Akik sosem tértek vissza: titkos szovjet misszió a belső Földbe, és az elveszett királyságba, Shambhalába

2016. szeptember 30.Vilagtitkai.com/TibetPress

eredeti cikk

1923 decemberében két titokzatos utazó érkezett meg Darjeeling városába azzal a céllal, hogy megtalálja azt a helyet, mely lehet, hogy sosem létezett, mégis sokan hittek benne: Shambhalát.

Egy elfeledett szovjet misszió, és a belső Föld nyomában.

Aki egy kicsit is ismeri a misztikumok világát, az azt is tudja, hogy mi lehet ez a titokzatos hely: Shambhala. Képzeletbeli utazásunk során megkíséreljük a lehetetlent, és megpróbáljuk feltárni egy elveszett civilizáció, és világ romjait, és megtalálni odaát egy bukott expedíció eltűnt tagjait…

 

Shambhala legendája

A tibetiek Atlantiszaként is szokták emlegetni azt a legendás helyet, mellyel a történelem még ma sem tud elszámolni.

Shambhaláról azt tartották, hogy ott találkozik az ég és a föld, és a hely maga a paradicsom.

Nem csak a tibetiek, de az indiaiak is hittek a hely létezésében, holott nem szerepelt a térképeken, és soha, senki nem jutott el oda. Legalábbis bárki, aki megpróbálta, az soha többé nem tért vissza.

A legenda szerint Buddhát Shambhalában avatták be a titkos tanokba, amely egy völgy mélyén bújik meg, és óriási hófödte hegycsúcsok veszik körül.

A lámák szerint Shambhalába nem juthat el minden jött-ment ember, szigorúan csak az, aki meghívást kapott oda, mivel az ott lévők az evolúció magasabb fokán állnak.

Ez annyit takar, hogy akik oda lejutnak, azoknak megfelelő lelki állapotban és szinten kell lenniük. Megvilágosultnak kell lenniük, így az ilyen személyek soha nem fognak hazatérni, ha egyszer betették a lábukat a kapukon.

A mitikus királyság, a Szent város, Shambhala legendája így terjedt szét a keleti világ emlékezetében. De tényleg csak egy legendáról van szó? Vagy Shambhala valóságosabb volt, mint bárki gondolta volna?

A szent város nyomában

A keleti emberek, népcsoportok között terjedő szóbeszéd úgy tartotta, hogy a várost csak az találhatja meg, aki arra érdemes, és ha egyszer sikerül eljutnia oda, soha nem térhet haza.

Vagyis forrás nélküli beszámolók maradtak fenn csupán a helyről, melyeket vagy olyanoktól hallottak az emberek, akik akkor jártak ott, mikor a hely felépült, vagy különféle látnokoktól, akik képesek voltak a fizikai síkból kilépve „megtalálni” a helyet az asztrális dimenzióban.

Sokan próbálták megtalálni, dacolva a legendákkal, melyek egyértelműen deklarálták azt, hogy nem lehet megtalálni, mert bárki, aki oda eljut, nem térhet vissza az élők közé.

Rengeteg kalandor, kincsvadász, de még komplett hadosztályok tűntek el a föld színéről örökre, miközben Shambhala után kutattak.

Nem csak a kincsek és a fényűzés miatt érdekelte ennyire az embereket Shambhala. A különös város lakói olyan tudás birtokában voltak, mellyel minden betegséget képesek voltak gyógyítani. Egyes források szerint embereket is képesek voltak visszahozni a halálból.

Az ott lakó, és már eleve oda születő emberek már közelebb voltak egy félistenhez, mint egy átlagos emberhez.

Képesek voltak levitálni, és a gondolatokban olvasni, így Shambhalában nem volt szükség szavakra.

Egy csendes, meghitt, megnyugtató világ volt. Az átlagéletkor száz év volt, ezt szintén egy akkor, sem pedig most nem ismert technológiának, égi tudásnak köszönhették.

Shambhala királya egy már-már nem evilági lény volt, aki kapcsolatban állt az eget uraló, más csillagokon lakó lényekkel.

A belső Föld

Az oroszok mindig is kíváncsiak voltak, ha rejtélyes helyekről, és titokzatos legendákról volt szó. Ezt egyrészt a különféle bizarr orosz kísérletekről szóló dokumentumokból tudjuk – mint amikor egy kutya testére két fejet operáltak fel, és életbe tartották, vagy majmokon végeztek fej átültetést -, másrészt embereken is elvégeztek bizarr beavatkozásokat, például agyátültetést.

Bár az okkultizmus után a világháborúk idején leginkább Adolf Hitler érdeklődött, az oroszok is nyitottak voltak különböző dolgok felé.

 

Sok felsővezető hitt például abban, hogy a Föld belseje üreges, és valójában nem a Föld magja forog a középpontban, hanem egy másik, belső világ is kialakult a miénkkel párhuzamosan, a felszín alatt.

A Belső Föld elmélete tehát azt feltételezte, hogy odalenn él egy másik emberi civilizáció is. Az oroszok egy része nagyon erősen hitt ebben. A világháború idején az egyik tartalék terv az volt, hogy az orosz haderő megerősítése érdekében kapcsolatba léptek volna az odalenn élő világgal, és szövetséget kötöttek volna velük, hogy biztosan megnyerjék a háborút.

Abszurd ötlet volt, de akkoriban még egyes felsőbb vezetők is támogatták az ötletet, hisz a háború egy külön világ. A szükség kényszert szül.

De hogyan is jön Shambhala a belső Földhöz? Nos, Shambhalát soha nem találták meg, és az oroszok kezdték sejteni a megoldást. Shambhala nem a mi világunkban létezett, hanem a belső Föld világában.

Egy titkos missziót szerveztek gyorsan össze, mert tudták, hogy a nácik sem tétlenkednek. Sőt mi több, valamivel előrébb is jártak, mint ők, ugyanis térképük is volt, mely a belső világhoz, Agarthahoz vezet.

A térkép mellé napvilágot látott egy titkos utasítás Agartha eléréshez, pontokba szedve. Továbbá előkerült egy levél, melyet egy bizonyos Karl Unger írt, aki a német U-209-es tengeralattjáró fedélzetén tartózkodott, akinek

a parancsnoka Heinrich Brodda volt, amiben kijelenti, hogy a legénység elérte a Föld belsejét, és nem fontolgatják, hogy visszatérnek.

Nem tudni, hogy a nácik, vagy a szovjetek jutottak le először Agarthaba, és arról sincs fellelhető bizonyíték, hogy Shambhala szent városát végül megtalálták-e de arról sok közvetett bizonyíték számol be, hogy feltételezhetően az Antarktisz lehetett a belépési pont. A jégbe fagyott kontinensen ugyanis számos olyan mély járat található, mely a Föld belsejébe vezet le.

Titkos szovjet misszió

1923-ban váratlanul két orosz akcentusú utazó tűnik fel Darjeelingben, valahol Indiában, egy halom kémmel, okkultista kutatóval, és katonák sűrű koszorújában.

Arról nincs információ, hogy pontosan hányan lehettek, de a szemtanúk szerint, akik látták őket, több tucat emberről volt szó.

Az expedíció két vezetője Nicholas és Helena Roerich volt. Két orosz származású felfedező, akik előtte rengeteg éven át tanulmányozták a Tibeti kultúrát, és a spirituális megvilágosodás tanait.

Az oroszok állítólag még eldugott, titkos laborokban különleges, buddhista spirituális technikákat alkalmaztak, melyek megnövelték a katonák állóképességét, és koncentrációs képességét.

Úgy hitték, Tibet hegyei között is léteznek lejáratok a belső világba, mely Shambhalát rejtheti.

 

Ezért az expedíció nem titkolt célja az volt, hogy megtalálják az elveszett szent várost, és a mitikus birodalmat. Hogy valaha megtalálták-e azt nem tudni, mindenesetre sose látták őket újra.

Később hivatalosan visszatértek egy naplóval, melyben leírják utazásaikat, és azt, hogyan jutottak egyre közelebb ahhoz a helyhez, amit kerestek. Azonban az utóbbi években egyre többen vannak azon az állásponton, hogy valójában ők soha nem tértek vissza, csupán az orosz propaganda gépezet hitette el mindenkivel, hogy az oroszok bizony sikeresen megjárták Shambhalát, és vissza is tértek onnan.

Két, az eltűnt kalandorra hasonlító dublőrrel helyettesítették őket, hogy a közvélemény soha ne tudja meg az igazságot. Ezzel erőfölényt akartak mutatni. Hogy mi lett a két utazó, és az őket kísérő kisebb hadsereg sorsa, azt sohasem tudták meg.

Az emberiség azóta is elkeseredetten próbálja megtalálni a megtalálhatatlant, dacolva a tényekkel: Shambhala csak az arra érdemesek számára érhető el.