Kína nem alternatíva

2011. július 27./Kitekintő.hu/TibetPress

Aggasztóak és hosszabb távon kontraproduktívak azon megnyilatkozások, melyek – akár nyíltan, akár burkoltan – szembeállítják a „munkaalapú” Kínát a pénzügyi spekuláción alapuló, a fogyasztás dekadenciájában hánytorgó Nyugattal, mintegy az utóbbi alternatívájaként prezentálva az előbbit. Ez már csak azért is ironikus, mert Kína pont azon (liberális!) világgazdasági rendnek köszönheti felemelkedését, amelynek a Kínával példálózók a hanyatlását vizionálják. Ráadásul a "világgazdaságban fújó keleti szelekre" fókuszáló diskurzus hajlamos túlbecsülni Kína gazdasági erejét: a kelet-ázsiai ország jelenleg döntően a nyugati fogyasztástól függ, továbbá jelentős strukturális problémákkal küzd.

Ven Csia-pao (Wen Jiabao) kínai miniszterelnök egy hónappal ezelőtti budapesti látogatása, illetve az azóta megjelent nyilatkozatok kapcsán igencsak heves és érdekes közéleti- és sajtóvita alakult ki itthon Kínát, valamint a kínai–magyar kapcsolatok létjogosultságát és fontosságát illetően. Egyes hangok a pekingi rezsim emberi jogi gyakorlata feletti szemet hunyás, a magyar fél szerintük túlzottan is „pedálozó” (vagy megalázkodó) hozzáállása, illetve a találkozónak és a keleti kapcsolatépítésnek a Nyugattól való elfordulásként való értelmezése miatt bírálták a kormányt, továbbá a bőkezű üzletek esetleges árára hívták fel figyelmet; míg mások megmentőként, sőt mintegy a hanyatló Nyugattal szembeni alternatívát kínáló partnerként üdvözölték Kínát és az általa nyújtott gazdasági segítséget, „történelmi szövetségként” értékelve a látogatást. Mint az általában – különösen a magyar belpolitikát nyomokban tartalmazó kérdések esetében – lenni szokott, egyik félnek sincs teljesen igaza.

Először is bármennyire is antidemokratikus és illiberális a kínai rezsim, a külpolitikában (legalábbis annak realista felfogása szerint – és a legtöbb jel arra utal, hogy Peking ezen felfogást tartja mértékadónak és követendőnek) kevés helye van a moralizálásnak. Kína immár egy éve a világ második legnagyobb gazdasága, és ha lehet hinni a különböző pénzügyi szervezetek (egyébként megkérdőjelezhető módszertanú és hitelességű) előrejelzéseinek, záros határidőn belül a legnagyobb lehet, így aztán méretéből és gazdasági súlyából adódóan megkerülhetetlen. Kínával üzletelni kell, márpedig a világpolitikai és –gazdasági realitások azt diktálják, hogy mindez csak Kína feltételei mellett lehetséges. Még a Magyarországnál jóval erősebb tárgyalási pozíciót élvező Egyesült Államok és az Európai Unió sem tudnak zökkenőmentesen érvényt szerezni saját érdekeiknek Pekinggel szemben, az emberi jogok területén meg aztán különösen reménytelen vállalkozásnak tűnik Kína külső megrendszabályozása (bár ezen téma érthető figyelmen kívül hagyása minden bizonnyal kevesebb kritikát szült volna, ha a magyar hatóságok nem alkalmaztak volna kínaias módszereket az esetleges atrocitások megfékezése érdekében).

Másrészt a Kínával kötött gazdasági megállapodások mindenképpen pozitívak: az államkötvény-vásárlási ígéret, az egymilliárd eurós hitelkeret, a magyarországi logisztikai központ létesítése, illetve a kínai cégek esetleges Magyarországra települése mind-mind fontos és jelentős segítség az amúgy jelenleg nem a legfényesebben muzsikáló magyar gazdaság számára. Természetesen az éremnek két oldala van, a kínai segítségnek minden bizonnyal ára is lesz. Ugyanakkor amennyiben a szokásos forgatókönyv érvényesül, azaz Peking az itthoni infrastrukturális beruházások egy szeletére pályázik a fentiekért cserébe, az korántsem tekinthető hátrányosnak Magyarország számára, a közelmúlt tapasztalatai alapján ugyanis kevéssé valószínű, hogy a kínaiak akár árban, akár minőségben alulmúlnák a korábban és jelenleg az országban tevékenykedő konzorciumokat. Kerüljön szóba akár metró-, vasút- vagy autópálya-építés, az esetleges kínai beruházók számára a korábbi nyugati cégek által felállított léc nem túl magas. Akár még az is előfordulhat, hogy a kínai szerelvények átmennének a közlekedésbiztonsági felügyelet vizsgálatán, főleg, hogy a kelet-ázsiai ország vasútipara döntően európai és japán gyártók – egyesek szerint legális licencszerződések által, míg mások szerint inkább az ipari kémkedés területén megszerzett – technológiájára épül (habár megjegyzendő, hogy az elmúlt napok kínai gyorsvasút-balesete nem vet túl jó fényt az ország vonatiparára, továbbá a China Overseas Engineering Group lengyelországi betörési kísérlete sem volt sikertörténet).

Ráadásul a Kína felemelkedését és terjeszkedését övező – sok szempontból indokolt és jogos – világszintű félelmek Magyarországra nézve közvetlen módon nem érvényesek. Hazánk gazdasági fejlettségét figyelembe véve nem valószínű, hogy az idetelepülő kínai cégek fontos üzleti tikokhoz juthatnának hozzá, vagy a Peking által politikailag támogatott térnyerésük veszélyeztetné a hazai stratégiai fontosságú vállalatok tevékenységét, hiszen Magyarország (sajnos) nem az innováció fellegvára, és kulcsfontosságú nyersanyagkincsekkel sem rendelkezik.

A gazdasági kapcsolatok mélyítése tehát mindenképpen pozitív eredmény és egyben nagy diplomáciai siker is, különösképp, hogy mindez arra enged következtetni, hogy Peking kiemelt regionális partnerként kezeli Magyarországot. Ugyanakkor nem szabad átesni a ló túloldalára sem, a kínai kapcsolatot a helyén kell kezelni. Kína egyelőre nem „vásárolja fel” Magyarországot, jelenlegi magyarországi gazdasági jelenléte relatíve kicsi, s habár ez a közeljövőben minden bizonnyal változni fog, a kelet-ázsiai ország egyelőre még nem „megmentő” és nem kiút a magyar gazdaság számára. Ráadásul nem is vagyunk annyira egyedülálló partnerek Peking számára, mint azt egyesek láttatni szeretnék, elég csak arra gondolni, hogy Kína július elején, Ven látogatása után két héttel jelentette be: hatalmas logisztikai központot nyit Szlovákiában.

Azonban Ven budapesti látogatásakor, illetve az azt követő egy hónapban szóba került több olyan, a gazdasági együttműködésen túlmutató dolog is, amelyek nem igazán tűnnek hasonlóan bölcsnek.

Ezek egyike a Kínát követendő példaként beállító felfogás. Orbán Viktor miniszterelnök nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy „Peking és Budapest hasonlóképpen gondolkodik a jövőről”, és mindkét fél „határozottan elkötelezett a munkaalapú gazdaság mellett”. Félreértés ne essék: a munka fontos, szép, jó és becsülendő dolog, és való igaz, hogy – az aktivitási statisztikák alapján – jóval nagyobb népszerűségnek örvend Kínában, mint itthon. Ugyanakkor Kína nem csak és kizárólag a munkának köszönheti (újra)felemelkedését – a kínai munkások és parasztok minden bizonnyal Mao alatt is szorgosan dolgoztak, már csak azért is, mert ellenkező esetben falhoz állították volna őket, illetve sok esetben erre nem is volt szükség, mivel éhen haltak.

A munka akkor ér valamit, ha versenyképes, márpedig a kínai versenyképesség elsőszámú komponense a nagyszámú, relatíve jól képzett, és mindenekelőtt rendkívül olcsó munkaerő jelenléte. Habár abszolút értéken a kínai gazdaság mérhetetlenül nagyobb a magyarnál, hazánk gazdasági fejlettsége relatíve magasabb szintű, elég csak a két ország GDP/fő mutatóit összehasonlítani. Ebből következőleg az olcsó munkaerőre és az alacsony hozzáadott-értékű iparra építő kínai modell nem igazán tekinthető követendő példának, az ottani munkakörülményekről nem is beszélve. A kínai növekedés másik mozgatórugója a hatalmas pénzbőség hajtotta befektetési láz, mely azonban (annak későbbiekben tárgyalt negatív hatásai mellett) szintén nem reprodukálható itthon, hiszen nincs hozzá anyagi tőke – és sokak szerint egyébként a humántőkét illetően sem állunk túl jól. A kínai gazdasági–kereskedelmi kapcsolatok jók, fontosak, hasznosak és kihasználandóak, ugyanakkor a valóban nem túl jó helyzetben lévő magyar gazdasági fellendítéséhez nem biztos, hogy a kínai modell nyújtja a legjobb példát.

Ennél is aggasztóbbak (és hosszabb távon kontraproduktívak) azon megnyilatkozások, melyek – akár nyíltan, akár burkoltan – szembeállítják a „munkaalapú” Kínát a pénzügyi spekuláción alapuló, a fogyasztás dekadenciájában hánytorgó Nyugattal, mintegy az utóbbi alternatívájaként prezentálva az előbbit. Ez már csak azért is ironikus, mert Kína pont azon (liberális!) világgazdasági rend(szer)nek köszönheti (újra)felemelkedését, amelynek a Kínával példálózók a hanyatlását vizionálják. Kína harminc évvel ezelőtti (nem mellesleg amerikai noszogatásra történt) nyitását követően elsősorban a gazdasági szabadságjogok megjelenésének, a külföldi tőke beáramlásának és a szabadkereskedelemnek köszönheti, hogy mára oda jutott, ahova. A Nyugatot és Kínát szembeállító értékelések leggyakoribb és legalapvetőbb hibája, hogy erről megfeledkeznek: nyugtázzák, hogy a Nyugat válságban van, míg a kínai GDP továbbra is rohamosan növekszik, nem vesznek ugyanakkor tudomást arról a nem elhanyagolható tényről, hogy a jelenlegi globális gazdasági és pénzügyi rendszer ennél jóval összetettebb.

A „világgazdaságban fújó keleti szelekről” való értekezéskor nem árt nem megfeledkezni róla, hogy milyen faktorok és folyamatok állnak ezen szelek mögött, illetve mekkora is a valós erejük. A valóság ugyanis az, hogy Kína gazdasági teljesítménye – az elmúlt évtized(ek)ben, jelenleg, és minden bizonnyal a közeljövőben is – döntően a nyugati felvevőpiacoktól, azaz a fejlett világ fogyasztásától függött, függ és fog függeni – nem mellesleg pont ebből az okból akar Kína itthon befektetni, hogy közelebb kerüljön ezen piacokhoz. Habár tény, hogy Kína sikeresen átvészelte a világválság (eddigi) legsötétebb időszakát, sőt ez idő alatt is töretlen növekedést produkált, ez nem jelenti azt, hogy akármilyen fagyos világgazdasági klímában is képes hosszú távon sikeres maradni. A válság elkerüléséért Kína ugyanis jelentős árat fizetett: a nyugati pénzügyi rendszer megrendülése, és az ebből következő reálgazdasági hatások okozta kereslet-visszaesés után Peking csak egy négyezer milliárd jüanos élénkítő-csomaggal tudta ellensúlyozni az exportszektorát ért csapást (ez az ország 2008-as GDP-jének kb. 13%-a, alig kevesebb az amerikai bankmentő-csomag eredeti összegénél). Kína két legfőbb kereskedelmi partnere az EU és az Egyesült Államok, a Nyugat egyesek szerint hanyatlásra ítélt bástyái, melyekkel szemben évről évre hatalmas többletet könyvel el.

Abból a szempontból természetesen helytállóak a Nyugat erejének csökkenésére vonatkozó vélekedések, hogy a fejlett világ komoly válságban van, és az ebből való kilábalás korántsem tűnik sétagaloppnak, már ha egyáltalán lehetséges. A fenti két entitás komoly gazdasági és államháztartási gondokkal küzd, és a hitelválság lefolyása arra enged következtetni, hogy a Nyugatra a krízist megelőző években jelentős, kölcsönökkel finanszírozott, „előrehozott” fogyasztás volt jellemző, így a kereslet újjáélesztése hatalmas kihívásnak ígérkezik. Ugyanakkor ezen gondok további mélyülése alapjaiban rengetheti meg az exportvezérelt Kínát is – például ezért is próbál Peking a maga eszközeivel segítséget nyújtani a bajba jutott dél-európai államoknak.

Másrészt a keleti szelekre fókuszáló diskurzus hajlamos túlbecsülni Kína gazdasági erejét. Tény, hogy az ország az elmúlt harminc év során példátlan fejlődést produkált, ugyanakkor a jövőbeli kilátásai jóval árnyaltabbak, mint amilyennek azokat a jelenlegi növekedési adatok láttatják. Amint arról korábban már részletesen is írtunk, Kína komoly és alapvető strukturális és társadalmi–demográfiai problémákkal és kihívásokkal néz szembe, és az ezekre adott kormányzati válaszok egyelőre korántsem nevezhetők hatásosnak. A kínai gazdasági szerkezete elképesztően „féloldalas”, az export-sikerek, a pénzbőség és a központilag irányított fejlesztési- és hitelezési politika számos jelentős piaci torzuláshoz vezetett, ráadásul az erőltetett infrastrukturális beruházások következtében egyes friss hírek szerint a kelet-ázsiai ország az adósságfronton is egyre rosszabbul áll. Kína erejének bizonygatásakor ezen gondok elbagatellizálása mellett sokan az ország elképesztő méretű, jelenleg kb. 3 ezer milliárd dolláros devizatartalékával példálóznak, azonban ez is csalóka, Peking ugyanis nem jókedvében gyűjtögette össze e valóban figyelemre méltó összeget, hanem elsősorban a Nyugatra termelő exportiparát támogatandó, a jüan árfolyamának alacsonyan tartására – arról nem is beszélve, hogy a kamatláb-különbségek miatt a tartalékok menedzselése és sterilizációja (.pdf) jelentős veszteséget hoz a jegybanknak.

Azzal a pekingi vezetés is tisztában van, hogy ezen problémák közép- és hosszútávon jelentősen visszavethetik az ország növekedését, az egyenlőtlenségek kiegyensúlyozására pedig – a fentiek fényében kissé ironikus módon, ugyanakkor teljesen helyesen – pont a belföldi fogyasztás serkentésében látják a megoldást (melynek relatív mértéke egyébként Kínában krónikusan alacsony, mindössze a GDP 35%-a). A túlfogyasztó Nyugattal szembeni kínai (illetve eredetileg Japán által alkalmazott, és tőle kis módosításokkal átvett) alternatíva ugyanis röviden és kissé leegyszerűsítve a következő: a kínai modell egyes jellegzetességei (például a kiterjedt szociális védőháló hiánya és a szolgáltatási szektor alulfejlettsége) ösztönzik a lakossági megtakarításokat, melyek a külkereskedelmi többletből befolyó összegekkel együtt jelentős banki (és vállalati) pénzkészleteket alkotnak. Ezen összegekre a kínai nagybankok (a betéti kamatlábnak az inflációhoz viszonyított alacsony mértéke miatt) alig, vagy egyáltalán nem fizetnek reálhozamot, így végső soron Peking a lakosságtól az állami tulajdonú pénzintézeteken keresztül a szintén állami tulajdonú nagyvállalatokhoz helyezi át a vagyont, mely cégek befektetései és beruházásai az export (azaz a külföldi fogyasztás) mellett a kínai gazdaság növekedésének másik fontos motorját jelentik.

Ugyanakkor az export–befektetés tandem hosszútávon legalább annyira tarthatatlan, mint a túlzott fogyasztás: az előbbi, mint az említésre került, nagyrészt a jelenleg nehéz napokat átélő Nyugat felvevőpiacainak teljesítményétől függ, ráadásul még a fejlett világ megtorpanásának elmaradása esetén sem lehet a végtelenségig sikeres, miután a kínai kivitel volumenének bővülése az elmúlt évtizedben jóval felülmúlta a nyugati országok, illetve a teljes világgazdaság növekedési ütemét is. Peking persze próbál új piacok után nézni, de a fejlődő országok kereslete egyelőre nem jelent megfelelő alternatívát, főleg, hogy ezen államokkal szemben Kína nyersanyagéhségéből kifolyólag kereskedelmi deficitet termel. Az utóbbi pedig, habár természetesen fontos és elengedhetetlen komponense az ország felemelkedésének, napjainkban már minden jel szerint kezd túlcsordulni, a pénzbőség és a befektetési láz által fújt gazdasági buborékok és piaci torzulások könnyen veszélybe sodorhatják Kína virágzását, ráadásul a túlzott likviditás inflációgerjesztő hatása miatt egyre nagyobb társadalmi elégedetlenséget szül. Nouriel Roubini, akiről azt tartják, hogy megjósolta az amerikai válságot, 2013-ra várja a kínai befektetési lufik kipukkanását. Érvelése alapján ez azért fog bekövetezni, mert a kínai GDP felét jelenleg a befektetések teszik ki, azonban szerinte „egyetlen ország sem lehet annyira produktív, hogy a GDP-je 50%-át anélkül reinvesztálja, hogy ez ne vezessen mérhetetlen túltermeléshez és megrázóan sok rossz hitelhez”. A kínai kormány mindent megtesz a befektetési láz és az infláció letörésére, azonban ez – akár sikeres lesz, akár nem – óhatatlanul is a növekedés visszaesésével fog járni.

Kína minden strukturális problémájának ellenére, pusztán lakosságszámából adódóan valószínűleg a közeljövőben tényleg a világ legnagyobb gazdasága lehet. Ugyanakkor katonai téren jóval nagyobb a lemaradása, s habár regionális szinten már-már veszélyezteti az amerikai tengeri hegemóniát, a jelenlegi tendenciák alapján még jó néhány évtizedre lesz szüksége az Egyesült Államok behozására, ráadásul Pekingnek egyelőre nem csak a kapacitásai, de a hajlandósága sincs meg hozzá, hogy „a világ csendőre” legyen. Természetesen való igaz, hogy napjainkban egyre kevésbé fontos a hard power, azaz a katonai erő, és az is valószínűtlennek tűnik, hogy Kína és Amerika fegyveres konfliktusba keveredjen (habár egyes teoretikusok szerint a hegemón, jelen esetben az Egyesült Államok megdöntése csak fegyveres úton lehetséges). Az azonban nem elhanyagolható szempont, hogy jelenleg az Egyesült Államok az egyetlen olyan hatalom, mely képes a világ nagyjából bármely pontján beavatkozni, ha ezt az ő vagy szövetségesei érdekei megkívánják. Habár az amerikai csendőrséget a nyugati világban is számos kritika érte és éri, különösen az iraki és az afganisztáni beavatkozások kapcsán, és tagadhatatlan, hogy az Egyesült Államok katonai fellépése gyakran álszent és ineffektív, nem árt emlékezni rá, hogy a legtöbb regionális konfliktus felszámolása elképzelhetetlen Washington közbenjárása nélkül – és ezt illetően Európa és környéke sem kivétel, elég csak a kilencvenes évek délszláv válságára, vagy az idei líbiai eseményekre gondolni.

Tény, hogy az amerikai gazdaság teljesítményének halványulásával katonai erejének szinten tartása egyre kevésbé tűnik lehetségesnek (egy esetleges államcsőd esetéről nem is beszélve), de ma az Egyesült Államok az egyetlen olyan ország a világon, amely képes és hajlandó valódi védelmet nyújtani szövetségeseinek, még akkor is, ha ennek ára van (ld. afganisztáni koalíció). Az amerikai beavatkozásokat ért kritikák sok esetben teljesen jogosak, ugyanakkor Kína irányvonala, azaz a be nem avatkozás politikája (mely szerint minden harmadik világbeli diktátor azt csinálhat, amit akar) sem morálisan, sem effektivitásában nem tekinthető jobbnak. Ráadásul a két ország közti csetepaték ellenére a legtöbb szempontból Kína is a „Pax Americana” haszonélvezője, még annak ellenére is, hogy elégedetlen a jelenlegi világrend számos jellegzetességével, legfőképpen annak nyugati dominanciájával.

Kína jövője, illetve a világgazdaság esetleges átrendeződésének folyamata tehát jóval bonyolultabb és nehezebben megjósolható, mint amilyennek azt a kínai szövetség elkötelezett hívei láttatják. Természetesen Roubini a másik végletet képviseli, és bár elemzése sok igazságot tartalmaz, remélhetőleg neki sem lesz igaza. Már csak azért sem, mert nemcsak Kína függ a Nyugattól, az interdependencia a másik relációban is ugyanúgy érvényes. A növekvő kínai piac mindennemű protekcionizmus ellenére, különösen a kormány fogyasztásnövelő politikájának sikere esetén, hatalmas lehetőséget jelent a fejlett világban problémákkal küzdő nyugati cégeknek, amint ez például a Kínában tevékenykedő európai vállalatok tavalyi eredményeiből is kitűnik. Emellett Peking az Egyesült Államok legnagyobb hitelezője és az eurózóna válságkezeléséből is kivette részét. Ez jól példázza, hogy egyrészt Kínának is alapvető érdeke a nyugati kereslet fenntartása, másrészt a számos kereskedelmi–gazdasági vita ellenére Peking segít a bajban, már amennyiben érdekei ezt megkívánják. És természetesen arról sem szabad megfeledkezni, hogy Kínát nemcsak az exportkiesés okozta közvetett, hanem közvetlen pénzügyi kár is érné a dél-európai országok vagy Amerika államcsődje esetén.

Persze jogosak azon félelmek is, melyek szerint a kínai cégek agresszív globális terjeszkedésükkel és növekvő innovációs kiadásaikkal hosszabb távon a nyugati vállalatok konkurenseivé válhatnak, azonban ez Kína fejlődésével amúgy is elkerülhetetlen. A világgazdaság azonban nem zérusösszegű játék, azaz Kína térnyerése nem feltétlenül más országok, jelen esetben a Nyugat térvesztése. Egy stabil, növekvő és a pekingi vezetés által hangoztatott „kölcsönös előnyökön alapuló” gazdasági kapcsolatok fejlesztése iránt elkötelezett Kínára nem (elsősorban) veszélyforrásként, hanem kereskedelmi partnerként kell tekinteni. Nem szabad azonban elfeledkezni arról, hogy honnan fújnak a keleti szelek, hiszen bármilyen meglepő is, ezek eredője a fogyasztó Nyugat. A jelenlegi világrend – amúgy hosszabb távon sok okból valóban elkerülhetetlennek tűnő – átrendeződésére spekulálni pedig már csak azért is különösen nagy körültekintést igényel, mert Kína ezen (kapitalista/globalizált/liberális/stb.) világrend integráns része, és az azzal kapcsolatos bizonyos fokú elégedetlensége ellenére haszonélvezője is. A kínai–magyar és a magyar–nyugati kapcsolatokra vonatkozóan tehát nem a „vagy”, hanem az „és” lenne a kívánatos hozzáállás.