Levelek egy thaiföldi buddhista kolostorból 2.

2011. március 26./erdely.ma/TibetPress

„Túl fiatal és túl tapasztalatlan vagyok még, mintsem másról beszélni tudjak, mint magamról és még több mélységre áhítozó bensőmről.” – Khalil Gibrán, A próféta kertje. Na ez megtalált engem. A „küldetéstudatos” személyemet. De vállalom.

Remélem jól vagytok. Hallom, Ázsiában is jó sok probléma van – a japán cunami, a tegnap esti itteni nagy földrengések, politikai zavargások…de ezekből csak hírszinten kapok néha foszlányokat. Activy módra mutogatta ma el valaki, hogy földrengés volt az éjjel itt északon.

Én meg békésen élem itt a napjaimat. Igen, volt hogy lelkiismeret furdalást éreztem, amiatt, hogy túl jó dolgom van. Ezt is el kellett fogadni. Mert annyira jó itt. Zavarba ejtően jó. Amikor az embernek meg kell tanulja elfogadni, hogy igen, akár boldogan is lehet élni, egyedül, idegenek között. És örülök, hogy már nincs lelkiismeret furdalásom emiatt. Mert volt. Most itt kell lennem. Amikor majd úgy lesz, otthon leszek. Egy ideje ez van bennem, bárhol vagyok, ott a jó. És úgy ahogy van. Örülök, hogy ezt megtudom tenni, élni. Itt most nagybetűsen.


Otthon néha azon gondolkodtam, vajon fel mertem volna vállalni egy hasonló életet? Mert régóta motoszkált bennem valami hasonló életforma. Aztán itt megtaláltam valamit – aminek meg külön örülök, hogy igazából vallás nélkül, egyfajta életformaként, életútként élem meg.

Igen, néha bennem van, hogy számomra talán a taoisták fogalmazták meg a legegyszerűbben, mert nem tudjuk megnevezni igazából: Ki, Mi az út vége.

Kezdetben volt a Tao.
A Tao Istennél volt.
A Tao Isten. – így kezdődik a kínai Biblia.

A három jezsuita lelkigyakorlat Bibliái és a református Biblia igéi bár ugyanazok mindig valahogy más értelmük volt, adott fordításban. Itt Ázsiában ezzel a számomra nagyon szimpatikus fordítással találkozom. Nem tudom vallásként élni az életet, ennek örülök a legjobban. Pár éve, de főleg itt az első hetekben jó kis belső „vívódásokon” mentem át, hogy akkor most hogyan, kihez szólnak az imáim. Lassan 4 hónap után minden lecsendesedett bennem, egy lépcsőn haladok felfele, aminek a végén egy gyertya, egy fény van. Azt hiszem erről szól az életem. Nem tudom nevén nevezni a dolgokat,mert igazából nincs nevük és amit a földi ember tudni, látni akar, ebben a világban láthatatlan, megismerhetetlen. Egy dolgunk van, a szenvedés nélküli élet megtapasztalása – és ezt úgy tapasztalom, állandó, gyakorlással lehet leginkább megélni. A nap 24 órájában az öröm és boldogságérzet jelenlétét érezni, tudatosítani, és ezt megőrizni.

Jézus, Buddha, mind mind nagyszerű utat mutatnak, adnak de a megvalósítás már egyedül a mi feladatunk. Örülök,mert a mesterem nem elméletet tanít, hanem élethelyzetet teremt. Igen, rájöttem, hogy bármit csinálok, igazából arról szól, abban a tennivalóban hogyan élem meg a meditációs gyakorlást – a boldogságot, az örömet. Bármi, amit teszek, örömmel tenni – a legnehezebb feladatokat meg legfőképpen. Ez a „száng bárámi”, vagyis a tökéletesedéshez vezető út. Példa? Mantrát tanulok, ami épp erre vezet. Gyakorlom, nem értem a lényegét, de jól hangzik, szeretem. És amikor egy relatív nehéz helyzetben vagyok, rögtön beugrik a mantra és nevetve átlépek a „nehéz helyzeten”. És senki sem mondta korábban, hogy mit miért tanulok… de az emberi lélek és elme nagyszerűen működik.
Vagy beszélgetünk a lótuszokról – mennyire gyönyörűek és legtöbbjük büdös, koszos vízben él. De érintetlenül bújnak ki minden hajnalban a fényre és este visszahúzódnak – úgy hogy a víz sose éri a szirmait. És ami a gyakorlat: nemsokára egy meditációban (ittlétem alatt először) régi sérelmek, bántódások villannak be – na ekkor hirtelen lótusszá váltam és bevillant Prah Kru korábbi tanítása: a lótusz is mennyi, néha sárral, kosszal teli vízből tud kibújni úgy, hogy gyönyörű és tiszta marad mindig. Érintetlen. Sem víz, sem sár semmi nem érinti meg. Fényben kint van, sötétben behúzódik a víz alá. És egy csepp víz nem éri a belsejét sose – tudja, hogy lótusz és akképp él.

Amikor idejöttem, sejtelmem se volt mit fogok tanulni, most sem látom a végét, de most már érzem, valami nagyon jó fokozatos fejlődést tapasztalok magamban – egyre több egyszerűséggel, csenddel magamban. Napokban vettem észre, hogy most már 9o százalékban a Csend van bennem, az Elme, a sok zaj csak néha kattan be. Régen fordítva volt. Tény, bármit csinálok, az aktív meditáció. Most már az sem rémiszt meg, ha sétáló meditációban – amikor egy méterre fókuszálok magam elé – méteres kígyó ágaskodik előttem. A félelem helyett megtanultam – a legjobbat kívánom a kígyónak, ez többet használ nekem és neki is.

Rengeteget írok, érzem, szeretnék kidolgozni valami sajátosat otthonra – ami független vallástól, hitrendszertől, amit az európai ember is el tud fogadni. Első perctől ez ragadott meg : a hogyan. A módszer. És ami legérdekesebb, mesterem úgy tanít, hogy élethelyzetet teremt nap mint nap, nem pedig leültet és oktat. Ezt idővel kezdtem nagyon értékelni. Hatalmas függetlenségben élek itt – magam döntöm el az életem minden percét mivel töltöm. Komolyan mondom, nem egyszerű beosztani az időmet. Legtöbbet meditálok, aktívan. Örülök, ha sokan jönnek és örülök, ha senki se jár ere.

Márciusban 130 szerzetes volt itt, a napokban mentek el. Felkészítettem magam, hogy tuti le fogok fáradni, aztán két nap után rájöttem, sose voltam ekkora energiaszinten. Képzelheted, mekkora energiabomba ennyi emberrel meditálni, imádkozni. Hajnali 5kor már szertartás, meditáció volt, délután ismét és este 6-tól 9-ig szintén. És minden reggel adakozás a szerzeteseknek -. Rengetegen jöttek nap mint nap erre a szertartásra. Felajánlásról szól az egész. Mindenki kezében van egy tál és egy egy kanál rizst teszünk minden szerzetes edényébe – ők meg lassan vonulnak az emberek között. Ez gesztus. Előtte meg mindenki hoz valami ételt és azt a nagy teremben egyfajta svédasztalos megoldással leteszik az asztalokra – innen veszik el a rizses adakozás után a szerzetesek a napi élelmüket. Amiről korábban beszélt a mesterem, hogy megtanulni örömmel adni még a legkisebb dolgot is, na ez arról szól. Egy hasonlat ehhez: úgy örülni minden adakozásnak (mindegy én adok, vagy kapok) bármi legyen az, mint amikor a koldus kincset talál. Nincs minősítés, csak öröm érzet. Ezt is meg kell tanulni gyakorlatban, az érzés állandósulásához.

Hát így élek itt, már nem Fáláng – idegen vagyok, hanem Máli, egy idetartozó ember, aki legfeljebb kicsit nagyobb, fehérebb és kék szemű. Ami vicces, hogy állandóan megjegyzik, milyen szép a bőröm – mert itt az a szép, ha nem vagy barna. Vagyonokat költenek fehérítő kenceficékre, de azt hiszem nem értik meg, hogy ez genetika s semmilyen porral, krémmel nem lesznek fehérebbek. És meg nem barnítom magam, mert itt kora reggel jó napon lenni…És hát a kék szemeimbe is állandóan.

Hát így vagyok. A csi kunggal terveim vannak otthonra – azért ahhoz (is) nagyon hűséges vagyok, de ehhez kell az itteni meditációs technika. Az összes csi kung gyakorlatot itt valóságban élem meg, a lótuszokat, a sárkányokat, a Buddhákat, a madarakat. Amit legjobban szeretek ebben a módszerben, hogy NEM ÖNISMERET. Erre közben jöttem rá – mert nyoma sincs régi sérelmeknek, fájdalmaknak – , hanem szép lágyan megtanultam elfogadni mindet, mindenkit és magamra koncentrálni ahelyett, hogy mások érzéseit elemezgetném – meg azok hatását az én életemre.

A csi kunggal úgy vagyok,hogy a napom első órája csak azzal telik. Rájöttem, épp tökéletes, mert békésen tesztelem magam, gyakorlom, mélyítem az érzeteket. És ami külön ajándék, hogy február végén egy eldugott helyen találkoztam egy francia származású csi kung mesterrel. Közel 60 éves, de még huszonévesen Ázsiába költözött. Tanult Tájvánon, Kínában, húsz éve itt él Thaiföldön. Egyből összebarátkoztunk – még a mesterem is elnevette magát, hogy megint milyen „sorsszerű kapcsolatokat kapok”, tartjuk a kapcsolatot, néha meglátogat, jókat elmélkedünk a buddhizmusról, csi kungról, életről. Negyvenötnek néz ki egyébként. Ő is azt mondja, amit érzek, meg ugyanerről leveleztem az otthoni mesteremmel is, hogy egyelőre alapozzak itt a buddhistáknál. Hasonló nagyon a meditációs technika, a fizikai gyakorlatok meg amúgy is kellenek nap mint nap, mert néha fizikailag elég fárasztó az itteni élet, és épp jól helyreropogtatom nap mint nap. Meg hát a gyógyítást használom rendszeresen, állandóan baja van valakinek az idelátogatók közül.

Nagyon kemény belső erősödést éltem, élek meg, úgy, hogy közben nyoma sincs keményedésnek, sőt, inkább lágyságnak. De egy hatalmas nyugalomérzést dolgoztam ki magamban és ami a legvagányabb, a nap 24 órájában lassan filmszerűen élem az életem, kívülről szemlélve. Néha bevillan, milyen lenne elmenni és „életet” élni, mászkálni Thaiföldön, de rögtön ott van az érzés, 2 hét után jönnék vissza. És hát ez kemény képzés, észrevétlenül is. Néha ledöbbenek, mekkora szellemi munka van mögöttem. És mekkora eredmény. Annyira másként látom már az életet, a világot..amiről régen elméletben beszéltem, beszéltünk, most hús-vér valóság lett. Élet, halál, állandó belső nyugalom és ezt kifele sugározni, kívülről meg semmilyen érzés nincs rám hatással. Ez volt nehéz az elején, megérteni a lényegét, érezni, hogy ez nem érzéketlenség, hanem épp ez adja meg a belső erőt.

Lehetne lébecolva, lazán meditálgatni – most már látom, nem minden szerzetes gyakorolja rendszeresen, és lehet minden percet kincsként megélni. Az tény, nem adják könnyen a tudást. De a döntés mindig nálam van, mire használom az időmet. Mindenhol, mindenkor

Ui: Tündét és Katalint és akik még hirtelen mentek el az utóbbi hetekben kísérje áldás, béke odafent is. A hozzátartozóknak, barátoknak meg kívánom, tudjátok elfogadni az életet úgy ahogy van, tudatosítva azt, hogy minden múlandó, egy érzés sem marad meg örökre… Öröm, bánat, mind elmúlik idővel, csak a belső csendet kell megőriznünk…

Vigyázzatok magatokra és egymásra.