Naptemplom az Altajban

2011. november 21./OB/TibetPress

Az Altaj-hegység déli lejtőjén, a Kínához tartozó Hszincsiang Ujgur Autonóm Tartomány északkeleti részén, Csinghe körzetben páratlan kincsre leltek. Megtalálni vélték az ősi napkultusz első jeleit. A Selyemút mentén fekvő tartomány az elmúlt évtizedben végre feltárja ősi, szkítákhoz köthető múltját.

Piramisok vagy kurgánok?
Lü Enguo, a Hszincsian Kulturális Emlékek és Régészeti Intézet munkatársa úgy véli, hogy a Csinghe-ben feltárt lelet nem egy nagy temetőt rejt, hanem inkább egy hatalmas szentélyt, ahol a helyi közösség tagjai Kr. e. 1000 körül a Napot imádhatták. Ezt bizonyítja többek között az, hogy a megtalált építmények nem közönséges sírra emlékeztetnek bennünket, hanem a megalit kövek piramis alakot formázták. Ősi kultuszok gyakorlására már máshol is találtak példát a kínai régészek.

Kapocs kelet és nyugat között
A Dzsungária néven ismert ujgur tartomány régen valóságos paradicsom lehetett a szkíta népek számára, akik megtelepedtek a termékeny földeken és folyóvölgyekben. Nemcsak maguk számára készítettek bronzeszközöket, ruházati terméket, hanem minőségi árujukkal nyugati és keleti irányba is kereskedtek. Technikai találmányaikat elterjesztették a környező népek irányába. A Dzsungáriából előkerült lelet ismételten bizonyítja, hogy a „hivatalosan” csak a Kr. e. 2. században megnyílt Selyemút előtt szkíta őseink már legalább ezer évvel kereskedtek és eljuttatták portékáikat az Indiai-óceán és a Földközi-tenger partjaira. Nagyon sok könyvben sajnos még tartja magát az, miszerint a nagy nemzetközi kereskedelmi úton csak a Kr. e. 2. századtól indult meg a forgalom, amikor a kínai Han-dinasztia megszerezte a hunoktól a nyugati átjárót.

Szkíták öröke
A régészeti szakirodalomban szinte sohasem említik, hogy kik is voltak a mai Északnyugat-Kína „rejtélyes”lakói, akik europid jelleget viseltek magukon. Legtöbbször „kaukázusi” vagy kelta” antropológiai jelleget vélnek felfedezni rajtuk, de azt már senki sem magyarázta meg, hogyan kerültek a fenti népek a Takalmakán-sivatag közelébe. A környéken viszont létezett egy olyan fejlett műveltség, mellyel a csodálatos múmiák rokonságban álltak, ez nem más, mint az Altaj-hegységben található paziriki-kultúra, mely a szkíta előkelők páratlan gazdagságát tárta fel számunkra.

Oltárok és lóáldozat
Lü Enguo a múlt évben a Taklamakán sivatagban feltárt egy háromezer évesre becsült temetőt, melyet a lelőhelyéről Janghajnak nevezett el. A sírokban felfedezték a helyi szellemi vezető, a táltos sírját. Az ő ruháját olyan tengeri kagylók ékesítették, melyek vagy a Csendes- vagy az Indiai-óceánból származtak. A kutatók kimutatták a ruha hasonlóságát az orosz sztyeppén élőkkel (vagyis szkíta őseinkkel). a táltos egyben a közösség vezetője lehetett, akinek a fejét arany pánt díszítette, rajta finom kelme volt, mellé pedig a hatalom jelképét, egy bronz csákányt helyeztek.

A bronz nyomában
Azt a kutatók régen sejtették, hogy a sztyeppei térség és Kína között ősi kapcsolatok léteztek, ahonnan éppen a kínai fejedelemségek tanultak meg sok technológiai újítást. Az egyik ilyen a bronzművesség volt, mely a sztyeppei szkíta törzsek között el Kr. e. 3000 körül terjedt el, a kínaiak pedig az északi népektől tanulták meg, majd tökélyre fejlesztették. Nemcsak a technológiát, hanem sok bronztárgy alakját is megörökölték északi szomszédjaiktól.

Az ujgur tartomány egyéb, nemrégen előkerült  leletei rávilágítanak arra a széleskörű nemzetközi kapcsolatrendszerre, mely már a bronzkorban kialakult a térségben élő szkíta népek között. Hsziabandiban, a tartomány legnyugatibb pontján például az Andronovoi-kultúrával hasonló edényekre leltek. Az onnan előkerült ékszerek (karkötő, fülbevaló) nagyon hasonlóak a Kanszu-tartományban találtakkal. Ürmcsitől északnyugatra pedig Lü rátalált egy olyan településre, ahol kör alakú oltárok a nap és a lókultusz nyomait mutatják meg. Ez a térség volt már akkoriban is a kapocs kelet és nyugat között.