Szarmaták az Urál-hegységnél

2011. október 3./OB/TibetPress

Orosz régészek újabb szenzációs szarmata sírokra leltek az Urál-hegység déli peremén. Az elmúlt évtizedekben feltárt hasonló leletek egyre inkább azt erősítik meg a régészekben és történészekben, hogy az ásványkincseiről híres hegység a szkíta és szarmat népek egyik központja volt.

Kurgánok kincsei
A sztyeppe vidék és az Urál-hegység határán, a Cseljabinszk körzethez tartozó Kicsigin faluban egy hatalmas szarmata temetkezési helyet tártak fel az orosz régészek. Az utóbbi két évtizedben számos régészeti bizonyíték került elő a térségből, melyek azt igazolják: nem holmi „finngor” vagy „uráli” népek, hanem lovas őseink népesítették be az Urál-hegység vidékét is. A fenti szarmata temetkezési helyről különleges arany ékszerek kerültek elő. Alexander Tajrov, az expedíció vezetője szerint a hely egy szarmata előkelő család sírboltja lehetett. Már eddig is sok női és férfi csontváz került elő, melyet a feltárók a Kr. e. 4. századra datáltak. Az előkerült tárgyakon a jellegzetes szkíta állatstílus jegyei ismerhetők fel: mívesen megmunkált, gazdagon díszített diadémok, gyűrűk és karperecek bőségesen kerültek elő. Néhány szakértő úgy véli, hogy a leggazdagabb női sír egy táltosnőé lehetett, aki a szarmata társadalom szellemi vezetője volt. Az expedíció legközelebb a temetkezőhely közepén álló kurgánt tárja fel, mely valószínűleg a közösség vezetőjét rejtheti.   

Első írásos nyomok
A szarmaták a szkíták keleti rokonai voltak. Először Hérodotosz emlékezik meg róluk a Kr. e. 5. században. A nagy görög történetíró úgy értesült, hogy a szarmaták a szkíták rokonai voltak, akik tőlük keletre fekvő pusztákon telepedtek le. A régészek és a történészek igazat adtak az ókori leírásnak, hiszen a szarmaták a Kr. e. 6. századtól a Kaszpi-tó keleti felét uralták és hatalmuk kiterjedt az Urál-hegység déli részére is. A szarmaták egy része a Kr. e. 4. században indult el nyugatra, valószínűleg túlnépesedés miatt költöztek el. Elfoglalták a szkíták egykori hatalmi központját, a Meotisz-mocsárvidéket és a Don-folyó menti legelőket.

Nem finnugor! Szkíta!
A 19. század második felében íróasztal mellett gyártott, reális kutatásokra nem alapozott, a kis szibériai népek egykori nyelvi és kulturális közösségét hirdető úgynevezett finnugor elmélet mára teljesen nevetségessé vált. Egyetlenegy tudományág sem igazolta azt, hogy az ókorban egy önálló civilizáció alakult volna meg a fagyos részeken. Ma már nemcsak magyar és nyugati kutatók, hanem egyre több szibériai orosz nyelvész is elveti annak lehetőségét, hogy az Urál-hegység körül egy önálló nyelvi és kulturális közösség jött volna létre. A régészeti, nyelvészeti és a történeti adatok inkább azt bizonyítják: Szibéria kis népeire is szkíta és szarmata őseink voltak hatással, a térségben ők hoztak létre fejlett műveltséget, mely északra, egészen a tundrákig kisugárzott. Reguly Antal is erre utalt a 19. század közepén, amikor leírta: a mostani osztyák és vogul nemzetségek egy fejlett civilizáció településeire költöztek be.