértődött. Pedig nem róla szólt, csak magára vette, nyilván nem ok nélkül. De a korabeli viszonyokat jól jelzi, hogy rajta kívül még soktucatnyi ember, filmesek, színházi figurák vették magukra a felvételt.

# Díner Tamás

Egy kicsit idősebb volt azoknál, akikkel együtt járt koncertre, de lélekben halálosan fiatal volt. Nagyon jó szín volt ő az akkori időszakban. Én felnéztem rá, hiszen olyan szerepet töltött be a magyar popzenei életben, amit én akartam betölteni. Őt is mindig ugyanúgy néztem, mint a zenészeket, ahogyan dolgozott, ahogyan a színpadon mozoghatott, az bámulatos volt. Egy édes ember, egy jóindulatú figura volt. Kezdő fotósként nagyon jólesett, hogy nem úgy viselkedett velem, mintha trónkövetelő lennék, hanem segített, támogatott, amiben tudott. Bevitt olyan koncertekre, amikre máskülönben nem lehetett volna bejutni. Ha meghallom a nevét, nagyon jó érzés tölt el. Egy pótolhatatlan, jó gyerek volt.

# Frenreisz Károly

Tibor barátunknak két beceneve volt, az egyik a Kopasz, a másik a Szexapó. Ő jóval idősebb volt, mint a mi generációnk, mégis nagyon együtt élt a mi felfogásunkkal, élettempónkkal. Nagyon szerettük őt, nagyon lelkes ember volt, jött minden koncertünkre, fotózott és mindig hozta a színes képeket. Üde színfoltja volt az akkori rock and roll-világnak, mindenhol ott volt és mindenki imádta. Már a Metrót is rendszeresen fotózta a hatvanas évek végén, az LGT-ben is fotózott engem, de még a Skorpió-koncertekre is jött. Bár úgy tűnt, hogy a fotózás ürügy volt neki, hiszen imádott koncertekre járni és így összekötni a kellemest a hasznossal, de idővel egyre jobb dolgokat csinált. Ha valaki szeret valamit, abban a tevékenységben egy idő után igazán jó lesz és Szexapó nagyon szerette ezt csinálni. Jó is lett a fotózásban. Nagyon szeretetre méltó ember volt.

# Kóbor János

Annak az Omega-korszaknak volt a nagyon fontos alakja, amikor az 1971-es szétválás után újrakezdtük. Nem voltunk biztosak benne, hogy érdemes-e nekünk ezt folytatni. Majdnem azt mondanám, hogy ő volt a legnagyobb támogatónk abban, hogy folytattuk: „gyerünk, csináljátok tovább!” Volt időszak, amikor ő az Omega hatodik tagja volt, csörgőzött a színpadon, gyakorlatilag valahol a közönség és a zenekar között élt, összekötötte a két világot. Nekünk is sokat számított az ő promóciós tevékenysége, volt egy időszak, amikor minden koncertünkön ott volt. Ahogyan elbánt vele a rendőrség, az teljesen méltatlan volt, ő egészen biztosan nem olyan mértékben végzett profitorientált, talán nem teljesen tiszta tevékenységet, hogy ezt érdemelte volna. Még azt sem hiszem, hogy rendőrség volt ez ügyben a hunyó a nyolcvanas években, inkább – szép magyar szokás szerint –feljelenthette valaki. Talán egy együttes, akinek szúrta a szemét, hogy az ő képeikkel kereskedik. A Szexapó című dalt pedig valóban róla írtuk. Semmi rosszat nem lehet mondani róla ilyen tekintetben sem, soha nem élt vissza semmilyen helyzettel, de az látszott, hogy szerette azt, hogy a fiatal lányok között is nagyon népszerű volt. Nagyon szerettük, de nemcsak mi, mindenki tisztelte.

és akkor íme, egy válogatás Hendrei Tibor fotóiból (a cikkben szereplő fotók jogvédettek, továbbközlésük szigorúan tilos!):

Kóbor János, Omega:



Fenyő Miklós, Hungária:

Koncertközönség a Tabbánban: