Beszámoló a svájci hunokról

2011. november 24. /barikad.hu/TibetPress

Az Alpok völgyeiben élő hunokról az elmúlt évszázadban elég sok híradás érkezett. A világtól elzárt falvakba eljutott német, svájci és magyar kutatók megpróbálták felderíteni az Anniviers-iek eredetét. A 19. század végén C. Ferdinandus Eremita is meglátogatta őket és megpróbálta tisztázni a különös népek eredetét.

A Századok történelmi folyóiratban 1881-ben napvilágot látott egy érdekes tudósítás, ahol Eremita a magyar Horváth Mihály nyomába eredve próbálta meg tisztázni a svájci hunok történetének egyes kérdéseit.

Elszakadt hun harcosok  

A 19. században még a svájci völgyben élt hunok között elevenen éltek az ősi hagyományok. Asszonyok és férfiak egyaránt tudták, hogy eleik hogyan kerültek ebbe az elzárt völgybe. Voltak olyan feljegyzések, miszerint a 10. századi hun (inkább magyar) és szerecsen betörések után maradtak a völgyekben, de ez az adat túl későinek tűnt a kutatónak, ezért más forrásokból is tájékozódott. Gróf de Rivas, sioni kanonok közel negyven évig búvárkodott Valais kanton őstörténetében és azt találta, hogy az entremonti népek, vagyis a mi hunjaink az 5. századi galliai hun támadás után a nyugati részeken portázó hunoknak a maradékai lehetnek. Ezt erősítette meg a héremencei pap, aki úgy nyilatkozott, hogy az ott éltek ősei a nagy hun Attila harcosai voltak, akiket állítólag Aosta völgyében a helyiek megtámadták és mintegy kétszáz lovast elvágtak a főseregtől. A hunok számára egyetlen menekülési utat az Alpok jelentette.  Mivel hadjáraton voltak, hun nő kevés akadt közöttük, ezért, amikor megtelepedtek mai lakóhelyükön, akkor a környező völgyekből rablással szereztek feleséget maguknak. Az első telepesek megalapították Gramencet és Ajert, majd több falu is létrejött az idő folyamán. Az ősi hitükből még sok elemet megőriztek, bár a sitteni püspökök körülbelül hétszáz évvel ezelőtt keresztény hitre térítették őket.

A halott búcsúztatása

Eremita bejárta a hun falvakat, ahol feljegyzett néhány különös szokást. A legteljesebb leírást a halotti torról adta, melynek nem volt párja egész Svájcban, a legközelebbi párhuzam a Kárpát-medencei magyarság körében található. A kutató leírta, hogy amikor a Gremenci-patak partján haladtak, találkoztak egy hun pásztorral, aki különleges nyelvjárásban beszélt. Elmondta, hogy a faluban éppen tort tartanak, mert az egyik helyi férfi apja elhalálozott. Gyorsan elmentek oda, hogy megtudják, hogyan köszönnek el halottaiktól a svájci hunok. A halottas házat emberekkel telve találták, a főszobából különös rikító kiáltástól félbeszakadt dongás hallatszott. A család körül álló emberek különös imát mormoltak, olyan volt, mintha ráolvasást ismételtek volna, majd ismét hosszan tartó sírásban törtek ki. Síp- és dobszó kísértében zajlott a megemlékezés több mint öt órán keresztül. A siratás után a halottat megmosták és felöltöztették, utána a legközelebbi rokon odalépett hozzá és belekiáltott a halott fülébe. Aztán fejére hamut hintett és leguggolt az elhunyt mellé. A sirató rokont étellel és itallal kínálták, de nem fogadta el, hanem hagyomány szerint siránkozni kezdett. Amikor vége lett ennek az ősi szertartásnak, a rokonság összegyűlt a halottas szobába és ott kedvük szerint ettek-ittak, közben kiemelték a kiterített ember jó tulajdonságait. Másnap megérkezett a pap kíséretével, akiket a gyászolók fogadtak és a közösség megint sírásra fakadt. A pap szentelt vizet szórt szét köztük, mire megszűnt a zaj és együtt elmennek a halottas házhoz. A pap a halottat is meghintette vízzel, majd lezártatta a koporsót. Ő nem fogadott el ételt és italt a háziaktól. A temetés után következett az igazi halotti tor, amelyen az egész közösség részt vett. A Pazar lakomán sülteket, szárított húsokat, tejtermékeket és gyümölcsből készített édességeket szolgáltak fel.