Épül az Új Selyemút: így zajlik a kínai soft power kiépítése

2019. július 21./Magyarnarancs/TibetPress

eredeti cikk

Öt éve épül az Új Selyemút, amelyen elsősorban Kína masírozna a globális nagyhatalmak közé. A nyugati világ gyanakodva nézi az egyre több területen taroló ázsiai országot.

Az évszázad kezdeményezése, amelyhez világszerte már 157 ország és nemzetközi szervezet csatlakozott; becslések szerint 2027-ig 1300 milliárd dollárnyi beruházás valósul meg, de az ambiciózus tervek 2049-ig szólnak – ez Hszi Csin-ping, a Kínai Kommunista Párt főtitkárának nagy álma.

A Kínai Népköztársaság elnöke globális nagyhatalommá tenné országát, mégpedig úgy, hogy a világ jelentős részét új utakon kapcsolná össze. Az Új Selyemút – a gigaprojekt Egy Övezet Egy Út (vagy még inkább Belt and Road Initiative, BRI) néven valójában évek óta fut, új autópályák, vasutak, kikötők, olaj- és gázvezetékek, digitális infra­struktúra és akár erőművek építésével, valamint kereskedelmi, befektetési és pénzügyi együttműködésekkel tenné megkerülhetetlen globális szereplővé Kínát.

 

„Nominálisan már a világ második legnagyobb gazdasága – mondja Szunomár Ágnes, az MTA Világgazdasági Intézetének kutatója –, az utóbbi időben rengeteget fejlődött, sok ipar­ágban világszínvonalon teljesít. Most az egész világnak meg akarják mutatni, mit tudnak. A súlyuknak megfelelően akarnak jelen lenni a világgazdaságban. Délkelet-Ázsiában eddig is voltak komoly kínai beruházások, mostanában merészkednek távolabbra. A fejlett világ, ideértve Európát is, csak most eszmél rá arra, hogy mire képes Kína.” A különböző beruházásokat egymástól eltérő okok indokolhatják, a nagyhatalmi és gazdasági motivációk mellett akadnak bel- vagy külpolitikai indíttatásúak is.

Matura Tamás, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója szerint több, egymástól részben független ok hívta életre a BRI-t. Kína legfejlettebb területe a tengerparti sáv, oda koncentrálódik a gazdaság jelentős része. „A kínai kereskedelem szinte kizárólag tengeren zajlik – emlékeztet Matura –, az ország külkereskedelmi kitettsége pedig óriási, a GDP mintegy 40 százalékát teszi ki. Ez sebezhetővé teszi Kínát a tenger felől, hiszen adott esetben nem olyan nehéz blokád alá vonni az országot, amivel komoly károkat lehet okozni rövid idő alatt is.”

Ezért számos BRI-projekt mögött valóban geo­politikai motivációk lehetnek. A BRI eleve indo-csendes-óceáni projektnek indult, és a legtöbb beruházás ma is erre a térségre koncentrálódik. „Ha kiépülnek az új összeköttetések, azzal nemcsak a külső kockázatait csökkenti Kína, de számottevően mérsékelné a belső egyensúlytalanságát is. A tengerparti sávtól nyugatabbra sokan élnek, de ott jóval alacsonyabb az életszínvonal.” Matura szerint hiába sikerült valóban százmilliókat kiemelni a mélyszegénységből, az egyenlőtlenség társadalmi feszültségeket szül. Ha azonban létrejön a nyugati irányú szárazföldi infrastruktúra, az gazdasági értelemben is komoly lökést adhatna a területnek.

A nagy hitelező

A beruházások olyan mértékűek egyes országokban, hogy azokkal komoly politikai és gazdasági befolyásra tesz szert Peking. Erősen korlátozhatja a fogadó országok szuverenitását, ha Kína hosszú távú szerződésekkel biztosítja a legfontosabb általa épített infrastrukturális beruházások feletti kontrollt. Számos fejlődő ország pedig annyira eladósodott Kínának, hogy az már a gazdaság stabilitását veszélyezteti. „Hiába hangoztatja a kínai vezetés, hogy ők csak megosztják a tudásukat, és a BRI-projektekkel mindkét fél nyer, azért végül rendre Kína jár jobban” – mutat rá Szunomár Ágnes.

Ahogy távolodunk földrajzilag Kínától, úgy kerülnek előtérbe más szempontok is. A BRI keretében születő különböző kereskedelmi megállapodások eredetileg a TTP és a TTIP (azaz a csendes-óceáni és a transzatlanti szabadkereskedelmi egyezmények) ellensúlyozására születtek, ám időközben ezek relatív jelentősége csökkent, mivel Donald Trump amerikai elnök kivonta az USA-t a szabadkereskedelmi megállapodásokból.

Ennél sokkal fontosabb, hogy Kína nem csupán árukat ad el külföldre, hanem hatalmas építőipari kapacitását is exportálja. „A 2008-as válság után a kínai kormány rengeteg pénzt öntött a piacra, hogy megakadályozzon egy esetleges komolyabb visszaesést. Mára olyan túlkapacitások alakultak ki, amelyeket belföldön nem tudnak kihasználni, így külföldön értékesítik azokat” – magyarázza Szunomár Ágnes.

Ezt a folyamatot erősíti, hogy az elmúlt években jócskán lelassult a kínai gazdaság bővülése: utoljára 30 éve volt olyan alacsony a növekedés, mint tavaly. Bár egyre többször fölmerül, hogy Peking megszépíti a nyilvánosságra kerülő gazdasági adatait, ekkora lassulást már nem lehet eltitkolni. Ha csökken a belső kereslet, még nagyobb szükség van a külföldi értékesítésre. Azt, hogy Kína a korrupcióját is exportálná, Matura nem tartja valós kockázatnak, de az arra amúgy is hajlamos országokban valóban felerősíthetik a korrupciós tendenciákat.

„A kínai vállalatok célja, hogy üzletet csináljanak, ennek érdekében pedig alkalmazkodnak a körülményekhez. Ha olyan országba kerülnek, ahol csúszópénzek kifizetése nélkül nem boldogulnának, akkor ahhoz alkalmazkodnak, ahol ez nem része az üzleti kultúrának, ott nem kezdenek maguktól megvesztegetni döntéshozókat.” Matura szerint ez nem kínai sajátosság, hiszen a német Siemens vagy Telekom is keveredett már nagyobb korrupciós botrányba különböző országokban.

A beruházásokhoz Kína nemcsak a tudást és a munkaerőt, de a finanszírozást is biztosítja, ahogyan az például a legnagyobb uniós építkezésnél, a Budapest–Belgrád-vasútvonalnál is történik. A kínai állami bankok így a pénzügyi likviditásuknak is exportlehetőséget biztosítanak, hiszen a gyors bővülés időszakában felhalmozott pénzeket odahaza nem tudják felhasználni. A finanszírozás feltétele persze a kínai munkásokkal dolgoztató kínai vállalatok bevonása a kivitelezésbe is.

A BRI-t éppen a hatalmas hitelkihelyezések miatt éri a legtöbb kritika. Nyugati cikkek és elemzések rendre visszatérő témája, hogy Kína szándékosan hajtja adósságcsapdába a nála szegényebb fejlődő országokat, hogy azután politikai előnyökre váltsa azok kiszolgáltatottságát. Míg az IMF vagy a Világbank nemzetközi hitelezését átlátható és szigorú feltételekhez (például az eladósodás újratermelését megakadályozó reformokhoz) kötik, addig a kínai állami bankok hitelfeltételeiről alig tudni valamit.

Kína hajlandó az adott ország igényeire szabni a hitelezést, és például termőföldet elfogadni fedezetként, mint az például Montenegró esetében történt. A rugalmas feltételek és a szigorú elvárások hiánya az IMF-nél rugalmasabb hitelezővé teszi Kínát, ráadásul egyes becslések szerint a Távol-Keletről kihelyezett hitelek nagysága vetekszik az IMF-ével.

Mark Akpaninyie, a Center for Strategic and International Studies kutatója viszont úgy érvel, hogy teljesen téves ez a fajta megközelítés: szerinte Kína nem a gonosz nagyhatalom, amely végiggondolt stratégia alapján hajtja adósságcsapdába a fél világot. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kínai nagyvállalatok vezetői a minél nagyobb profit megszerzése érdekében keresik a külföldi üzletkötés lehetőségét. Mivel a kínai intézményrendszer sokszor szervezetlen és korrupt, olyan projektötleteket is végig tudnak vinni, amelyek később nem bizonyulnak életképesnek, vagy egyáltalán nem a fogadó ország javát szolgálják. Akpaninyie szerint tehát a kínai nagyvállalatok és bürokrácia korrupciója a magyarázat a túlzott hitelezésre, nem pedig tudatos stratégia áll a háttérben.

Az adósságcsapda-magyarázat már csak azért sem állja meg a helyét, mert a Rhodium Group elemzése számtalan olyan esetet talált, amikor Kína hajlandó volt elengedni a bajba került adósok tartozásának egy részét, vagy újratárgyalni a hitelfeltételeket. „Kínában teljesen bevett dolog, hogy menet közben, a tapasztalatok alapján alakítják ki egy-egy projekt részleteit. Nem előre kimunkált, részletes tervek alapján dolgoznak, hanem egy óvatos, evulatív szemlélet alapján” – magyarázza Matura Tamás.

Volt olyan beruházás, amelyet alaposan átalakítottak, későbbre halasztottak vagy teljesen le is állítottak. Ebbe a logikába illeszkedik, hogy áprilisban a BRI értékelésére összehívott világméretű fórumon a kínai pénzügyminisztérium kiadott egy dokumentumot a hitelezésről. Ebben azt részletezik, milyen felételeknek kell megfelelnie az országoknak a hitelképességhez. Tyler Cowen a Bloombergen odáig megy, hogy más választása nem is lehet Kínának: ha ugyanis elmérgesedik a viszony az adós országgal, könnyen bukhatja minden ottani befektetését, adott esetben akár államosíthatják is a kínai tulajdonú infrastruktúrát.

Jó arcot vágni

„Kína csak néhány éve viselkedik globális szereplőként, most tanulja, milyen a nagyhatalmi diplomácia, hogyan zajlik a nemzetközi intézményépítés” – sorolja a Corvinus oktatója. Valószínű, hogy nem fog megismétlődni a Srí Lanka-i eset: ugyanis az ott több milliárd dollárból épített infrastruktúra az eltúlzott méretek miatt utóbb teljesen feleslegesnek bizonyult.

Egy négysávos autópályán például ma már rizst szárítanak, miközben Srí Lanka a bevételeinek mintegy 80 százalékát a kínai hitelek törlesztésére költi. A bukott projektek nem csak az anyagi károk miatt ártanak Pekingnek. A vezetésnek fontos, hogy pozitív kép alakuljon ki az országról külföldön; erre is sokat áldoznak. „A nagyhatalmi státushoz tartozik egyfajta soft power kiépítése is. Ennek érdekében nemcsak a jó együttműködésekre törekednek, de Kína rendre azt kommunikálja magáról, hogy segíti a fejlődő országokat, és ott is épít infrastruktúrát, ahová más egyáltalán nem vinne befektetéseket” – idézi fel Matura Tamás.

Mindezzel pedig együtt jár az is, hogy Kína – az amerikai demokráciaexporthoz hasonlóan – szeretné a saját szabványait és normáit is promotálni külföldön. Hszi Csin-ping tavaly márciusban nyíltan arról beszélt, hogy Kína egy „újfajta pártpolitikai rendszert” ajánl a világnak. (Hszi Csin-pingnek természetesen fontos a saját brandjének építése is: úgy szeretne bevonulni a történelembe, mint aki globális nagyhatalommá tette Kínát. Külföldi utazásairól részletesen beszámol a kínai sajtó.)

 

Kína ambíciói számtalan érdeket sértenek. Az Egyesült Államok tavaly bizonyos szektorokban büntetővámokat vetett ki a saját ipara védelmében. Az elmúlt két évben ez egyre több kínai árura terjedt ki, az esetleges kémkedést kivédendő pedig az egész országból kitiltották a Huawei termékeit. Ez utóbbi lépést azóta több, az Egyesült Államokkal szövetséges ország is követte. Az Európai Unió igyekszik alaposabb vizsgálatoknak alávetni a harmadik országból érkező beruházásokat.

A 2019 elején életbe léptetett rendszer lényege, hogy homályos hátterű, esetleg idegen kormányokhoz kötődő vállalatok ne férhessenek hozzá a nemzetbiztonsági szempontból érzékeny ágazatokhoz és technológiákhoz. Noha maga a szabály nem mondja ki, az intézkedés elsősorban a kínai befektetések ellenőrzésére született – de az amerikaihoz hasonló büntetővámok és egyes technológiák vagy cégek teljes tiltása egyelőre nem merült fel az EU-ban.

(Összeállításunk második részében két kínai nagyberuházásról – a Budapest–Belgrád-vasútvonalról és a Digitális Selyemútról –, valamint a Huawei elleni amerikai föllépésről lesz szó.)