Alagút a világ tetején - Kínai-indiai versenyfutás a határ mentén

2010. augusztus 31. /MTI/TibetPress

Rohtang La - holttestekből álló domb. Így nevezik tibetiül az India északnyugati részén, a Himalája égbe nyúló csúcsai közötti Rohtang-hágót, amely Himácsal Pradés, illetve Dzsammu és Kasmír államokat köti össze, és amelyen évente több tucat ember hal meg, miközben megpróbál átkelni a hegyeken. A politikailag és katonailag kényes területen, a kínai határ közelében kanyargó út az év hat hónapjában hóval borított, járhatatlan, ennek következtében a hágótól északra állomásozó, a stratégiailag fontos területet védő indiai katonák fél évre el vannak zárva hátországuktól. Míg Kína az utóbbi évtizedben gyors ütemben fejlesztette katonai és polgári infrastruktúráját, a majdnem négyezer méter magasan lévő Rohtang-hágó annak tanúbizonyságául szolgált, hogy India nem tud vagy nem akar teljes értékű urává válni távoli, nehezen megközelíthető területeinek.

A változás idén következett be, mert Újdelhi nagyralátó terv megvalósításába kezdett: alagutat épít a Himalája csúcsai között, hogy akkor is biztosítva legyen a hegyektől körbezárt területtel az összeköttetés, amikor a Rohtang-hágó járhatatlan. Az alagút munkálatai a nyáron elkezdődtek, és előreláthatóan öt év múlva nyitják meg a nyolc kilométer hosszú, a Pir Pándzsal hegylánc alatt húzódó útvonalat. Közben más, az ősi Tibethez tartozó, ám ma India részét képező határ menti Ladakh és a külvilág között összeköttetést biztosító alagutak is épülnek.

"India, ha késve is, de igyekszik logisztikai fejlesztéssel javítani a védelmét - állapította meg Bráhma Csellánedzs, az újdelhi politikai kutatóközpont indiai-kínai kapcsolatokkal foglalkozó elemzője a The New York Timesnak nyilatkozva. - Új tibeti vasútvonalak, repülőterek és utak építésével Kína ugyanis olyan helyzetbe került, hogy képes gyorsan csapatokat vezényelni a határra, és a neki tetsző időpontban csapást mérni Indiára.

A két ország nem kifejezetten ellensége egymásnak, ám 4000 kilométeres közös határvonaluk nagy része vitatott vagy nincs pontosan kijelölve. Rövid, de véres határháborút vívtak egymással 1962-ben, és bár az utóbbi időben - legalábbis a felszínen - szívélyes a viszonyuk, a határviták kétségtelenül tovább élnek, ahogy a Tibet jövője és az Indiában száműzetésben élő dalai láma miatti feszültségek is fennmaradtak.

Rendkívüli kihívások
    
A határ kínai oldalán folyó fejlesztéseket - azon belül az év teljes hosszában járható, Tibetbe vezető vasútvonalat, amely a világon a legmagasabban, 4900 méteren lévő alagúton halad át - Indiában gyanakodva figyelik. Történelme nagy részében az ország ugyanis védőfalnak, nem pedig legyőzendő akadálynak tekintette a Himaláját, ezért nagyon lassan, vonakodva vágott bele a határvidék korszerűsítésébe.

"Újdelhiben úgy gondolták, hogy ha fejlesztik az infrastruktúrát, azzal könnyebbé teszik a kínaiaknak, hogy behatoljanak indiai területre. Ez nagyon buta, naiv elképzelés volt" - fogalmazott Rádzsesvári Rádzsgópalan, az indiai-kínai kapcsolatok szakértője.

A Ladakh környéki hegycsúcsok alatt több tízezer indiai katona állomásozik, és a térségben több potenciális konfliktusforrás is található. Akszáj Csin vidékét például Kína ellenőrzi, bár India a magáénak vallja. A hatezer méteres Sziacsen-gleccserért pedig a múlt század nyolcvanas évei óta többször is összecsapott India és Pakisztán.

Nyáron sok ezer teherautó vág neki Manaliból és Szrinagárból - az onnan kiinduló út fél évig szintén járhatatlan -, hogy utánpótlást vigyen Ladakhba. A helyzet egyre inkább tarthatatlan - mint Gurmit Kanvál, a szárazföldi hadviselésre szakosodott újdelhi kutatóközpont vezetője megfogalmazta, India nem engedheti meg magának, hogy legsebezhetőbb határvidéki körzetei fél évig el legyenek vágva az ország többi részétől. Amíg ugyanis a határviták megvannak, addig nem zárható ki egy újabb konfliktus lehetősége.

Ezért láttak hozzá júniusban az alagút megépítéséhez, amely 1983, Indira Gandhi miniszterelnöksége óta szerepelt az indiai kormány tervei között. A projekt költségei mintegy 320 millió dollárra rúgnak, és az építőknek rendkívüli kihívásokkal kell szembenézniük. A Himalája a föld legfiatalabb hegylánca, még mindig állandó mozgásban van. Azt sem lehet tudni, hogy a sok ezer méter magas hegyek belseje mit rejt, pontosan milyen kőzet alkotja, ezért az alagútépítés technológiáját forradalmasító fúrópajzsokat nem lehet használni, a Rohtang-alagutat a robbantás és kőzetfejtés hagyományos, sziszifuszi munkát követelő módszerével kell megépíteni.