Megint robbantott a Wikileaks

2010. november 29./kitekintő.hu/TibetPress

A Wikileaks oldalán vasárnaptól elérhetővé tettek 250 ezer amerikai diplomáciai üzenetet az elmúlt 3 évből, amelyek politikai vezetőkről, a terrorellenes háború valódi állásáról és az egyéb komoly fenyegetésekről adnak számot. A State Department számára már május óta ismert volt a tény, hogy a dokumentumok kikerülhettek az amerikai titkosított hálózatról.

Hillary Clinton külügyminiszter igyekezett a hétvége körül felkészíteni az USA közelebbi szövetségeseit mindarra, amit a dokumentumokban majd feketén-fehéren olvashatnak vissza magukról. A diplomáciai üzeneteket ugyanis az USA számos nagykövetségén fogalmazták meg a washingtoni központ számára, hogy tájékoztassák a hazai döntéshozókat az egyes partnerek – vagy éppen ellenfelek – személyes jellemzőiről, adottságairól és a legfrissebb tárgyalási fejleményekről. Természetesen e bizalmas vagy épp titkos üzenetek megfogalmazása már távol áll a diplomácia nyelvétől: nagyon is világosan kiderülnek belőle az amerikai érdekek és a diplomaták véleményei.
Május óta kikerültek – és miért nem szerezték vissza?

Felvetődik a kérdés, hogy hogyan lehet az, hogy május óta folyamatosan ismert volt a washingtoni döntéshozók előtt, hogy kikerültek a dokumentumok, és mégsem tettek lépéseket: nem tudtak egy darab weboldalt megakadályozni a publikációban...? Vagy nem akarták? Vagy ezek az adatok már módosítottak, éppen olyan irányban, ahogy azt az amerikaiak megtervezték előre? Vasárnap óta megindult a konspirációs teóriák új szériagyártása is.

A helyzetet és a washingtoni légkört vasárnap este jól jellemezte az amerikai kiberbiztonsági és terrorelhárítási központ egy korábbi tisztviselője, amikor a Reuters megkeresésére elmondta, hogy „bárki legyen is a mostani kiszivárogtatás mögött, agyon kellene lőni és én önként jelentkeznék arra, hogy meghúzzam a ravaszt.”

A több mint 250 ezer dokumentumot öt újság kapta meg előzetesen, amelyek már vasárnap publikáltak részleteket az anyagokból: a brit Guardian, az amerikai New York Times, a spanyol El País, a francia Le Monde és a német Der Spiegel.

A pikáns történetek mellett – amelyekre mindjárt visszatérünk – kiderült az is, hogy az Egyesült Államok a terror elleni háború meghirdetése óta a külképviseleteinek tagjait is igyekezett aktívabban bevonni az ún. humint tevékenységbe, vagyis több diplomatát olyan adatok begyűjtésére kértek, amelyek hagyományosan inkább a felderítő szolgálatokhoz tartoznak. Az utasításokon nemcsak Condoleezza Rice kézjegye található meg, a későbbi példányokat Hillary Rodham Clinton szignálta.

Ezek közül a legkínosabb az ENSZ-ben dolgozó amerikai diplomaták kémkedésre való felhasználása – amely ugyan nyílt titok minden nemzetnél, de papírforma szerint mégiscsak tilos. A vasárnapi közleményében az ENSZ főtitkár is csak annyit említett, hogy „tudomásuk van a dokumentumok nyilvánosságra kerüléséről”, de nem kívánta kommentálni az ENSZ-t érintő részeket. Egy korábbi alkalommal kiderült, hogy Kofi Annant együttes brit-amerikai erőfeszítéssel hallgatták le az iraki háború kirobbanását megelőzően, így közel sem a mostani az első eset, hogy napvilágra kerül a túl kíváncsi ENSZ diplomaták munkaterve.

Kis színes történetek – a világ sorsáról

Az üzenetek egy jó része a közel-keleti amerikai követségekről származik. Kiderült belőlük többek közt, hogy az USA már 2007 óta türelmetlenül próbál megszerezni egy dúsított uránkészletet egy pakisztáni atomerőműből, mivel annak ellopásától tartanak. A guantanamói foglyok „befogadását” illetően bepillantást nyerhetünk abba, hogy egy-egy fogoly harmadik ország által történt befogadása jutalmat érdemelt: így Szlovénia feltehetően ezért találkozhatott Obama elnökkel, máshol dollármilliók vándoroltak át idegen bankszámlákra.

A szaúdi király őszintén elítélte mind az iraki miniszterelnököt, mind az afgán elnököt – zárt ajtók mögött. Most már e két vezető is tisztában lehet Abdullah király véleményével. Számos más zárt megbeszélésen elhangzott megjegyzés került nyilvánosságra, amelyek több vezetőt kínos helyzetbe fognak hozni. Vagy éppen tiszta vizet öntenek a pohárba. Karzai afgán elnök egyértelműen a kábítószermaffia embereként került bemutatásra több jelentésben. Nem is biztos, hogy teljesen az amerikai érdekek ellen való, ha a Közel-Kelet országai között kicsit nő a feszültség.

Némileg aggasztó, hogy a jelentések szerint Kína már 2002 óta kemény kibertámadásokat folytat a nyugati világ számítógépes rendszerei ellen, így például a pekingi amerikai nagykövetségen rögzítették azt is, hogy Kína a felelős a Google elleni támadásért – sok egyéb más akció mellett, amelyek az amerikai kormányzat és a nyugati ipari szektor ellen irányultak.

Mi az a Wikileaks?

Julian Assange ausztrál születésű hacker-újságíró indította útjára a szakértő-körökben népszerű oldalt. Saját beszámolóik szerint az induló anyagokat egy csoport kínai hacker lehallgatásával gyűjtötték össze, amelynek során lemásolták azokat a dokumentumokat, amelyet a csoport magának amúgy is letöltött a legkülönbözőbb védett szerverekről. A kezdeti legfontosabb fejlesztések egyike az volt, amely lehetővé tette az anonim feltöltést az oldalra: vagyis bárki, bármely hivatalból, cégtől vagy más helyről, ahol nem örülnének egyes anyagok nyilvánosságának, név nélkül (és jelentősen megnehezített internetes azonosítással) küldhette át azt a „The Sunshine Press” által üzemeltetett Wikileaks-re.

Az amerikai kultúrában „whistleblower”-nek nevezett jelenségre épülő oldalt azóta már nemcsak az USA-ból érkezett dokumentumokkal látták el, bár többségük kétségtelenül a szuperhatalom berkeiből származik. A szót lefordítani nem könnyű, jelentése ugyanis nem kifejezetten negatív: valaki egy másik személy illegális tevékenységéről beszámol. Ez tehát nem besúgás, nem árulás, ahogy a magyar és például német nyelvekben legtöbbször átültetik e szót. Természetesen a jelenség nem örvend egyértemű elfogadottságnak, jellemzően inkább a republikánus körökben tekintik a nemzetérdek veszélyeztetésének és ezért árulásnak, mint a nyilvánosságot és az informált állampolgári döntéseket – retorika szintjén preferáló – demokratáknál.

Az európai diplomáciába is színt hoztak az üzenetek. Megtudhattuk, hogy Berlinre iszonyatos nyomás nehezedett, hogy ne indítsanak eljárást azok ellen a CIA tisztviselők ellen, akik tévedésből egy német állampolgárt raboltak el és tartottak hónapokig fogva afgán börtönökben, mivel neve azonos volt egy feltételezett terroristáéval. Ugyanúgy kiderült, hogy az amerikai diplomácia nagyon kíváncsi lenne Berlusconi és Putyin kapcsolatára, annak üzleti aspektusára különösen, illetve hasonló értelmű utasítást kapott a szófiai amerikai képviselet is. A német biztost, Günter Oettingert nagyon kritikusan írják le az amerikai diplomaták, mint akit csak minél távolabb akartak tudni Németországtól.

Bár érthető okokból az amerikai vezetés fel van háborodva a kiszivárogtatáson, Michael Cox professzor óva int attól, hogy katasztrófát vízionáljunk. Nem várható sem a nemzetközi kapcsolatok összeomlása, sem más apokalipszis. A diplomaták száz éve is és most is ugyanazt a kényes feladatot űzik: a küldő állam szemeként és füleként jelen vannak idegen országokban. Így szakmai berkekben nagy meglepetést nem kelthet majd a most kikerült üzenet-massza. Cox professzor azt is joggal jegyezte meg, hogy a valódi nagy titkok feltehetőleg nem jutnak sem a Wikileaks, sem mások kezére – azért azokra tudnak vigyázni.
Feledy Botond