Tibetet Segítő Társaság Sambhala Tibet Központ
Tibet Support Association Sambhala Tibet Center

székhely / telephely H-Budapest I. Attila út 123..
(00-36) 70 431 9343   (00-36)70 944 0260   (06-1)782 7721
sambhala@tibet.hu   www.tibet.hu   tibetpress.info
Facebook/Sambhala Tibet Központ   Facebook/Tibett Segítő Társaság
MagnetBank/ 16200010-00110240
IBAN/HU94 16200010 00110240 00000000 SWIFT/HBWEHUHB
(1%) adószám/ 18061347-1-41
nyitva tartás/hétköznap 12.00-20.00 hétvégén előadás függő

Közreműködő Bank
Közreműködő Bank

Magyar mondák: Az utolsó táltos

2011. február 17./barikad.hu/TibetPress

Magosan a Balaton kék vize fölött a Badacsony sziklái még ma is tele vannak titokzatos, sötét barlang üregekkel. Ide menekült üldözői elől az utolsó magyar táltos is. Mikor aztán már nagyon öreg lett, egy szép napon elhatározta, hogy elbujdosik örökre az idegenek által megszállt nyugati gyepűről.

A magos, szikár vénember, a táltosok hosszú, fehér talárjába burkolózva, lassan aláereszkedett a sziklás hegyoldalon. Tarisznya volt a vállán, abban szárított hús, tűzgyújtó szerszám és néhány pogácsa. Hóna alatt pedig egy cserzett bőrbe göngyölt kard. Bár hosszú fehér talárja szinte beleolvadt a hólepte tájba, szálas alakját mégis felismerte a tihanyi őrszem, amint lassú, méltóságteljes léptekkel haladt át a befagyott tavon.


– Ott megy a táltos – rikkantotta el magát a torony őre. – Fogjuk el élve!

Csörömpölt a tihanyi zsoldosok fegyverzete a Balaton jegén, de a vén táltos nem eredt futásnak. Még csak a fejét sem fordította hátra. Lassú, nyugodt léptekkel haladt a maga útján, keresztül a befagyott tavon, a szemközti part biztonságot ígérő sűrű erdőségei felé. Tudta, hogy sorsa Isten kezében van, s nem ember szándékában.

A távolság egyre fogyott. Már kőhajításnyira sem voltak, s úgy látszott, hogy hamarosan beérik üldözői, amikor egyszerre csak retteneteset dördült lábuk alatt a Balaton, s a tó teljes hosszában, parttól partig meghasadt a jég. A repedés széles árkában meghullámzott a magyar tenger haragos vize, és megállásra kényszerítette az üldözőket.

– Hála néked és áldás, vizeknek Ura! – morogta halkan az öreg táltos, és lassú, nyugodt léptekkel folytatta útját a tavon át az erdők felé.

Attól a naptól kezdve minden télen hasonló módon meghasad a Balaton jege. A nép rianásnak nevezi ezt a félelmetes tünetet.
Mire elérte a rónaság végét, az erdélyi hegyek lábainál kifogyott minden ereje. Az első tölgyfa alatt összeesett. Mikor újra magához tért, kis fakunyhóban találta magát. A nyitott ajtón át kiláthatott az erdőre. A fák lombja sárgult már. Ősz volt. Egy asszony hajolt föléje.

– Hol vagyok? – kérdezte az öreg táltos. – Ki vagy te, leányom?

– Látóasszony vagyok – felelte az asszony –, gyógyítom a népeket, ahogy anyámtól tanultam volt.

– Akkor mennem kell innen – sóhajtott fel a vén táltos és megpróbált felkönyökölni –, még bajt hozok reád és megégetnek mint boszorkányt.

Az asszony szelíden rámosolygott.

– Már nem égetnek boszorkányt többé magyarok földjén. Kálmán király törvényben mondta, hogy nincsenek boszorkányok.

Az öreg táltos hosszasan, elgondolkozva nézett az asszonyra. Aztán csak annyit mondott:

– Bölcs ember lehet ez a Kálmán. Áldja meg őt a magyarok Istene!

– Úgy legyen! – tette hozzá halkan a látóasszony.

Az öreg táltos ott telelt át az erdei kunyhóban. Mikor a tavaszi csermelyek lehordták a hegyekből a havat, s járhatóvá váltak a gerincek, a látóasszony átvezette a hegyeken a Maros folyó völgyébe. Innen aztán továbbment Erdély gyönyörű, néma hegyei közé, székelyek völgyére. Ott, a székely hegyek szívében, az öreg táltos egyszerre csak megérezte, hogy útjának végére ért.


Hazaérkezett.

A vén táltos kiválasztotta a székelyek legjobbját, egy bölcs és bátor erdőlakót és megkérte, hogy vezesse őt fel a legmagasabb sziklacsúcsra. Mentek fölfele egy keskeny, meredek csapáson, fel a tetőre, ahol a gerincek mind egybefutottak az égbe. Amikor felértek végre a tetőre, csak magukban voltak. Fölöttük a végtelen kék égbolt, alattuk a végeláthatatlan erdők.


Az öreg táltos lassan elkezdte kigöngyölíteni a cserzett bőrbe csavart, annyi sok esztendőn át féltve őrzött kardot. Acélja csillogott a napfényben. Markolata tiszta aranyból volt, és a pengéjén az ősi ékírás jelei.

A székely elolvasta a felírást és térdre roskadt.

– Isten kardja…! – szakadt fel belőle a szó.

– Géza Úr ideje óta őrizzük ezt a szent kardot. Elődeim közül többen életükkel fizettek, amiért nem árulták el rejtekének helyét, s én egy életen át bujdostam érette. Most el kell rejtsük itt fent, ahol biztos helyen lehet. Te fiam, tedd le a nagy esküt, ősi szokás szerint, hogy nem árulod el a titkát soha senkinek. Meg kell ígérned azt is, hogy gondját viseled. Évente egyszer fel kell jönnöd ide, egyedül, megtakarítanod, befaggyúznod és tiszta ruhába csavarnod. Gondoskodnod kell arról is, hogy amikor a te időd is eljön, legyen valaki méltó arra, hogy átadhasd neki a szent kard titkát és gondozásának felelősségét.

A székely meghajtotta a fejét.

– Esküszöm az élő Istenre, Isten egyszülött Fiára, az Úr Jézus Krisztusra –, mondta áhítatosan suttogva. Majd felemelte a fejét és hangja megcsendült keményen. – Esküszöm a Napra meg a Holdra, Csillagokra, Szelekre, Vizekre és a Szent Anyaföldre, hogy életemmel őrzöm, védelmezem és gondozom Isten kardját.

Azóta századok jöttek és mentek, s a székely népnek ott, Erdély hegyei közt kevés békessége volt a századok során. De bármilyen nehéz is volt az élet, mindig volt a székely hegyek közt egy ember, ugyanabból a vérből való székely, aki apjától vette át a nagy titok tudását és évente egyszer felment egymagában a havasokba, hogy gondját viselje Isten kardjának. Isten kardja ott van ma is valahol. Ma is van valaki, aki szóról szóra tudja nem csupán az eskü minden szavát, de az utolsó táltos búcsúszavait is, amiket annak az első székelynek a fülébe súgott, amikor már olyan közel volt a halálhoz, hogy beszélni is alig tudott. „Isten kardja csak akkor csillog majd újra és vezeti győzelemre megint a hunok, s magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani időkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, Öregisten parancsa szerint!”.

Mindenki tudja ezt ott fent a hegyekben, s mindenki imádkozik érte, nap nap után, évről évre, évszázadról évszázadra, hogy ez a nap, amikor egy akarattá válik újra minden magyar, mielőbb eljöjjön.

Wass Albert

Hozzászólások

Új hozzászólás

Név:

Hozzászólás:
Webgalamb