Tibetet Segítő Társaság Sambhala Tibet Központ
Tibet Support Association Sambhala Tibet Center

H - Budapest 1012 Attila út 123. (0036)70 944 0260 (06-1)782 7721
sambhala@tibet.hu   www.tibet.hu   tibetpress.info
Facebook/Sambhala Tibet Központ   Facebook/Tibett Segítő Társaság
MagnetBank/ 16200010-00110240
IBAM/HU94 16200010 00110240 00000000 SWIFT/HBWEHUHB
(1%) adószám/ 18061347-1-43
nyitva tartás/hétköznap 12.00-20.00 hétvégén előadás függő

Közreműködő Bank
Közreműködő Bank

Mitől működik az illiberális mintaállam?

2019. május 17./Index.hu/TibetPress

eredeti cikk

Kína manapság már nyíltan hirdeti, hogy külföldön is terjeszteni akarja politikai modelljét, amely saját és rajongói, köztük a magyar miniszterelnök értékelése szerint is hatékonyabb, sikeresebb, sőt, demokratikusabb a nyugati liberális demokráciáknál. A kínai modell felsőbbrendűségét több, egymásnak is ellentmondó érvrendszer próbálja bizonyítani, amelyek ugyan önmagukban nem igazak, de arra mégis csak rávilágítanak, hogy a kínai diktatúra meglehetősen reform- és alkalmazkodóképes, pont ezért is nehéz vele mit kezdeni.

A demokratizálódásnak semmi jelét sem mutatja, de azért nem is klasszikus diktatúra, például relatíve szabadon lehet utazni, élni, vállalkozni, fogyasztani és szórakozni,

ám van cenzúra, az állam szereti megfigyelni az embereket és begyűjtött adatok alapján osztályozni, hogy jó elvtársak-e,
a politikai szabadságjogok még vicc szintjén sem léteznek, a problémás kisebbségeket pedig börtöntáborokba zárják átnevelni,
viszont közben vannak hipszterkávézók, startupszcéna, luxuscikk-őrület, felhőkarcoló-erdők, dekadens szórakoztatóipar és az amerikaiakat megszégyenítő onlineshopping-cunami a szinglinapon,

szóval szocialistának semmiképpen sem szocialista, közben viszont a kapitalizmus térnyerése a mai napig relatíve korlátozott keretek között történik, megvannak még a nagy, pénznyelő állami vállalatok, de a magáncégekben is kötelező jelleggel van pártbizottság,
a kommunista párt az átkosból ismert felállásban regnál, az egyetemeken kötelező tárgy a marxizmus-leninizmus-maoizmus,

de közben ugyanúgy hivatkoznak a Marxnak elég sok mindenben ellentmondó, az erényt hangoztató, és az erény szolgálatában az egyenlőtlenségtől és hierarchiától sem visszariadó konfuciánus politikai filozófiára is.

Ember legyen a talpán, aki megpróbálja leírni, hogy milyen is igazából a kínai politikai rendszer – a legtöbbször azok sem tudják, akiknek ez lenne a feladatuk, ezért maradnak annyiban, hogy “kínai típusú” (tavaly a New York Times közölt kimerítő cikksorozatot a kérdéskörről). Mindazonáltal ennek az elsőre absztraktnak tűnő definíciókeresésnek konkrét gyakorlati jelentősége is van: hiába nehéz definiálni, a valós vagy elképzelt kínai modell manapság világszerte, Venezuelától Magyarországig egyre népszerűbb (mint ismeretes, Orbán Viktor is a rajongók táborát erősíti).

PEKING PEDIG MA MÁR MAGA IS NYÍLTAN VÁLLALJA, HOGY – A DEMOKRÁCIAEXPORTOT FOLYTATÓ EGYESÜLT ÁLLAMOKKAL SZEMBEN – Ő A SAJÁT, JOBB RENDSZERÉT PRÓBÁLJA TERJESZTENI A VILÁGBAN.

A kínai modell dicsérői ugyanakkor sokszor egymásnak is ellentmondanak: egyesek a politikai rendszer társadalmi beágyazottságát és a társadalmi elvárásokkal szembeni rugalmasságát és alkalmazkodóképességét dicsérik, mások meg pont hogy a fékek és ellensúlyok hiányában gyökerező hatékonyságát magasztalják. Természetesen ezekből egyik sem fedi a teljes valóságot, bár mindkettő nézőpontnak vannak részigazságai: a kínai rendszer messze nem olyan monolitikus, mint amilyennek bírálói hajlamosak beállítani, de messze nem is olyan hatékony, mint amilyennek pártolói láttatják.

Vannak jelzések
A rendszer alkalmazkodóképességét talán úgy a legegyszerűbb szemléltetni, ha a piaci mechanizmusokra és a választásokra mint (vissza)jelzésekre gondolunk, amik ellátják információval a politikai és gazdasági vezetőket arról, hogy mi folyik körülöttük.

A piaci ár jelzi, hogy mekkora egy adott termék értéke, mekkora iránta a kereslet, amiből lehet tudni, hogy miből mennyit érdemes termelni, hogyan lehet hatékonyan elosztani az erőforrásokat: a cégek azt forgják termelni, amit az emberek megvesznek.

Ugyanígy, a választásokat is fel lehet fogni jelzésként, ami megmutatja, hogy mennyire elégedettek a kormány teljesítményével – ha pedig nem eléggé, és a kormánynak nem sikerül javítania ezen, akkor megbukik.

Azt pedig, hogy ezeket a jelzéseket ne tudják figyelmen kívül hagyni, politikailag a hatalmi ágak elválasztása, a fékek és ellensúlyok rendszere biztosítja: a különböző hatalmi ágak (törvényhozás, igazságszoláltatás, végrahajtás) ellenőrzik egymást. Gazdasági oldalon pedig a piaci verseny az, ami lecsap a hatékonytalan cégekre.

Tehát a demokratikus, szabadpiaci rendszer (Nyugaton megteoretizált ideális változata) elvileg bünteti és korrigálja a rossz teljesítményt. (Természetesen a valóság bonyolultabb, hiszen a kormány a teljesítmény javítása helyett indíthat például rasszista plakátkampányt vagy lebonthatja a fékeket és ellensúlyokat is; ahogy a gazdasági szereplők is gyakran kartelleznek, ez csak az elmélet.)

EZ SZOKOTT LENNI AZ EGYIK FŐ ÉRV AZ AUTOKRATIKUS RENDSZEREK ELLEN: A VISSZAJELZÉSEK HIÁNYÁBAN NEM KÉPESEK A HATÉKONY MŰKÖDÉSRE ÉS A HIBÁK KORRIGÁLÁSÁRA, EZÉRT ELBUKNAK.

A kínai politikai rendszerrel kapcsolatban viszont visszatérő érv, hogy a fenti problémákat ugyan nem piaci és demokratikus mechanizmusokkal, de orvosolja. Ennek évszázadok óta (és ma is) a fő eszköze a bürokrácia – a sokat idézett maói bölcsességgel szemben a hatalom letéteményese nem a puskacső, hanem az államigazgatás.

Ezt jelzi, hogy jelenleg mintegy 50 millió ember dolgozik a kínai államigazgatásban. Ötödük hagyományos értelemben vett bürokrata, ők a hatalom öt szintjén – központi, tartományi, megyei, városi, községi – két párhuzamos, egymással sok csatornán összefonódó vezetési struktúrában, az állami és pártszervekben dolgoznak. A maradék 40 millió ember pedig a néppel mindennapos kapcsolatban lévő közalkalmazott, például ellenőrök, rendőrök, stb.

 

A szövevényes pártszervezetben elméletben számos belső fék és ellensúly van, amelyeken keresztül a párt és államigazgatás különböző részei ellenőrzik egymást, ez belső felügyeletként és a hatalom korlátjaként is funkcionál. A kiterjedt közalkalmazotti gárda (a részben szabad piacokkal karöltve) pedig az utcaszintről szállítja az információkat a párt és állam részére, így képben vannak, hogy mi folyik az országban, és képesek reagálni az igényekre és kihívásokra.

A visszacsatolás a nyugatitól eltérő módon történik, de a maga nemében ellátja a szabad piac és a választások egyes alapvető funkcióit, például az elszámoltathatóságot, a versenyt és a hatalom részleges korlátozását – állítják a rendszer támogatói.

Vannak reformok
Persze a bürokrácia a kínai történelem nem minden időszakában dolgozott kiemelkedő hatékonysággal (például Mao alatt sem), és Magyarországon közelebbi példákból is lehet tudni, hogy az állampárti felállás általában önkényhez, korrupcióhoz és hatékonytalansághoz vezet. Ám Mao Ce-tung halála után, az 1970-es évek végétől kezdve a kínai államigazgatás egy sor mélyebb reformon ment keresztül, amelyek lehetővé tették, hogy ne a fejlődés gátja, hanem segítője legyen. A reformok fő eleme az elszámoltathatóság és a verseny ösztönzése volt:

Az 1980-as évektől, a gazdasági szabadságjogok óvatos bevezetésével párhuzamosan a helyi pártfunkcionáriusok és bürokraták értékelését gazdasági célokhoz kötötték, és politikai sorsukat és fizetésüket is ezek eléréstől tették függővé.
A belső értékelési rendszer elszámoltathatóságot, a számszerű célok és az anyagi ösztönzők rendszere – a gazdaság fokozatos megnyitásával együtt – versenyt és kreatív megoldáskeresést szült.

A rendszer a bürokráciát érdekeltté tette a fejlődés elősegítésében, valamint megkívánta az államigazgatástól, hogy együttműködjön a lakossággal és a sarjadó üzleti körökkel, és relatíve szabadon kísérletezgessenek a reformokkal.

Mivel pedig az előrejutás egyik legjobb módja a mai napig a párt és a bürokrácia, már a legalsóbb szinteken is nagy a verseny a pozíciókért, és csak a legjobbak kerülhetnek be: a kínai közigazgatási felvételi vizsgák legendásan kemények.

A legalsóbb, községi szinten (szintén korlátok között) megjelent a választás intézménye is: a legalsóbb önkormányzati szervek vezetését (az állampárt által kézben tartott) közvetlen voksoláson választják.

A többi hatalmi szint csúcsszervének tagjait pedig az eggyel alatta lévő szint “népi gyűlései” delegálják – tehát a tartományi népi gyűlést a megyei népi gyűlések, az országos népi gyűlést, ami elvben a törvényhozás, a tartományi népi gyűlések.

Részben emiatt a kínai politikai rendszer pártolói gyakran hangoztatják, hogy a teljesítményalapúság a legfelsőbb vezetésig elér. A központi hatalmi szerveknek csak az lehet tagja, aki végigjárta a szamárlétrát: Hszi Csin-ping államfő és pártfőtitkár például 1982-ben Csengting megye pártfőtitkár-helyetteseként kezdte, 1990-re Fucsuo város pártbizottságának tagja, 1999-ben Fucsien tartomány kormányzója lett, 2002-ben Csöcsiang tartományi pártvezére, 2006-ban Sanghaj pártvezére, a kommunista párt országos vezetésébe, a központi bizottságba 2007-ben került be, innen 2012-ben választották nagyfőnökké.

Meritokrácia

A fenti gondolat egyébként nem csak a kínai propagandában kerül elő, 2015-ben, tehát még Dondald Trump politikai karrierjének beindulása előtt egy kanadai politológus, a sanghaji Csinghua egyetemen tanító Daniel Bell írt könyvet arról, hogy miért jobb a kínai, meritokratikus, azaz a vezetőket érdemei alapján kiválasztó rendszer a tömegdemokráciánál. Röviden úgy jellemzi a kínai rendszert, hogy demokrácia a legalsó szinten, kísérletezgetés a középső szinten és meritokrácia a legfelső szinten.

A helyi vezetők kapcsolatban vannak a néppel és meghallgatják a nép szavát; közülük választják meg a középszintű vezetőket, akik a fentről kapott útmutatás és a lent szerzett tapasztalatuk alapján felelősek a gazdasági fejlődés és a politikai stabilitás fenntartásáért; a középszintű vezetők legjobbjaiból lesznek a legfelsőbb vezetés tagjai, akik évtizedes politikai és államigazgatási tapasztal rendelkeznek.

A fontos döntéseket azok hozzák, akik értenek hozzá, a hatalomhoz azok jutnak, akik már bizonyítottak. Ami a rendszer támogatói szerint sokkal stabilabb és hatékonyabb, mint a populisták és nagyipari lobbicsoportok által foglyul ejtett, instabil, folyamatosan válságban őrlődő demokrácia.

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN DONALD TRUMP BÁRMIFÉLE POLITIKAI TAPASZTALAT ÉS TUDÁS NÉLKÜL ELNÖK LEHETETT, MÍG HSZI (ÉS A FELSŐ VEZETÉS TÖBBI TAGJA) 30 ÉVET LEHÚZOTT AZ ÁLLAMIGAZGATÁS KÜLÖNBÖZŐ SZINTJEIN, AZ ORSZÁG KÜLÖNBÖZŐ RÉSZEIN, MIELŐTT A TŰZ KÖZELÉBE KERÜLHETETT VOLNA – SZÓL A NÉPSZERŰ ÉRV.

Sőt, a hivatalos propaganda odáig megy, hogy Kínát nevezi az igazi demokráciának a válságos nyugati rendszerekkel szemben. Eszerint a Kínai Kommunista Párt a nép valódi érdekét képviseli: a párt képes felmérni, mit akar a nép, és képes megszakérteni, mi kell a fejlődéshez.

Bölcsen, hosszú távon

Gazdasági téren még azok is kénytelenek elismerni a kínai rendszer teljesítményét, akik amúgy politikailag visszataszítónak tartják: Ian Bremmer amerikai liberális sztárpolitológus szerint az államkapitalista modell jobban el tudja nyelni a világgazdasági sokkokat, miközben koncentráltabban tudja segíteni a technológiai fejlődést, mint a nyugati piacgazdaságok.

SZEMBEN A RÖVID TÁVÚ PROFITJUK MAXIMALIZÁLÁSÁBAN GONDOLKODÓ NYUGATI CÉGEKKEL ÉS A KETTŐ-NÉGY-ÖT-HAT ÉVRE VÁLASZTOTT, ÉS EZ IDŐ ALATT IS MINDENEKELŐTT SAJÁT ÚJRAVÁLASZTÁSUKKAL FOGLALKOZÓ POLITIKUSOKKAL, A KÍNAI ÁLLAM KÉPES ÉS KÉSZ RENGETEG PÉNZT ÖLNI A HOSSZÚ TÁVÚ, AZ EGÉSZ TÁRSADALMAT ÉS GAZDASÁGOT SEGÍTŐ, AZ ORSZÁGOT A JÖVŐ KIHÍVÁSAIRA FELKÉSZÍTŐ (CSERÉBE GYAKRAN PÉNZÜGYILEG VESZTESÉGET TERMELŐ) KUTATÁSOKBA.

Ennek kapcsán sokan felhozzák: a második világháború utáni amerikai technológiai dominancia jórészt államilag finanszírozott alapkutatásokból nőtt ki; ezek mára Nyugaton visszaszorultak, keleten viszont egyre nagyobb hangsúlyt (és több pénzt) kapnak. Ahogy az is tény, hogy a kommunista vezeték a nagy kínai piac jelentette pénzeső ígéretével egy sor nyugati cégek tud megszédíteni, hogy azok aztán teljesen önként adják át technológiáikat kínai vetélytársaiknak, aztán pár év múlva panaszkodnak, hogy tönkreteszi őket a kínai verseny.

A bölcsen terelgetett gazdasági fejlődés a KKP legitimációjának és ezáltal a rendszer stabilitásának legfőbb alapja. De szorosan kapcsolódik a KKP legitimációjának másik fontos eleméhez, az ébredő nacionalizmushoz is: a kommunisták ma már joggal mondhatják, hogy 150 év megaláztatás után újra nagyhatalmat csináltak Kínából. (Még annak ellenére is, hogy 1948 és 1978 között hatalmas károkat okoztak az országnak – bár ez a hivatalos történelemkönyvekben nincs benne.) Ez még a KKP politikai módszerei iránt kevésbé fogékony kínaiaknak is nagy fegyvertény. Hogy a nemzeti büszkeségnek nagy divatja van, jelzi az is, hogy manapság a Kínát ért bármilyen huszadrangú külföldi sértésből hatalmas botrány keveredik.

Érdemes viszont megjegyezni, hogy a kínai rendszert a meritokrácia szempontjából méltató érvrendszer mennyiben más az Orbán-féle, teljesítményalapú Kína-rajongásnál: míg utóbbi szerint Kína azért hatékony, mert nem hátráltatják a liberális demokrácia fékei és ellensúlyai, addig előbbi szerint Kína pont azért sikeres, mert vannak fékek, ellensúlyok és belső verseny, csak más módon jelennek meg, mint a demokráciákban. (Hivatalosan egyébként Kína még csak nem is egypártrendszer, van nyolc úgynevezett demokratikus párt, amelyek egyeztetnek a nemzet sorskérdéseiről, bár a kommunista párton kívül senki másnak nincs semmiféle befolyása.)

Társadalmi pontok

A rendszer a hatékony haladás érdekében manapság egy újabb reform kapujában áll: a koncentrált állami fejlesztéspolitika eredményei talán legjobban a mesterséges intelligencia és az adatgyűjtés terén tetten érhetőek. Míg az előző elnöki ciklusban, 2002 és 2012 között a visszajelzések mennyiségének és minőségének javítását a politikai kontroll lazításával próbálták elérni, addig Hszi Csin-ping alatt a cenzúra enyhítése helyett egyre inkább a tömeges adatgyűjtésre építenek.

Ennek a legismertebb, bár még gyerekcipőben járó része a társadalmi pontrendszer: az állami szervek próbálják a létező összes adatot begyűjteni állampolgáraikról, amely alapján pontozzák őket, és a jól viselkedők előnyökhöz jutnak, a rosszul viselkedők (például aki nem pórázon sétáltatja a kutyáját, nem engedi bezáródni a metróajtót, veszélyesen vezet, átveri egy üzleti partnerét, vagy elköveti a fő bűnt, és bírálja az egypártrendszert) viszont büntetést kapnak – például nem vehetnek vonat- vagy repülőjegyet, nem költözhetnek vagy nyithatnak bankszámlát. Bár a témáról szóló nyugati cikkek gyakran ezt sugallják, egyelőre nem országos rendszerről van szó (szakértők szerint ez eleve nem reális logisztikailag és technológiailag), hanem helyi kormányzatok és magáncégek kisebb-nagyobb kezdeményezéseiről, amelyek közül a sanghaji verzió a legkiterjedtebb.

A hivatalos okfejtés szerint az adatgyűjtés és értékelés javítja az állam hatékonyságát és a társadalom működését: a társadalom hasznos és megbízható tagjai számára akadálymentesebb lesz az élet, egyúttal pedig könnyebb lesz a csalók, a visszaélések és a korrupció elleni harc. A több adatból harmonikusabb társadalom építhető, arról nem is beszélve, hogy a kínai gazdaság hatékonyságát is nagyban javítja a technológia. Ezzel szemben nyugati beszámolók nem meglepő módon digitális diktatúraként és orwelli elnyomásként értelmezik, hogy az állam a polgárok minden tették figyeli, jegyzeteli, bünteti és jutalmazza.

ÁM HOGY A KÍNAI TÁRSADALOM MÁSHOGY MŰKÖDIK (VAGY MÁSHOGY VAN KONDICIONÁLVA A RENDSZER ÁLTAL), AZT JELZI, HOGY FELMÉRÉSEK SZERINT A TANULT, GAZDAGABB VÁROSIAK KÖRÉBEN KIFEJEZETTEN NÉPSZERŰEK A TÁRSADALMI PONTRENDSZEREK: ŐK A CSALÓK MEGREGULÁZÁSÁT LÁTJÁK BENNE, NEM A (MÉG KEMÉNYEBB) ÁLLAMI ÖNKÉNYURALMAT.

Ebből is látszik, hogy a KKP sikeresen kooptálta a társadalom jelentősebb csoportjait. A párt hallgat az igényeikre és próbál reagálni rájuk, például manapság a középosztálynak tett gesztusként már a környezetvédelem és a zöldenergia is prioritás. Ennek köszönhetően sikeresen meg tudta győzni róla a legtöbb társadalmi csoportot, hogy egyéni előrejutásuk és gazdagodásuk letéteményese a KKP hatalma.

AKIKET PEDIG SE KOOPTÁLNI, SE MEGGYŐZNI NEM TUDTAK, AZOKAT ELLEHETETLENÍTETTÉK.

Mese habbal

Hasonló példája a hatékony államnak a nyugat-kínai Hszincsiang tartománybeli társadalmi problémák kezelése. A helyi muszlim kisebbség, az ujgurok állításuk szerint csupán saját vallásukat és nyelvüket próbálják gyakorolni; Peking szerint vallási fanatikusokról van szó, akik illegális függetlenségi mozgalmat vezetnek. Ezért a kormányzat az által fanatikusnak tartott emberek százezreit zárja átnevelő táborokba, és agymosással és fenyítéssel próbálja jobb belátásra téríteni őket.

A fenti példából az is kiderül: ahogy a nyugati demokráciák esetében is gyakran nagyon máshogy néz ki a dolog gyakorlatban, mint az elvek szintjén, úgy a kínai rendszerre is igaz, hogy a fenti leírt, idealizált meritokratikus állapotok nem mindenben felelnek meg a valóságnak. (Ezt egyébként Bell is elismeri.)

Az elnök berekesztette a politikai nyitást, fokozta a cenzúrát, keményebben lép fel a rendszer kritikusaival szemben, a hatalom központosításával elsorvasztotta a korábban középszinten burjánzó politikai és gazdasági kísérletezgetést, és lefejezte párton belüli ellenzékét. Azaz pont azokat a visszacsatolási csatornákat zárta le, amelyek a meritokratikus elméletek szerint a kiegyensúlyozott fejlődés letéteményesei.

A meritokráciáról szóló érvek fő hibája, hogy a cenzúra és az elnyomás eddig is legalább akkora, ha nem nagyobb forrása volt a rendszer stabilitásának, mint a bürokratikus visszacsatolás és a gazdasági fejlődésből fakadó legitimáció.

Támogatói szerint csupán arról van szó, hogy egy nagy formátumú vezető, aki kénytelen kemény kézzel kormányozni Kínát a mostani vészes világgazdasági időkben. Ezen érvek szerint Kína előtt nagy gazdasági és (főleg az Egyesült Államokkal szemben) külpolitikai kihívások állnak, amelyek erős vezetést kívánnak. Mások ugyanakkor arra emlékeztetnek, hogy az elnyomás mind gazdasági, mind politikai szempontból kockázatos – Hszi pedig nem megváltó, csak szimplán egy diktátor.

Az utóbbi egy-két év valósága mindenesetre látszólag jobban passzol azokhoz az elképzelésekhez, amelyek a kínai rendszer illiberalizmusát emelik ki, és azzal magyarázzák Kína sikerét, hogy a kommunista pártot nem hátráltatják fékek és ellensúlyok a gyors és hatékony döntéshozatalban.

Olyan stabil, hogy be se merik vallani

A rendszer sikerei kapcsán ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy Kína eredményei bár tagadhatatlanok, azért nem példa nélküliek. Az egyik visszatérő érv a kínai rendszer mellett, hogy stabil, ugyanakkor ez egy elég nehezen ellenőrizhető állítás, és nagyban függ attól is, mit tekintünk a stabilitás mérőszámának.

Egyes kutatások szerint Kínában évente 180 ezer kisebb-nagyobb tüntetés van, bár más források ennél jóval kisebb számról, évi 25 ezer esetről számolnak be. Hasonló a helyzet a párt népszerűségével: azon kevés felmérés szerint, ami Kínából kikerül, az emberek, különösen a rendszer nyerteseinek számító középosztálybeliek elégedettek a KKP-val és nem akarnak demokráciát.
Viszont önmagában már ez a kérdésfelvetés is problémás. A kínaiak visszatérő érve, hogy a nyugati sajtó és a politikai diskurzus a saját ideológiai becsípődéseinek rabja, és emiatt nem érti és félremagyarázza a kínai rendszert. Ugyanakkor ez még inkább igaz a cenzúrázott kínai közbeszédre, amiből következik az is, hogy akik egész életükben egy erősen cenzúrázott közegben nőttek fel, vajon mennyire ismerik és tudják megítélni akár a hazai, akár a külföldi politikai rendszereket? (Ami visszavezet ahhoz a nehezen megválaszolható kérdéshez, hogy a stabilitás mennyiben a rendszer erényeinek, és mennyiben az elnyomásnak a következménye.)
Ű

A KKP belső viszonyai is érdekesek. Az utóbbi években a korrupció elleni harcra hivatkozva a párt számos magas rangú vezetője került rács mögé, tehát minden bizonnyal vannak feszültségek a felszín alatt, de hogy pontosan mekkorák, azt talán csak maga Hszi tudja, vagy ő sem. Tehát arról van szó, hogy

NAGYON NEHÉZ MEGÍTÉLNI EGY OLYAN RENDSZER STABILITÁSÁT, AHOL A STABILITÁST JELZŐ INFORMÁCIÓKHOZ A STABILITÁS FENNTARTÁSA VÉGETT NEM LEHET HOZZÁFÉRNI.
De sikerült?

A másik fő érv, hogy Kína bámulatos növekedést produkál, ma még csak részeredményeken alapul. Valóban impozánsak a sanghaji vagy sencseni felhőkarcoló-negyedek, az Alibaba és a más nagy kínai techcégek innovációi, vagy hogy az országban gyakorlatilag eltűnt a mélyszegénység. Ugyanakkor a gazdasága egészét tekintve Kína még évtizedekre van attól a fejlettségi szinttől, amit a Nyugat vagy a két ázsiai példaország, Japán és Dél-Korea elért.

Bár a növekedési ütem lenyűgöző, a legfejlettebb kínai régiók, Peking és Sanghaj vásárlőerőn ma nagyjából Közép-Magyarország fejlettségi szintjén vannak. Országos szinten az egy főre eső, vásárlóerő-paritáson számolt GDP (a fejlettség bevett mutatója) Magyarországon 75 százalékkal magasabb (bár az előny gyorsan csökken). Tény, hogy az 1,3 milliárdos Kína sok nagy céget, rengeteg vasútvonalat és felhőkarcolót kitermelt, ám az ország nagyobbik része ma még jóval szegényebb annál, amit a sanghaji vagy pekingi benyomások sugallhatnak az átlagos látogatónak.

A neheze pedig most jön: azzal a kínai közgazdászok is tisztában vannak, hogy a fejlődés legnehezebb szakasza az, amikor egy közepes jövedelmű ország (amely klubba Kína mcsak nemrég lépett be) tovább akar lépni. A közepes jövedelmi kategóriába több mint száz országnak sikerült feltornásznia magát a 20. században, ám ezek közül csak tucatnyian léptek tovább a magas jövedelműek klubjába. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben jelentősen lassult a kínai növekedés üteme: eddig a fejlődés nagyrészt azon alapult, hogy néhány százmillió embert átzavartak a szántőföldekről a gyárakba; innentől az lenne a feladat, hogy a gyárak helyett a tudáson és technológián alapuljon a növekedés. Kína pusztán méretéből fakadóan nagyon jó adottságokkal rendelkezik ahhoz, hogy kitermelje az ehhez szükséges innovációt, ám attól, hogy fejlett ország legyen, még így is legalább egy-két évtizedre van.

Közben pedig a növekedésorientált politika súlyos problémákat szült, a környezetszennyezéstől kezdve a társadalmi különbségek rohamos növekedéséig – a vagyoni egyenlőtlenség tekintetében Kína a nyugati és a keleti fejlett országoknál is rosszabbul áll, miközben a pénzügyi rendszerben is erős egyensúlytalanságok vannak. Kína eredményei nem lebecsülendők, de arról beszélni, hogy Kína a nyugatinál hatékonyabb gazdasági modellt talált volna fel, korainak tűnik. Japán vagy Dél-Korea ennél gyorsabb növekedésre volt képes, és az első évtizedekben ez ott is erős egypárti kontroll és csak részleges piacnyitás mellett valósult meg – ám sem gazdasági, sem politikai téren nem bizonyul fenntarthatónak a koncentrált modell.

Terjesztik

Ennek ellenére relatív gazdasági és politikai eredményeiből fakadóan a kínai rendszer megítélése manapság egyre pozitívabb, és nemcsak anyugati értelmiségeik, hanem az autokratikus berendezkedést kedvelő harmadik világbeli diktátorok körében is. Ezen kapva Hszi Csin-ping a korábbi, visszafogottabb kínai külpolitikai vonallal szakítva ma már nyíltan felvállalja a rendszer exportját.

Ahogy az Egyesült Államok a rengeteg ellenpélda dacára a mai napig globális szabadságosztóként tekint magára, a kínai narratívában – a megbízhatatlan, populisták irányította, lecsúszóban lévő, imperialista és álszent Egyesült Államokkal és Európával szemben – Kína a fejlődő országok megsegítője, a világgazdasági stabilitás védelmezője, az éghajlatváltozás elleni harc vezetője. Miközben ellenpéldák itt is vannak bőven: valójában az egyik legsúlyosabb szennyező, a világgazdasági rend legnagyobb, sok tekintetben egyoldalú haszonélvezője, a harmadik világbeli elnyomó diktatúrák egyik fő szponzora.

Ettől függetlenül Peking elkezdte saját belpolitikai rendszere nemzetközi propagálását és (Oroszországgal karöltve) a demokrácia elleni ágálást. A propaganda szerint a nyugati jellegű rendszerek világszerte káoszba torkollottak, szemben a kínaival, amely “egy sor problémán felülkerekedett, amelyen a nyugatiak nem”. A konkrét rendszerterjesztés egyfelől főleg harmadik világbeli, a demokrácia iránt eleve kevéssé elkötelezett, cserébe a (kínai) pénzt szerető politikusok meggyőzésén és lekenyerezésén keresztül folyik. A másik fő eszköz a kínai típusú rendszer működtetését lehetővé tevő technológiai megoldások exportja: az utóbbi időben Peking Latin-Amerikát és Afrikát is ellátta a megfigyelőállam kiépítését támogató megoldásokkal, miközben a világ többi részén a hatalmat szolgáló és a véleményszabadságot fenyegető technológiafelhasználási elveit nyomja.

Persze Peking olvasatában valójában arról van szó, hogy saját, jól bevált módszereikkel segítik a harmadik világot a technológiai-gazdasági felzárkózásban és a politikai-társadalmi stabilitás megteremtésében. A jelek szerint ezt a verziót világszerte annak ellenére is egyre többen fogadják el, hogy a rendszerexport nem mindenhol hozta el az állítólagos előnyeit.

 

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás:
Webgalamb