Őseink nyomában - Tibetben is a piros és a zöld szín az uralkodó

2006. november 15./Demokrata/TibetPress

A Demokrata 2006. május 11-i száma A keleti kapcsolat címmel összeállítást közölt dr. Obrusánszky Borbálának a Kínában található egykori hun város, Tongvancseng romjainál tett utazásáról. A történész asszony az elmúlt heteket a magyarok őseinek nyomát kutatva Belső-Mongóliától a selyemúton át haladva Tibetben töltötte.

Dr. Obrusánszky Borbála előző beszámolójából arról értesültünk, hogy a kínaiak Tongvancsenget (valódi nevén Fehérvár) a világörökség részévé kívánják nyilváníttatni. A város kutatásához éppen ő szolgált segítséggel a kínai szakembereknek, akik magukat a mongolokkal és a magyarsággal együtt a hunok utódaiként, rokon népnek tekintik. Tanulmányútját megkönnyítette mongol és kínai nyelvismerete, míg társai, a budapesti dr. Balogh Ildikó lélekgyógyász, a marosvásárhelyi Bernád Ilona népi gyógyász, a felvidéki Bozó Norbert fényképész saját szakterületükön járultak hozzá a vállalkozás sikeréhez. Nem hallgatható el, hogy a költségeket túlnyomórészt a László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület állta.

A tanulmányút célja olyan egykor hunok által lakott területek felkeresése volt, ahová legutóbb nem jutottak el. - Az ősökre való büszke emlékezéssel már a pekingi repülőtér szembesíti az érkezőt, amikor a kijárat felé menet hun lovasokat ábrázoló domborműsorozat fogadja. És ez csak a kezdet. A belső-mongóliai Höhhotban már látogatható a Hun múzeum épülete, előtte díszítőelemként a csodaszarvassal és a hunok más szent állataival, köztük a kínai forrásokban szereplő orrszarvúval, a palota tetején szárnyaló turullal. Az ember úgy gondolná, hogy ha már minket hun utód rokonnépnek tartanak, akkor ebben a múzeumban Attila Kárpát-medencei birodalmából is találunk emlékeket. Sajnos a hivatalos magyar tudományos élet nemtörődömsége miatt ez még várat magára - eleveníti fel útjukat a történész asszony. A kis csapat Belső-Mongóliából a Sárga-folyó mentén eljutott Jincsuan városába, ahol a hunok pagodáját ugyanaz a Helion Bobo építette, aki a már említett Tongvancsenget. A pagoda a bizonyíték arra, hogy ez a nép nemcsak államszervezetével és kultúrájával gyakorolt maradandó hatást más népekre, hanem még a buddhista vallásban is úttörőt alkotott.

És ha már a vallásnál tartunk, nem árt Szent Jeromos szavaival emlékezni a pogánynak nevezett hunokra, akik leírása szerint Szkítiában zsoltárokat énekeltek. Egy mongol egyetemi tanár még olyan írott forrásra is rábukkant, amely szerint a hunok táltoshitét - és nem sámánkultuszát - is átvették a kínaiak és azt wu-nak nevezték, ami közeli rokonságot mutat a mi bű szótagunkkal. Ez fordul elő a Somogy megyei Bodrog-Alsóbű helységnevünkben, ahol 1998-ban Stamler Imre történelemtanár több Árpád-kori vaskohászati telepet is feltárt, az egyik fúvókán rovásjelekkel. Minthogy a tibetieknél ugyanez a szó bön, pön, bonc alakban szintén előfordul, ez lehetett a hunok és szkíták ősvallása. Ennek nyomai a tartomány keleti felében még ma is fellelhetők, akárcsak a Bön-hegy, valamint a szent ligetek, ami szintén a mi ősvallásunkra emlékeztet, amikor őseink még kövekhez, forrásokhoz, fákhoz jártak imádkozni, áldozatot bemutatni. Napjainkban éppen ezen hasonlóságok alapján történnek kísérletek az ősmagyar egyház feltámasztására, azonban a történész asszony szerint az évezredek során mára még a távol-keleti népek eredetinek tartott szertartásai is olyannyira keveredtek más vallásokéval, hogy azt hiteles "ősként" átvenni már nem lehet. Tibet azonban nemcsak vallása, hanem az egykor ott is élő hun, tabgacs és szienpi törzseknek a belső-ázsiai lovas műveltség örökségét közvetítő szerepe miatt is fontos szerepet játszik.

Sajnálatosan kevés szó esik arról, hogy az első tibeti dinasztia is ezekhez hasonló volt, erre sziklarajzok is utalnak, történetüket ennek ellenére mégis csak a Krisztus utáni VII. századtól, a buddhizmus meghonosodásától számítják. - Lhasszától délre kurgán jellegű tibeti királysírokat kerestünk fel, amelyekben uralkodóikat ugyanúgy temették el, ahogyan a hun legendákból ismerjük. Áll még az egyik hun király emlékére emelt nagy feliratos oszlop, amelyen sárkány díszítéseket találtunk, a Nap-, Hold-, tűz-, csillagábrázolások pedig mindenütt megjelennek, az egyik tibeti kolostorban még lángoló kard ábrázolást is láttunk. Kiderült, hogy az Mandzsusri bodhiszattvához kapcsolódik, aki egyes buddhista szakértők szerint mindenképp hunok által lakott területen élt. A tibetiektől nem volt idegen a nesztoriánus kereszténység sem, azt a kutatások szerint a fehér hunok terjesztették el náluk. Ha a fenti állítások elfogadást nyernek, akkor teljesen át kell értékelni a hun kultúrának a hatását, mert utóbbi esetben egy olyan vallást is elterjesztettek, ami nem a sajátjuk volt - számol be tapasztalataikról a csoport vezetője, majd hozzáteszi, hogy Buddha esetében ez több kérdést is felvet, hiszen nevét mindenütt Budának ejtik, márpedig ő a szkíta vagy szaka nemzetségből származott.

A kutatócsoport még olyan helynevet is talált, amelyet ha átírunk és magyarosan ejtünk, akkor Budai hegyek alakban jelenik meg, míg a csubának ejtett subára emlékeztető ruhadarab a nyelvi és viseleti hasonlóságra utal. További érdekesség, hogy az Ucsiraltu mongol nyelvész cikksorozatában felbukkanó méltóságnév Kézai Simon Képes Krónikájában leírtakat igazolja. Abban ugyanis a hunok kadarnak nevezett főbírót választottak maguknak. Ez a hunoknál kutugu alakban jelenik meg, ami a professzor szerint kada változatban is előfordulhat. Szerinte a mai mongoloknál ez a szó kutuktu változatban szerepel, ami szentet jelent, de mongol területen napjainkban a kutuk és a kadak alak egyaránt használatos. A tibetiek és a mongolok közötti kulturális hasonlóság tagadhatatlan, csak amíg korábban az őket elválasztó több ezer kilométeres távolság ellenére ezt úgy magyarázták, hogy a tibetiek voltak az átadók, sokkal életszerűbb a történész asszony felvetése, amely szerint azt mindkét nép egy közös őstől, a hunoktól vette át. Ezt a véleményt képviseli néhány külföldi kutató is. - Hasonlóképpen közelíthető meg a nyelvi kapcsolat is, hiszen kínai nyelvészek már vagy kétezer hun és szienpi szót találtak a kínai nyelvben is, Ucsiraltu professzor pedig hatszáz hun szó meglétét mutatta ki a kínai források alapján.

Egyetértve a kínai és mongol szemlélettel, úgy vélem, hogy a hun volt az alapnyelv, hiszen a török és mongol népek és persze nyelvük jóval később jelentek meg, akik közös elődüktől vették át a hagyományokat, szokásokat, ám közös alap nélkül nem valószínű, hogy kölcsön vették volna egymás kultúráját az ujgurok, mongolok, magyarok, egy korábbi nép, a hunok örökösei. A hasonlóságok közé tartozik, hogy Tibetben is a piros és a zöld szín az uralkodó, amikor pedig a helybeliek meglátták rajtunk a hazulról hozott piros-fehér-zöld karkötőt, azonnal kínainak vélték. Ennek magyarázata, hogy ezek a színek főleg Észak-Kínában, ahol a hunok és a mongolok utódai élnek, teljesen elfogadottak és használatosak. Lhasszában nem ritka a turulszobor, mivel ott ezt a madarat szent állatként tisztelik, még a buddhizmus is átvette a karuda madár alakjában - sorolja a népek közötti hasonlóságokat a magyar Kelet-kutató. Gujuan, régi nevén Gao-Ping városának múzeumában nagy számú, nemritkán szakrális lelet bizonyítja, hogy az eddigi felfogás helyett nem a kínaiaktól, hanem a hunoktól és szkítáktól származnak. A múzeumban rengeteg, a magyarhoz hasonló díszítő elem is található, így a régi mongolok által használt, valamint a Krisztus utáni II. századi sírrajzokon és freskókon megmaradt, anzsunak nevezett liliom és sárkány díszítés, ami elsősorban belső-ázsiai eredetre utal. A ló a tibetieknél is minduntalan felbukkan, amelyet valamennyi hun utódnép mélyen tisztel. Ezt a nemes állatot a kínaiak eleinte vették a hunoktól, saját tenyésztésük csak a Krisztus utáni VII. században indult el. Ez nagyon fontos adat, hiszen a kínaiak most már idegenforgalmuk jelképévé tették a szárnyas lovat, holott az eredetileg hun díszítőelem volt. Ázsia-szerte elterjedt a sárkányábrázolás. A kolozsvári néprajzkutató, Kabay Lizett mondta, hogy a sárkányokat nem mindig azonosították a gonosszal, ennek ellenére népmeséinkben csak így szerepel, amit Szent György jogosan pusztított el. Tény, hogy a sárkány az alvilág ura volt, és a belső-ázsiai hagyományok szerint sem véletlenül élt vízben, tavakban. A hunok viszont olyannyira tisztelték, hogy még külön hónapjuk is volt, amikor áldozatokat mutattak be számára. Valószínűleg a nyugati kereszténység felvételekor lett a gonosz megtestesítője, miközben elpusztítója, Szent György is Keletről, Kis-Ázsiából származott, ünnepe pedig pont arra a hónapra esik, amelyikben keleten a sárkány hónapját ünneplik. A kán, kány végződés egy régi képző lehet, ami valamihez, például az alvilághoz való tartozást is jelentheti, és különösen feltűnő, hogy azokon a területeken jelentős a sárkánykultusz, ahol dinoszauruszcsontokat tártak fel, mint a Gobi sivatagban. Oda sokáig csak szerzetesek és szent emberek járhattak. A történész asszony beszámolója és bizonyítékai alapján egyesek még korábbi finnugor irányultságukat is megváltoztatták. Úgy tűnik, nálunk csak akkor lesz változás, amikor nyugatról beszivárognak azok a vélemények, amelyeket a nálunk élő kínaiak kezdettől fogva hangoztatnak: egész Európában a magyaroknak van a legősibb kultúrájuk, és ami nem mellékes, számukra egyedül itt ehető és ízletes az étel.

Szakács Gábor