A sztyeppei olimpia

2011. július 12. /OB/TibetPress

Már javában folynak a birkózó meccsek és az íjászati ügyességi próbák a mongol Nádam fesztiválon Mongóliában, mely minden évben  július 11 és 13. között zajlik. Nemcsak az antik világban, hanem a sztyeppei világban is ismert volt az olimpia. 

 Ősi harci játék

A mongol férfiak – az ősi szkíta-hun hagyományt követve - a nyári időszakban évről évre megméretik erejüket és akkor kiderül, hogy a három legfontosabb harci játékban - birkózásban, lovaglásban, íjászatban ki bizonyul a legjobbnak.

A törzseken belüli viadalok, férfias erőpróbák eredete több évszázadra, vagy akár évezredre nyúlhat vissza az eurázsiai szkíta-hun népek történetében. Elegendő források híján, a középkori krónikák a nagy Dzsingisz kánt tekintik a versenyszabályok első megalkotójának, aki azokat a játékokat választotta ki, amelyeket a háborúban is hasznát vette. Igaz, az akkori játékszabályok a mainál sokkal életszerűbbek voltak: íjászatban a férfiaknak nem álló, hanem mozgó célpontra kellett célozni, legtöbbször igazi vadállatokat kellett elejteni. Egyik korabeli tudósítás arról számolt be, hogy Dzsingisz kán ereje teljében lévő bátyja, Belgütej egyik mérkőzése közben kettéroppantotta ellenfele gerincét, amely a korabeli viszonyok között koránt sem volt kirívó eset.

 Régi szabályok

A dzsingiszi szabályozást követően csak mintegy ötszáz évre alakítottak a versenyeken, akkor a harci játékokat sporttá szelídítették. Ehhez a változáshoz azonban az országgyűlés felhatalmazása kellett. A nádam szabályai így belekerültek a mongolok egyik fontos törvénykönyvébe, a Halha dzsirumba.

A három fő sportág mellett sok vidéki versenyen beiktatnak még jellegzetes, csak az adott területre jellemző versenyt, így a Góbiban a teve gyorsasági versenyt, a Mandzsúriában élő mongol nyelvű dahúrok pedig a hokihoz hasonló sportban mérik össze erejüket. Sporttörténeti érdekességének számít, hogy régen csak egy győztest avattak, olyat, aki mind testi erőnlétben, mind gyorsaságban, mind kézügyességben jeleskedett, így teljes értékű harcosnak számított. Ma már azonban minden versenyszámban kihoznak egy győztest, így valóságos éremeső hullásra lehet számítani.

Birkózás

A mongol férfiak nem a focimeccseken drukkolnak, hanem a birkózók meccsein biztatják kedvenceiket. Már az ünnep előtti hetekben fogadásokat kötnek az indulókra, majd a verseny után még hetekig tárgyalják az eredményeket.

 A szabadfogású birkózásnak sajátos szabályrendszere alakult ki az évszázadok folyamán. Nincsenek súlycsoportok, hanem a párok sorsolás útján kerülnek össze, így akár a legnehezebb a legkönnyebb súlyú versenyzővel is összekerülhet. A párok állva küzdenek egymással és a szabályok nincs időhatár, az veszít, akinek a térde, vagy a könyöke a földre ér. A versenyt is különleges módon fejezik be. A vesztes megoldja mellényének madzagát és átbújik a győztes jobb karja alatt és tenyerével megérinti az ellenfél könyökét, ezzel is jelzi hogy elismeri a másik erőfölényét. A győztes ekkor felveszi csúcsos süvegét, és karját lengetve mintegy győzelmi sastáncot jár.

A nagy verseny győzteseinek különböző neveket adnak. Az ötödik, vagy hatodik alkalommal is veretlent sólyomnak hívják. A hétszer diadalmaskodó férfi kiérdemli az elefánt címet. Ezt a rangot követi a legmagasabb, a bajnok cím. Ezután fokozásként verhetetlen bajnoknak nevezik őket.

 

Lóverseny

A szkíta-hun népek, így a mongolok szinte összenőttek kedvenc állatukkal, a lóval, így nem csoda, hogy a második legkedveltebb szórakozásnak a lóversenyt számít Mongóliában, ez az ünnepségek mindenkori fénypontja. Ez az egész népességet, férfiakat, nőket és gyermekeket egyaránt összefogja és erősíti bennük nemzeti büszkeséget. A mongolok ekkor a dicső régmúltra emlékeznek, amikor még őseik lóháton meghódították a világot. Lóversenyt az ünnepségsorozat második napján szokás rendezni. Az állatokat ekkor életkoruk szerint elkülönítik, mert más távot kell megtenniük a fiatalnak és az idősnek: a kétévesnek húsz, a hatévesnek huszonnyolc, az ennél idősebbnek pedig harminc kilométer az előírt táv. A sok futam közül a hatéves lovak versenye a fő látványosság, erre kíváncsi a mongolság nagy része.

Érdekesség, hogy nem kitenyésztett versenylovak teszik meg a távot, hanem mindennapos hátasok, amelyeket csak a verseny előtti néhány héten kezdenek el edzeni. A tavaszi legelőkön lesoványodott állatokat először felhizlalják, majd takarókkal és pokrócokkal versenysúlyra fogyasszák őket. Ez a szokás mintegy háromszáz év óta terjedt el. Ősi hagyomány az, hogy a rajt előtt a gyerekek háromszor megkerülik a leghíresebb szent helyet és énekszóval áldást kérnek lovukra, majd a versenyre sietnek, ahol a bírák a lovak fogait megvizsgálva ismét ellenőrzik, hogy megfelelő korú állatot neveztek - e be. A csalókat azonnal kizárják a versenyből. A lóverseny számára nincs kiépített pálya, hanem meghatározott szakaszokat jelölnek ki a pusztaságban. A nézőközönség mindig türelemmel várja a befutókat, ez akár több óra várakozást jelent a tűző napon. Amikor a láthatáron feltűnnek befutók, felélénkül a tömeg, és biztatják az állatot. A bírák az első öt befutó lovat és lovasát díjazzák és már a célnál üdvözlik őket. A lovasok jutalomban részesülnek, sőt költeményt is írnak róla. A lovak fejét és combját a mongolok erjesztett kancatejjel, kumisszal hintik meg. A győztes hátasnak - gyorsasága miatt - a „tízezrek anyja” címet adományozzák, a vesztesnek pedig a „gazdag gyomor” címet, arra utalva, hogy a sok étel miatt maradt le a többitől.

 

Íjászat

A harmadik sportágról, az íjászatról sem szabad megfeledkezni. A mongol történelemben Dzsingisz kán fivére, Kaszar volt a híres céllövő, de a helyi hagyomány a legnagyobb hősnek Erhej Mergent tartja, aki egykoron hat Napot lelőtt az Égről. A mai és a korabeli íjászat között nagy a különbség. Régen a harcosok, a rettegett mongol katonák a lovasíjászatot gyakorolták, vagyis lóhátról hátrafelé nyilaztak és  versenyeken mozgó célpontra harminc íjhossznyi távolságból lőttek. Ez a szokás még a 20. század elején is megvolt, csak a sporttá szelídítés után kerültek elő a céltáblák, és a versenyzők leszálltak a lóról. A résztvevők hagyományos íjat használnak, és őseik ruháját öltik magukra. Nők és férfiak egyaránt részt vesznek rajta, életkortól függetlenül, idősek és fiatalok egyaránt. A célpontnál álló bírák éneklő hangon adják tudtul az eredményeket.