Érdy Miklós: A hun lovastemetkezések c. könyvéhez

2011. szeptember 13./Virtus.hu/TibetPress

("Magyarországért, Édes Hazánkért" Kiadó, 2001.)

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy Érdy Miklós munkássága és kötete mérföldkő a hun-kutatásban. Könyvét valósággal üdítő volt olvasni az 1990 előtti évtizedek rossz szem­léletű, hiányos és kevésszámú hun-köteteinek itthoni sivataga után (tisztelet a kivételnek, természetesen). Ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy több ponton ki kellett egészítenem, tovább kellett gondolnom Érdy könyvét (Bp., 2001), de talán ez a lényege minden szellemi vállalkozásnak, így épül tovább a magyarság kultúrájának nagy épülete. Most ezeket az észre­vételeket szeretném megosztani a hunok története iránt érdeklődőkkel, kissé megkésve, de törve nem.

Az első és talán legfontosabb észrevétel az volna, hogy a kötet éléről hiányzik a hunok említése az iráni szent könyv, az Aveszta lapjairól, hasonlóan sok más, a hunokról szóló hazai vagy külföldi munkához, ez pedig sok további félreértést, értelmezési tendenciát helyére tenne (még Altheim vagy Marquart sem említi az Avesztát az európai hunokkal kapcsolatban). Annak ellenére, hogy a szakmunkákban a hunokat általában nem tartják azonosnak az Avesz­tában többször és konkrét események kapcsán, konkrét iráni eredetű (!) vezérnévvel együtt említett „hyaonákkal”, chionitákkal vagy akár a xiung-nukkal, az azonosság a közép-ázsiai és a belső-ázsiai, majd európai hunok között mind nevük etimológiáját, mind történetüket, eredeti embertanukat, sőt ma már genetikájukat tekintve kimutatható. Mindennek további elemzésébe most nem megyek bele, csak utalok néhány tanulmányomra és ismertetésemre ebben a kérdésben, melyekben az eredeti hunok – és az ősmagyarok, ősszavárdok – proto-indoiráni, proto-indoeurópai eredete mellett foglalok állást, ami nem zárja ki a későbbi nyelvi, kulturális hatások felvételének lehetőségét az uráli vagy az altáji török és mongol népekkel összefüggésben, sem a hunok, sem a magyarság esetében (Z.T.Cs.: Magyar őstörténeti tanul­mányok, 2010, Genetikai „rokonságok” Napkelettől Napnyugatig, Mikes International, fede­ratio.org, illetve a Magyar Elektronikus Könyvtárban, mek.oszk, valamint Hunni redivivus, és Irántól Turánig, 2011). Ki kell hangsúlyozni tehát, hogy nem azt akarjuk vitatni, hogy voltak-e hunok a honfoglaló magyarok között, vagy érte-e őket hun hatás, ez már régóta vitathatatlan azoknak, akiknek a látását nem homályosította el a finnugrista dogma, csupán pontosítani szeretnénk ennek mértékét, valódi körülményeit, mely által viszont nézetünk szerint egy pon­ton – i.sz. 2-3. század előtt – külön utakon vagyunk kénytelenek megtalálni az urál-volgai szavárd-magyarokat és a keletről érkező, iráni-török, de főként mongollá vált hun törzs­szövetséget. Ezen időpontot követően már lehetségesnek tartjuk a hunok és magyarok szoro­sabb kapcsolatát.

Temetkezésekről
Érdy, p. 27. oldal: Érdy említi a Si Csit, Szima Csien művét (i.e. 2. század), melyben kétféle alakban szerepel a „xianyu” és a „hunyu” népnév, de sajnos nem magyarázza meg, hogyan értsük a két névalak egyidejű említését (az Avesztában hasonlóan kétféleképp említették a hunokat, hiiaona és hunu alakban). Ugyanitt Érdy a shanrong- okat és más néptörzseket „pre-hunoknak” nevezi a lovastemetkezéseik miatt, de nem közli embertani típusukat. Az i.e. 12-9. század óta Kína határainál megjelenő „sárga hajú, hosszú orrú, magas” lovas harcosok, a xien-yunok az Aveszta hyaonái lehettek és a xiongnuk vagyis hunok elődei, akik tehát euro­pidok voltak. A xiongnukat azután i.e. 318-ban említik először a kínaiak (Maenchen-Helfen, p. 358-tól a hsiung-nuk embertanáról). Szima Csien egyenesen az i.e. 3. évezred végéről származtatja a xiongnuk ősét, azonban egy-egy idegen néptörzs ősi eredeztetésében bizonyára Kínában is szerepet játszottak a dinasztikus vagy diplomáciai kapcsolatok, a „kegyes” ferdíté­sek, ez az ismert jelenség az „udvari” krónikák alapos felülvizsgálatára kell késztesse a kutatókat, bármely kultúra esetében, és mindig támaszkodni kell a lehető legtöbb forrásadat és a modern tudományágak eredményeire.

p. 39. Shanrong sírokban csak férfiak mellett találtak lovastemetkezést, írja (35. old. lómaradványok az elhunyt feje felett egy padkán nyugszanak). A honfoglaló magyaroknál női sírokban is jellemző mind a részleges lovastemetkezés, mind a jelképes, lószerszámmal való eltemetés (Érdy p. 80 említi, avar sírok esetében p.83), de a lómaradványok az elhunyt lábai­nál nyugodtak, nem úgy, mint a shanrong sírban, igaz, hogy idővel beállhattak kisebb válto­zások a temetkezésekben is (lovastemetkezésekről ld. László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, p. 95, 341).

p. 45. Említi, hogy az egyik xiung-nu sírban lapos kövekkel borították a sír alját; nálunk erre nincs példa, csak arra, hogy agyaggal tapasztották ki, pl. Kenézlő I. (a bodrog­szerdahelyi sír nem tipikus és egyedüli). Megj.: gyakori, hogy Érdy könyvében nem szerepel az elhunyt embertani típusa (tiszta mongoloid, europo-mongoloid, hosszúfejű vagy mérsékel­ten rövidfejű europid), és égtáj szerinti elhelyezése (tájolása) a sírban, illetve a temetkezési típusok százalékos megoszlása, amiből jobban lehetne általános következtetéseket levonni. A hunok rendszerint É.-D. irányba helyezték el a halottaikat, fejjel északnak, és hamvasztás is előfordult. Nálunk a fejjel nyugatra (arccal keletre) tájolás volt rendszeres, néhány kivétellel, és inkább a test eltemetése volt szokásban, nem a hamvasztás. Ez egy fontos kulturális jelölő, mely etnikai eltérést is jelezhet; jellemzően nyugat-keleti tájolással találkozunk a bronzkori szintasta-andronovói (uráli-nyugat-szibériai, rövidfejű europidok), a vaskori szkíta (hosszú­fejű europidok) és szauromata sírokban (Kaukázus, Volga-Urál, rövidfejű europidok).

p. 62. Említi a nyugat-szibériai hun leleteket a „finnugor” népek közelében, de sajnos nem közli ezek datálását, kormeghatározását (más esetben is ritkán).

p. 64. A hunok 370 körül legyőzték az alánokat a Káspi-Aral térségben, írja; a kuta­tások szerint a hunok már AD 160, 180 körül megjelenhettek a Káspitól keletre fekvő pusz­tákon (Koryakova-Epimakhov: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age, 2007, korábbi eredményeket foglal össze), s valószínűleg egy szükséges erőgyűjtés, a dél-uráli nomádokkal kötött újabb katonai szövetségek segítségével győzték le az alánokat 375 körül, mind az Aral-tó mentén, mind később, a Kaukázusnál és Kelet-Európában. Érdy fel­hívja a figyelmet a „hibás azonosítás” veszélyére a hun, alán, gót leletekkel kapcsolatban, azaz, hogy hun leletet ne tartsunk gótnak és fordítva. Ugyanez az óvatosság azonban szüksé­ges pl. az ordoszi és más ázsiai hun leletek esetében is, melyek egy része bizonyosan rablott jószág lehetett (szkíta, szienpi, jüe-csi és más szomszédos, rivális törzsek fejedelmi ékszerei), vagy a szövetségkötésekkor, dinasztikus házasságok révén kerülhettek hozzájuk. Ezeket a lehetőségeket nem zárhatjuk ki, mert ez volt a szokás, amellett, hogy a szkíta-hun előkelők sírjai jólétről tanúskodnak (Noin-ula, ld. Camilla Trever, 1932).

Leletekről
Érdy nem tudatosítja eléggé, hogy az ázsiai és az európai hunok leletei között érdekes módon szinte fényévnyi a távolság: az európai hunoknál főként geometrikus díszítéseket találunk, az ázsiaiaknál viszont gyakori a szkíta állatstílus, bár, mint említettük, ez lehet rablott, kívülről kapott holmi is, ha ennyire nagy a különbség a két régió között. Meg kell jegyezni viszont, hogy a honfoglaló magyarság esetében meglepően egységes (és a hunokétól eltérő) a régészeti leletanyag, és nyugodt szívvel nevezhetjük színmagyarnak akár a hajkorongjainkat, akár a tarsolylemezeinket, akár az övvereteinket és más, a jellegzetes növényi fonatokkal, levelekkel díszített tárgyainkat, mely motívumkincs némi átalakulással szervesen folytatódott a közép­kori templomépítészetünkben és a népművészetünkben. A kerek aljú edények sem hun-speci­fikusak, megtalálhatók már a bronzkori és a szauromata, szarmata sírokban is.

p. 65. Az Ural-folyó vidéki, pokrovszki sírban nyújtott koponya; ez a szokás már megfigyelhető az i.e. 2. évezred első felében a Katakomba-kultúrában az Alsó-Volgánál és Manyicsnál, majd az Alsó-Volga, Urál vidéki keleti alánoknál válik elterjedtté AD 2-4. században, ahol a sírok 70-80%-ában ilyen nyújtott koponyájú férfiakat találtak; a szokást a közép-ázsiai hunok is alkalmazták, Mongóliában azonban nem figyelték meg (Sulimirski, p.36, 38, 119, 145, 162, 190). Érdekes, hogy ezt a szokást keletebbre már nem találjuk meg. Az egyik szekszárdi hun kori sírban is nyújtott fejű, de europid (szarmata?) férfi nyugodott (Érdy p. 69 említi). Érdekes, hogy a Pontus-Meótisz melléki óbolgár sírokban is megtaláljuk a koponyatorzítás szokását, mely a dunai bolgár temetőkben olykor 80%-ban jellemző (az elhunytakat rendszerint fejjel északnak helyezték a sírba). Ugyanakkor az óbolgároknál kevés a lovastemetkezés (ld. Dimitrij Dimitrov: The Proto-Bulgarians in the lands north and west of the Black Sea, Varna, 1987, kroraina.com; „pánbolgár” szemléletű, de elég alapos tanulmány, mely sok orosz szerzőhöz hasonlóan sajnos egyáltalán nem említi a honfoglalás előtti magyar­ságot, holott a nyugat-keleti tájolású sírokat nekünk lehet tulajdonítani, ebből van több a kelet-európai nomád temetkezések között, míg az óbolgárok vagy onogurok főként fejjel északra helyezték sírba a halottaikat, miként a hunok).

A részleges lovastemetkezésekről
Érdy megállapítása (p. 84-86), hogy csak a hunoknál és a magyaroknál figyelhető meg a rész­leges lovastemetkezés szokása (lóbőr, lókoponya, lábszárak), vagy a lószerszám eltemetése ló helyett, s ebben a hun-magyar rokonság megerősítését látja. Idézi Bálint Csanád 1969-es tanulmányát, s ez alapján említi, hogy ezek a szokások nincsenek meg a szarmatáknál vagy az alánoknál és a belső-ázsiai törököknél sem. Váratlan volt Érdy számára, mint írja, hogy szarmata temetőkben „nincsenek” lovassírok, és említi a Kubán-folyó menti temető lószerszá­mos sírjait. Itt részletesebben kell megemlíteni néhány dolgot, T. Sulimirski szarmata régé­szetről szóló könyve és Koryakova-Epimakhov fent említett kötete kapcsán:

Már a Szargat-kultúra (Érdynél Szargatka, Irtis-vidék) leleteiben, i.e. 5 és AD 3. század között számos kínai tárgy megjelenik (Kor.-Epi. 198, ebben a korban a szakák bevándorlására utalnak, akik még Altáj-hegyvidéki tartózkodásukkor keveredtek mongoloid nőkkel, v.ö. Nomads of the Eurasian Steppe in the Early Iron Age, ed. L. Yablonsky et al. 1995 a szakákról). A Káma-vidéki Pjanobor-kultúrához tartozó (Ananyino-kultúra utódja, i.e. 2. – AD 2. sz.) Kara-Abyz temető népessége mezokrán europid volt, már enyhe mongoloid beütéssel, a sírokban lócsontok, lószerszámok voltak (Kor.-Epi. 262). A szarmata sírokban valóban kevés lótemetkezés volt (Szamara-Urál csoport, Sulimirski, p.60. Ujgarak, p.99. sziráki sír, p.113. Felső-Ob, Novocserkasszk, Verchne-Pogromnoje kurgán 8. sír), de vannak lószerszámos temetkezések, szauromatáknál lócsontvázak férfi és női sírban egyaránt, bár férfiaknál gyakoribbak (Ak-Bulak, i.e. 4. század eleje, 9 lószerszám-készlet, Pjatimari I, Orenburg közelében). A magyarországi szarmata-jazig sírokban gyakran van ló az elhunyt mellett (Nagyhegy-csoport, Sulimirski, 177). Az első kelet-európai fémkengyel-leletet sziráki sírban találták a Kubánnál (Sulimirski, 127), de ez is, ahogyan a szarmatáknál is megtalálható csontmerevítéses íj, valószínűleg a hunoktól eredhetett. A honfoglaló magyarok zablaszere­lékei általában gyűrűsek voltak (ez megjelenik a Káma-menti Ananyino-kultúrában, i.e. 8-3. sz., melynek helyi bronzkori előzményei vannak, és kapcsolatai a kaukázusi és pontusi fém­műves központokkal), de van néhány szkíta-szarmata jellegű zablapálcánk is, állatfejes vég­ződéssel. A szarmatáknak ugyanolyan kistermetű, gyors, szívós lovaik voltak, mint a magya­roknak (tarpan). Hérodotosz írt a lóevő, lótejivó szkítákról, szarmatákról (Hippofágoi, Galak­tofágoi Szkíthai, Szarmátoi). Lócsontok, lószerszámzat a késő szkíta közrendű sírokban is található a Krímben i.e. 4-3. sz.-ban (Sulimirski, 105).

Érdy említi a bronzkori Szintasta-Petrovka kultúrát, de szerinte itt csak rituális-mági­kus célból feláldozott lovakat találtak, részleges lovastemetkezéseket nem. Ugyanakkor idézi Fodor István tanulmányát (A magyarság születése, 1992), miszerint egy szintastai sírban lókoponya és lábszárcsontok voltak (Érdy p. 85). Ezt ki kell bővíteni az alábbiakkal:

A Szintasta-Petrovka bronzkori kultúrában (Dél-Urál, i.e. 2000-1600), a ló főleg férfi sírokban feküdt, jellemző volt a vegyes rítus, a test eltemetése és a hamvasztás, és a kurgán-temetkezés, köztük nagyobb és mindössze 20-30 cm magas halmokkal, de vannak sík temetők is (ld. K. Jones-Bley, in Kurgans, Ritual Sites, ed. J. Davis-Kimball et al., 2000). Zdanovics 3 féle állatáldozatot, köztük lóáldozatot különböztetett meg: 1). teljes állat eltemetése, 2). részleges állattemetkezés, 3). az állat egy darabjának eltemetése (ez utóbbi a jellemzőbb, a csontok mesterséges elrendezése, fej a lábakkal). A lómaradványok gyakran kétkerekű szekérrel együtt jelennek meg vagy zablaszerelékkel (csak Szintastán, pl. Bolsekaraganszkij 25. kurgán, 22 db ló, Kor.-Epi. 79), előfordul csak lószerszámos temetkezés, és párban is eltemettek lovakat vagy 1 pár lószerszámot (Kor.-Epi. p. 78-79). A szintastai temetkezések 30%-ában voltak lócsontok (Kor.-Epi. 88). A ló ekkor még, az i.e. 2. évezred elején a második helyen állt a szarvasmarha mögött a használat gyakoriságában (ne feledjük, hogy ez a lovasnomadizmus kialakulásának még csak az eleje, vagy az előtti korszak). Az Alakul-kultúrában (késő bronzkor, déli Transzurál) a lóáldozat és a lószerszámok eltemetése ritkul (Kor.-Epi. 135), de a lócsontok megtalálhatók a felnőtt, központi sírokban (Kor.-Epi. 147). A Fjodorovo-kultúrában (Szintasta alkultúra) gyakoribbak a lócsontok (lólapocka, lófej, néha kutya is, ami honf. magyar sírokban is előfordul). Az Andronovó-jellegű kultúrákban a bronzkor vége előtt növekszik a lóállomány (Kor.-Epi. 158, 168). Az andronovóiakhoz (véleményünk szerint részben ősmagyarokhoz vagy szavárd-magyarokhoz) köthető késő bronz- és kora vaskori Cserkaszkul-Mezsovka-kultúrában az Urál mindkét oldalán magas a lovak aránya a sírokban (Kor.-Epi. 174).

Megemlítjük, hogy az eddig ismert legelső, rézkőkori lovastemetkezéseket a Volga-Urál-folyók vidékén találták, i.e. 4500 körüli C 14 datálással. A 158 fős khvalinszki temetőben az áldozati állatok száma: 52 juh és kecske, 23 szarvasmarha, 11 ló (részlegesen is, össz. 8 sír­ban, I. temető 4. sírban ny-k. tájolású elhunyt mellett). Az egyidejű és közeli szjezsei teme­tőben 2 lófejmaradványt és csontfaragványokat találtak lóábrázolással (kétfelé tekintő lovak, hasonlóak a szaka és a magyar népművészeti motívumokhoz). Ezek valószínűleg már házia­sított lovak lehettek. A kb. 1000 évvel későbbi észak-kazahsztáni Botai-kultúrában (i.e. 3600-3000 között, Isim-folyó kanyarulata) a talált 300.000 állati csont 99%-a lócsont volt, ami már egyértelmű háziasításra utal. Szintastán, újabb kb. 1000 év múlva 16 sírban találtak kocsis temetkezést, küllős kerékkel, valamint részleges lovastemetkezéseket is, lófejjel és alsó láb­szárakkal, nagyon hasonlóan a honfoglaló magyar temetkezésekhez (ld. ábra, Szintasta 30. sír, Anthony-Brown: The Secondary Products Revolution, Horse-Riding, and Mounted Warfare, 2007, hartwick.edu; a sírban az akkor szokásos harci szekér, kőnyílhegyek, bronz lándzsa­hegy, kés, kerek zablaszerelékek voltak; ugyanezt az ábrát Kor.-Epi. Krivoje Ozero sírként közli, i.m. Fig. 2.17, p. 81; részleges lovastemetkezést több, más, szintastai sírban találtak, pl. Krivoje Ozero, Kamennij Ambar, v.ö. 9. ábra, kötetünk 86. oldalán). Hozzátesszük, hogy a sírok tanúsága szerint ekkor még főként a lándzsás, kocsis hadviselés volt jellemző, az íjak még túl hosszúak voltak a lovasíjászathoz. A klasszikus, rövid, „Cupido” íj és egyben tömegtermelése kb. 1000-800 körül alakul ki, valószínűleg a szkíták révén, akiktől átvehette a Shang-kori Kína, akárcsak a lovat magát és a küllső kerekű szekeret. A lovasíjász hadviselés ekkor kezdődik a történelemben, a szkíták, kimmerek elő-ázsiai betörése volt a „nyitány”, majd ezután honosítják meg az asszírok és más déli kultúrák. Az öntött, tokos, bronz nyíl­hegyek Szintastáról terjedtek el a Kazah-steppén az i.e. 2. évezred folyamán (Anthony-Brown, i.m.). A dél-uráli, bronzkori temetkezési szokások tükrözik az Aveszta szemléletét.

Érdekes ugyanakkor Érdy megfigyelése a shanrong és a Káma-menti és baskíriai temet­kezésekben talált kettévágott lókoponyáról, mikor külön feküdt az alsó állkapocs a koponya többi részétől (p. 87, Halikovát idézve a Bolsije Tigan-i és a baskíriai sírokról). Bár honfog­laló magyar sírból úgy tudom nem ismeretes ez a szokás, de létezik a népi hiedelmeink között az állkapocs nélküli táltosló képzete (László Gy., i.m. p. 83), ami eszünkbe juttatja a honfog­laláskori áttört bronz hajkorongjaink „hasított szájú” lovait (ez talán ugyanaz a képzetkör, mint a népművészetünkben a virágot „éneklő” madarak, állatok motívuma, mely pl. megtalál­ható szogd, türk vagy heftalita hun emlékeken Kínában, ld. szerzőtől Hun sírtáblák a 6. századi Kínából, Turán, 2009/3, 170). Ezeknek szoros formai párhuzama megtalálható az észak-kaukázusi, preszkíta-lurisztáni jellegű Kobán-kultúra bronz övcsatjain (ezekre a párhu­zamokra először jómagam hívtam fel a figyelmet 2008-ban, a „Vadat űzni feljövének” c. 1999-ben megjelent, és utóbb ezzel az észrevétellel kibővített tanulmányomban, www. ztothcsaba.hu). A hasított szájú áldozati ló leírása szerepel egy osztják énekben is (Medve­ének, 1985), ami a szavárd-magyarság hatását mutathatja az uráli népekre.

A bronzüstökről
Az áldozati bronzüstök már a vaskor eleji Tagar-szigeti kultúrára jellemzőek a Minuszinszk-medencében, i.e. 8-6. században. Ezt a kultúrát délről ideérkezettnek tartják és valószínűsítik, hogy a Karasuk-kultúra bronzkor végi népessége hozhatta létre (i.e. 2. évezred vége), s hogy összefüggésben lehet a tochárokkal, egy indoiráni népcsoporttal. Valószínű, hogy ők terjesz­tették el ebben az északkeleti térségben a bronzüstök használatát (meg kell jegyezni, hogy a tagariakhoz nagyon hasonló talpas, üstszerű cserép edények, kisebb méretben megtalálhatók a Baktria-Margiana kultúrában és Kisázsiában is, melyek mintaként szolgálhattak a bronzüstök­höz, ld. V. Sarianidi; v.ö. üstábrázolások sumér pecséthengereken, Etana történetével kapcso­latban, W. H. Ward: The Seal Cylinders of Western Asia, 1910, p. 142., archive.org). Az is lehetséges, hogy éppen az indoiráni, europid őshunok, hyaonák révén jutott a bronzüst Belső-Ázsiába (az egyik tagar sírban az elhunyt fejjel északkelet felé feküdt és az északi tájolás jellemző a hunokra, avarokra is). A 8-9. században elterjedő belső függesztőlyukas cserép­üstök valószínűleg az ogurokhoz köthetők, akikhez a szavárdok kiválása után csatlakoztunk, így ezek a leletek megtalálhatók az Észak-Kaukázusban, a Don-Donyec-Kubán menti szal­tovó-majáki típusú leletek között, a későavar beköltözőknél, a dunai bolgároknál és a honfog­laló magyaroknál (ld. még Érdy p.99-100, és Bálint Csanád: A Kelet, a korai avarok és Bizánc, cserépbogrács címszó alatt, és D. Dimitrov i.m.).

Végezetül említi Érdy a nagyszerű antropológus professzort, Tóth Tibort (p. 225), azt viszont nem, hogy Tóth T. kénytelen volt megállapítani, hogy a honfoglalók általa vizsgált s már akkor, a 60-as években sem csekély számú koponyalelete elenyésző mongoloid (azaz hun?) jelleget tükrözött. Sajnos Érdy nem említi Éry Kinga antropológus 1982-ben megjelent kutatási eredményeit sem, pedig általa tovább fejlődött, bővült a honfoglaló magyarságról, az avarokról és az Árpád-kori magyarokról alkotható embertani kép, és kismértékben a mongo­loidok aránya is (bár a bronzkori analógiák tekintetében Tóth Tibor teljesebb képet vázolt fel). Éry Kinga fedezte fel, hogy a honfoglalók egyik nagyobb csoportja, amely a Dunántúlon és az északi dombvidéken telepedett le (C-csoport), szinte kizárólag a Fekete-tengertől északra fekvő késő szkíta embertani leletekhez hasonlított (hosszúfejű europidok). Azaz minden akadémikus beszéd arról, hogy a magyarságnak „semmi köze a szkítákhoz”, nem állja meg a helyét, különösen a Dunántúlon nem (ezt 1982 óta tudják a szakmabeliek, mégis Fodor István régész a „Szkíta aranykincsek” 2009-es kiállítási katalógusában kategorikusan tagadja a biológiai rokonságot a honfoglalók és a szkíták között, sőt „középkori zagyvaságnak” nevezi a „szittya rokonság” tételét, i.m. p.128; Fodor ráadásul tovább görgeti Györffy zagyvaságát a szárnyas rozsomákról is, mely szerintük a magyar eredethagyomány szarvasvadász-motívu­mának „finnugor” előképe).

Túllépve a pánfinnugrizmuson vagy a pánindogermanizmuson és egyúttal az általuk keltett „pánturanista” ellenszenveken is, melyek szociálpszichológiailag érthetőek voltak ugyan korábban, de eltorzították, egyirányúsították a történeti kutatásokat idehaza és kül­földön egyaránt –, úgy vélem, elegendő adatunk van ahhoz, hogy a honfoglaló magyarság antropológiáját, őskultúránkat, ősvallásunkat, a nyelvünk és az uráli népek nyelve közötti reális hasonlóságokat, a nyelvcsere körülményeit levezethetőnek tartsuk a bronzkori uráli, steppei és erdős-steppei kultúrákból (Szintasta-Andronovo és alkultúrái), melyeket a szak­irodalom szerint proto-indoiráni és/vagy proto-anatóliai népességek hoztak létre. Egyre inkább kétségtelennek látszik, hogy a magyar (szovárd-magyar), sőt a hun őshagyomány, etnogenezis gyökerei elsődlegesen ebben az indoeurópai vagy indoiráni őstalajban, és nem a Távol-Keleten vagy Belső-Ázsiában, de nem is az ősuráli kőkorszakban keresendők, lega­lábbis nem kizárólagos módon. Történelmünkbe a honfoglalás előtt a hunok (egészen pon­tosan: kis részben mongoloid jellegűvé vált ogurok, akik valószínűleg iráni tochár és mongoloid törzsek keveredéséből alakultak ki, miként erre a mai ujgurok genetikájából követ­kez­tethetünk) voltaképpen csak kései szálakat szőttek, igaz, hogy ettől gazdagabb is lett a magyar előtörténet, erősebb lett a korabeli magyarság, ugyanúgy, ahogyan a szauromaták és szkíták is gazdagították a magyar őstörténet és etnogenezis szövetét.
Z. Tóth Csaba