Mi köze van a buddhizmusnak a jazzhez?

2018. január 4./fidelio.hu/TibetPress

A jelen pillanatban létezni, követni a légzésünk ritmusát, kikapcsolni a racionális gondolkodást, újra és újra visszatalálni a belső fókuszhoz, tolerálni a különbözőségeket, szavak nélkül kommunikálni a másik emberrel – ezek olyan elemei a buddhizmusnak, amit a jazz zenészek nemcsak elméletben, de a gyakorlatban is alkalmaznak.

A két terület közötti kapcsolat az 1920-as években kezdődött, majd a 2. világháború után a Beat generáció megjelenése, a 1960-as évek ellenkultúrája, a New Age mozgalom, és a késő 20. század kísérleti esztétikája is jó táptalajt biztosított a kettő kapcsolatának, ezek mindegyikében jelen voltak ugyanis a buddhizmusra jellemző alapfogalmak.

Elsőre totálisan összeférhetetlennek tűnik a kettő, hiszen mindenki úgy tudja, hogy a jazz füstös kocsmákban született a faji kirekesztettséggel küzdő, alkohollal és drogokkal élő zenészek által. Sean Murphy zen mester, aki maga is zenész, úgy véli,

a kettő kapcsolata a zen által samadhinak nevezett meditatív tudatállapotban ragadható meg, ami a pillanatról pillanatra létezést tanítja.

A jazz mint improvizált zene megköveteli a zenésztől, hogy félretolja az egóját. „Ha elkezdesz zenélés közben azon gondolkodni, hogy jó vagy-e vagy rossz, ha direkt módon igyekszel lenyűgözni a közönségedet, akkor eltévedsz a hangok sűrűjében és lemaradsz a pillanatról. Ahhoz, hogy igazán jól improvizálj, el kell veszítened önmagadat” - fogalmaz Sean Murphy.

John Coltrane legnagyobb hatású műve, A Love Supreme is egy meditációból született. Alice Coltrane zongorista-hárfás, a szaxofonos felesége így emlékezett vissza a mű születésének körülményeire:

Különös: Coltrane zenei instrukciói Istenről szólnak

Alig láttam őt azokban a napokban. Teljesen csendben volt. Egy hangot sem lehetett hallani, azt sem, hogy gyakorol. Az emeleti szobájában meditált, és amikor egy hét után lejött, akkor azt mondta: »Egy teljesen új zenét találtam ki! Készítek egy új felvételt, már minden megvan hozzá, minden!«. Annyira gyönyörű volt ez a pillanat! Olyan volt John, mint amilyen Mózes lehetett, amikor lejött a hegyről. Azt mondta, ez volt az első alkalom, amikor az egész zene megszületett a fejében és elsőre sikerült is rögzíteni” - mondta Alice Coltrane, aki maga is spirituális útra lépett, nemrég kerültek elő mantrákból álló felvételei .

Coltrane-t 1957-ben kezdték foglalkoztatni a buddhista eszmék, amikor saját bevallása szerint egy sorsfordító spirituális élmény hatására leszokott a heroniról és az alkoholról. A transzcendens élményt ezentúl nem a drogok, hanem a meditáció és az ima által kereste. 1966-os japán turnéja során például meglátogatott egy csomó zen templomot, interjúiban pedig gyakran hivatkozott buddhista szútrákra.

„Nem szabad elfelejtenünk, hogy minden, amit teszünk, az isteni egység része. Az a célom, hogy a zenén keresztül ezen meditáljak, hogy folyamatosan emlékeztessem erre magamat, és hogy felemeljem az embereket, amennyire csak tudom. Hogy inspiráljam őket arra, hogy éljenek tartalmas, jelentéssel teli életet” - írja Coltrane 1966-os, Meditations című albumához írt jegyzetében. Coltrane kultuszát az is mutatja, hogy halála után felépítették San Fransiscóban a Szent John Coltrane Templomot, ahol minden vasárnap 5 órás jam sessionnal hirdetik az egyetemes egységet és a békét.

"God breathes through the holy horn of St. John Coltrane" - Mark Dukes festménye

Nem Coltrane volt az egyetlen, akit megérintett a buddhizmus. A fúziós jazz egyik atyja,

Herbie Hancock spirituális utazása állítólag egy sorsfordító bőgőszólóval kezdődött 1972-ben.

Mint azt egy interjúban elmesélte, a 70-es években az avantgárd szemléletnek köszönhetően divatja lett a zenészek körében a mentális tisztaságnak. Mivel az a fajta spontán, laza struktúrájú jazz erős figyelmet követelt meg a zenészektől, ezért sokan leszoktak az alkoholról, igyekeztek áttérni a vegetáriánus étrendre és próbáltak testileg-lelkileg megtisztulni. Azt gondolták, ez a nyitottság segít átélni játék közben a flow élményt. Herbie Hancock felidéz egy péntek esti jam sessiont egy Seattle-i bárban, amikor is arra kérte zenésztársait, játsszák el a Toys című számot. A dal egy bőgő szólóval kezdődik. Herbie Hancock részletesen elmeséli, ahogy az addigra szintén buddhizmussal foglalkozó bőgős, Buster Williams elkezdte játszani a bőgőintrót, amiből egy 10 perces, csodálatos, invenciókkal teli, szívből jövő, fordulatos szóló kerekedett. Mint Herbie leírja, a szóló végére a közönségből többen sírtak, és néhányan odarohantak a színpadhoz és megfogták Buster Williams kezét, mintha csak egy isteni jelenés tanúi lettek volna. A koncert után Herbie Hancock megkérdezte Buster Williamst, hogy mi a titka, aki erre elmesélte neki, hogy ő a buddhista tanítások manifesztálódásának tekinti a zenét. Herbie Hancock ezután ismerkedett meg a Nicsiren buddhizmussal, aminek tanításait a mai napig vallja.

A legendás tenorszaxofonos, Sonny Rollins – aki Coltrane személyes jó barátja volt – szintén az 1950-es években találkozott a modern jóga létrehozója, az indiai filozófus, Patanjali elméleteivel. Több helyen elmeséli, hogyan segítette őt a zenében a jóga által elsajátított tudatosság. „Amikor játszom, próbálok egy tudatfeletti szintet elérni. Nem akarok mindent átgondolni, hiszen nem lehet egyszerre játszani és gondolkodni. Higgy nekem, én kipróbáltam ” - mondja ezzel kapcsolatban. A Fideliónak adott interjújában pedig azt mondta:

Ha az ember zenész lesz, akkor a magasrendűt veszi célba. Ha pedig megpróbál fejlődni, akkor az fel fogja emelni az embert a magasabb rendű élet fényébe”.

A sort hosszan folytathatnánk még: a szaxofonos Wayne Shorter, a gitáros John McLaughlin, a trombitás Don Cherry, és a szaxofonos-multiinstrumentalitsa Yusef Lateef mind-mind meditációnak tekintették a zenét.

(forrás: Wikipedia, Lion's Roar, Open Culture, Beliefnet, Fidelio.hu)