Nagy a baj: Orbán Viktor szerelmet vallott Szerenád

2011 június 29. /HetiVálasz.hu/TibetPress

Kössünk a kínaiakkal üzletet, minél többet, adjuk el nekik jó pénzért, amit meg tudnak venni! Annyi pénzük viszont még nekik sincs, amennyibe a lelkünk kerül. Azt tartsuk meg magunknak.

Én már azon sem csodálkoznék, ha Orbán Viktor halál komoly ábrázattal idézné az ősi mondást a parlamentben: „Kínai-magyar, két jó barát, együtt harcol, s issza borát". Rámutatva mintegy, hogy az édes kínai licsibor és a tokaji aszú természetes szövetségesei egymásnak, rokonok, s ez is aláhúzza e két testvéri nép évszázados, mit évszázados, évezredes kapcsolatának mélyben gyökerező voltát, jelentőségét. Nem lenne sokkal abszurdabb, mint mindaz, ami a hétvégén és a hét elején elhagyta a kormányfő száját, amikor megtagadott mindent, amit korábban a Kelettel vagy a kommunizmussal kapcsolatban képviselt. Nem egyszerűen gazdasági megállapodásokat szignált kínai kollégájával néhány kötelező és elvárható udvariassági gesztus kíséretében, de fel is magasztalta a kínai politikát (nem a fejlődést, vagy mittodoménmit, egyenesen a politikát!), hatvan év közös fejlődéséről értekezett nem sokkal az után, hogy a kezdő negyvenet épp neméranevemnek minősíttette az új alkotmányban...

Szerelmet vallott mintegy, s ahogy az érzelmektől dagadó keblű gavallérhoz illik, meg is védte kedvesét. Mind a hat tibetitől, akik papírzászlócskáik arcátlan lengetésével tervezték megzavarni a kedves nyugalmát. Ezt a lovag nem engedhette, nem is engedte, némi büszkeséggel a hangjában tette nyilvánvalóvá, hogy bizony ő és rendőrsége állt a tibetiek szombati vegzálása mögött.

Ez tehát a helyzet. Amit jó lenne tudni, az meg az ok. Sok oka lehet a szerenádnak, az egyik legkézenfekvőbb, hogy Orbán Viktor komolyan gondolja mindazt, amit mondott. Meg azt is, hogy a kicsinyes eljárás a tibetiekkel szemben rendben van.

Ha így áll a dolog, akkor nagy a baj. Az eset mindenesetre rávilágít arra, hogy tényleg létrejött a centrális erőtér, hogy nem sok értelme van már a hagyományos jobb-bal felosztásnak a magyar politikában: Szájer Józsefék Szabadság Körének elhatárolódása a tibetiek vegzálásától remekül mutatja, hogy ma már nincs olyan, hogy „Fidesz", meg „fideszes álláspont". Balog Zoltán aláírását ugyan némileg hiányoltam a dokumentumról, de így is köszönet Szájeréknek, amiért megmutatták: a téma nem pártpolitikai kérdés, s nem csak az LMP-nek fontos a szabadságjogok érvényesülése Magyarországon.

A másik lehetőség, hogy Orbán nem gondolja ugyan komolyan az „elmúlt hatvan év közös fejlődését", de úgy érzi, ez az ország érdeke, s mivel arra esküdött fel, hogy azt szolgálja, értünk hajlandó lemenni kutyába is. Szenved kicsit, görcsöl a gyomra, de összeszorított fogsorát mosolynak álcázva villantja ki, s behízelgő hangon udvarol a menyecskének, mert le vagyunk gatyásodva, ott meg igen nagy a hozomány. Ez magyarázná a helyzetet, áldásunkat is adhatnánk rá, az állami eszközökkel való tibetivegzálásra viszont akkor sincs magyarázat. Az védhetetlen.

Nem mintha rajonganék ezért a nyugati frítibet-cuccért, amely tudatlanságból, valláspótlékként szokott működni a marha nagy spiritualitásvágy kielégítésére, valami mágikus-misztikus szósszal bevonva az annektált országot, amely a valóságban persze sosem volt olyan, de nem is Tibetről szól a dolog, hanem a mi hitelességünkről. Nem is a mienkről: Orbán Viktoréról.  

Akkor is, ha a tibetiek lefogása és a szerelmes mondatok nem az ő fejéből pattantak ki, hanem kínaiakéból - elvileg elképzelhető, hogy az egymilliárdos hitelkeretnek, állampapír-vásárlásnak feltételéül szabták a dicsőítést is. Meglepő lenne persze, ha a kínaiak épp a Nyugaton gyakran autokratázott, diktátorozott, szabadságjogokat lábbal tipróként feltüntetett Orbánon keresztül szeretnék legitimálni a Nyugat előtt politikai berendezkedésüket, nem sok logika van benne látszólag, de persze kínai fejjel nem tudok gondolkodni (még).

Akárhogy is, Angela Merkel képes volt korrekt hangnemben tárgyalni kínai kollégájával, nem ment le pincsibe. Persze nekünk nem sok mindenünk maradt, amivel üzletelhetnénk. Mégis ha kevéske portékánk mellé a lelkünket is kérik, akkor inkább ne kössünk üzletet. Annyi pénzük meg még a kínaiaknak sincs, hogy azt ki tudnák fizetni.