A vérontásra vagy az aranyérmekre emlékezik a világ, ha az idei pekingi olimpiára gondol majd vissza? Ez is a tétje Kína számára a tibetiek legújabb, a múlt héten kirobbant felkelésének.

Tizenkilenc éve, 1989-ben Hu Csin-tao, a népi Kínát vezető Kommunista Párt helyi vezetője verette le a legutóbbi nagy tibeti zavargásokat. Akkor ő volt a Tibeti Autonóm Tartomány párttitkára. Ma ő Kína elnöke - s a hétvégén újabb öt évre megerősítették tisztségében. Azt viszont, hogy milyen utasításokat ad ki a Tibetben székelő mai párttitkár, aligha tudjuk meg. A pekingi vezetés igyekszik elhallgatni a tibetiek múlt héten kirobbant, több mint száz halálos áldozattal járó felkelését.

Minden hírforrást ellenőrizni akar; amint például a BBC-n elhangzik a tartomány neve, lekeverik a műholdas adás kínai vételét. Külföldi turistáktól kobozzák el felvételeiket, a hivatalos hírügynökség csak a tibeti felkelők rombolását mutatja, azt nem, hogyan bánik el velük a világ tetejére vezényelt katonaság. A titkolózásnak az is oka, hogy - Kína egységét bizonyítandó - a föld legmagasabb csúcsára, a kínai-nepáli határon lévő Csomolungmára és Tibet fővárosába, Lhászába is eljutna az olimpiai láng.



Emberi jogi szervezetek már januárban a pekingi olimpia bojkottjára szólítottak fel, februárban pedig Steven Spielberg filmrendező nyilatkozott hasonlóképpen. Kínának ezért is kínos, hogy az első nagy tibeti felkelés 49. évfordulóján, öt hónappal az olimpia előtt ismét a Tibetre figyel a világ, benne a Nyugat, ahol évtizedek óta reneszánszát éli a (tibeti) buddhizmus iránti rokonszenv, s ahol Tibetre úgy tekintenek, mint valamiféle misztikus tündérkertre. (Mi, magyarok is kötődünk Tibethez - elég csak arra gondolni, hogy a XIX. században Kőrösi Csoma Sándor térképezte föl először a tibeti nyelvet a Nyugat számára. Keletkutatónk ott akarta keresni a magyar őshazát, de Tibet kapujában bekövetkezett halála megakadályozta ebben.)

A Nyugat ezért sem mehet el szó nélkül a felkelés leverésének híre mellett. Gyors változás állhat be például az amerikai Kína-politikában - hiszen Washington épp a zavargások kezdetén, március 12-én döntött úgy, hogy leveszi Kínát az emberi jogokat leginkább lábbal tipró országok listájáról, mert az elmúlt években rendőrségi és jogi reform indult meg. Az Egyesült Államok most nyilván árgus szemekkel figyeli a fejleményeket.

Az emberi jogok védelmére felesküdött kormányokat kevésbé magasztos célok is vezérlik, amikor Tibetre gondolnak. A tibeti fennsík távoli, nehezen megközelíthető, szegény vidék, mégis kulcs lehet Kínához. Ha érvényesül a Nyugat legenyhébb javaslata a rendezésre, és a pekingi vezetők tárgyalóasztalhoz ülnek a tibetiekkel, megtörhet a kínai kormány mindenek feletti tekintélye. A gyengülő, feszültségekkel küszködő, s ezért a Nyugattal még nagyobb gazdasági és politikai együttműködésre kényszerülő Kína pedig kívánatosabb, mint a mostani, tíz százalék feletti gazdasági növekedést felmutató, rohamosan fejlődő és fegyverkező ország. Mert ha nincs, ami megtörje a lendületet, Kína néhány éven belül igazi nagyhatalom lehet, kiterjesztheti gazdasági befolyását a környező országokra.

Tibet - egy ideig még - akadályozza ezt. Az 5-10 milliós tibeti nép létszáma kínai mértékekkel elenyésző, de hatalmas területen, kétmillió négyzetkilométeren, vagyis Kína bő egyötödén él. Ahogy a tibetiek emlékeztetnek, egymillió honfitársukat irtották ki az öt évtizede tartó beolvasztás alatt, ám a mostani felkelés is jelzi, hogy Peking eddig nem érte el célját.

Leigázva

Tibet történelme összefonódik a területén a VII. században elterjedt, a Dalai Lámák által 1642-ben államvallássá nyilvánított buddhizmussal. Ettől kezdve a vallási vezető az ország irányítója is volt.

A buddhizmus meghatározta a kultúrát, az államéletet, a mindennapokat, s még az alkotmány is a valláson alapul. Tibet hol kínai, hol mongol befolyás alatt állt, de a VIII. században nagyhatalmi szerepet is betöltött. A kínai befolyásban változást csak az angolok térhódítása hozott.

A britek Tibetben kereskedelmi jogokat kaptak, és a XX. század elején meg is szállták az országot. Az angol csapatok ellen a dalai láma segítségért fordult a kínai császárhoz. Az 1911-ben kitört kínai forradalom azonban lehetetlenné tette a kínai beavatkozás megerősítését, így a britek 1912-es távozása után a tibetiek kiszorították a kínai csapatokat.

A függetlenséget 1951-ig sikerült megőrizni. Miután 1949-ben kikiáltották a Kínai Népköztársaságot, a pekingi nyomás erőteljesebbé vált. 1951-ben a kínaiak az együttműködő tibetiekkel kimondatták Tibet "békés felszabadítását", és közeledést ajánlottak a Dalai Lámának; ezt ő elfogadta, és megállapodott Pekinggel.

Az egyezményt Kína 40 ezer katonájának tibeti jelenléte kényszerítette ki, s az, hogy a tibetiek nem kaptak nemzetközi segítséget. 1955-ben Peking felállította a Tibeti Autonóm Tartomány Előkészítő Bizottságát.

A testület fennhatósága alól viszont kivonták Tibet két keleti tartományát, és Kínához csatolták őket. 1958-ban a keleti végeken kezdődtek a Kína-ellenes zavargások, amelyek 1959-re átterjedtek a fővárosra is. Kína vérbe fojtotta a felkelést, a dalai láma Indiába menekült.

A kínai hatalomváltás és az 1989-es pekingi utcai tüntetések évében Tibetben ismét felkelés robbant ki, de a kínai hadsereg azt is leverte.