A szkíta nyelvről

2011. október 18./OB/TibetPress

A magyar őstörténet egyik legelhallgatottabb kérdése, hogy vajon milyen nyelvi emlékeket hagytak hátra szkíta őseink. Nagy Géza, jeles történészünk már a 19. század végén –antik források és a korabeli nyelvészeti szakirodalom alapján - megpróbálta tisztázni a kérdést.   

Nyelvi egység
Szerencsére a monarchia idején még lehetőségük volt a nem finnugrista nézetet vallóknak, hogy megjelentessék írásaikat a szaklapokban. Így Nagy Géza három részes tanulmánya 1895-ben látott napvilágot az Ethnographia hasábjain. Abban nagyon sok lényeges nyelvészeti és történeti adatokat olvashatunk őseinkkel kapcsolatban.  Bevezetőjében a szakember röviden elemzi a hazai nyelvészeti állapotokat. Sajnálatát fejezte ki, hogy a magyar kutatók a 19. század végére teljesen felhagytak a szkíta és a magyar kultúra összehasonlításával és széles körben elfogadottá vált az a finnugrista nézet, miszerint a magyarság elődeinek semmi köze nem volt az eurázsiai térséget az ókortól egészen a középkorig benépesítő szkítákkal. Utal néhány jeles magyar kutatóra, így a magyar ősvallással foglalkozó Csengery Antalra, aki őseink nyelvét és hitvilágát a szumírokig vezette vissza. Gróf Kuun Géza gróf és Vámbéry Ármin turkológusok szerint a türk népek szellemi hagyatékában mutathatók ki szkíta nyomok. Ezen ne is csodálkozzunk, hiszen maguk a perzsák írták le a Kr. u. 6. században a Közép-Ázsiában megjelent türkökről, hogy azok a régi szaka nép utódai.

Harc a szkíta örökségért
Ahogyan a magyar finnugristák lemondtak a szkíta rokonságról, úgy más népek tudósai azonnal jelentkeztek az ősi örökségért, oroszok, szlovénok és németek büszkén vállalták fel, hogy ez az ősi harcias nép velük rokon. Ez a folyamat szinte máig tart. Már a 19. században megindult a nyelvészeti ügyeskedés: a németek gyorsan az árjákhoz sorolták őket, mások, így Cuno, a szlávok rokonainak vélte őseinket. Nagy Géz szerint egyedül Fligier ragaszkodott ahhoz, hogy az ókori harcos nép az ősi urál-altáji (más forrásokban: turáni vagy szkíta) eredetű volt. Nagy nagyon találóan foglalta össze a nyelvészeti vitát. Szerinte a német kutatók össze akarják zavarni az új meg új név alatt feltűnt urál-altaji népeket, hogy ne tudjuk meg, hogy milyen szoros kapcsolat állt fent közöttük. A 19. század végének nagy magyar kutatója, Munkácsi Bernát is rájött arra, hogy a magyarság őseit nem északon a tajga rengetegében, hanem a déli, szkíták által lakott vidéken kell keresni.

Keresztnevek vizsgálata
A jeles magyar történész már a 19. század legvégén összegezte a szkíta nyelvészet addigi eredményeit. Kimutatta, hogy a külföldi tudósoknak nem sikerült bebizonyítani a szkíták iráni nyelvűségét, hiszen nem találták meg a szkíta nevek szógyökeit az úgynevezett iráni nyelvekben. Az általuk felsorolt nevek és kifejezések ugyanis más nyelvekből, így a magyarból, is értelmezhetők. Nagy szerint fatális tévedés volt a szkíta Aripeithesz, Idanthyrszosz, Szaprgapeithesz és más hasonló személyneveket is bevonni a vizsgálatba, hiszen azok között sok idegen eredetű is lehetett. Példaként felhozta, hogy az Árpád-koriak között feltűnő László, Kázmér vagy Szaniszló is idegen hatást mutat, de az nem jelenti azt, hogy az Árpád-kori magyarok például szlávok lettek volna. Nagy Géza felhívta a figyelmet, hogy a szkíták származásának eldöntésében inkább a nemzetségi és a törzsi nevekre, valamint saját mondai hősökre kellene hivatkozni, mert azok inkább az eredeti szkíta neveket őriztek meg.  A tanulmány szerzője kifejti, hogy a szkíta nyelvben található, kései perzsa kifejezések inkább azt bizonyítják, hogy az iráni népek a szkíta birodalom részei voltak és ezért létezhetett kölcsönhatás közöttük. Azóta már tudjuk, hogy a perzsák átvették a térségben élő szkíta népek államszervezeti elemeit, sőt egyes kifejezéseket is, így inkább tényleg az igazolható, hogy a perzsa nyelvben léteznek szkíta jövevényszavak.

Történeti adatok híján
Nagy azt is furcsállotta, hogy egyetlen, a perzsákat jól ismerő antik forrás, de maguk a perzsák sem tekintették a szkítákat rokonnak és senkinek sem tűnt fel a nyelvi hasonlóság. Ha lett volna ilyen, akkor bizonyára lejegyezték volna azokat, főleg Dareiosz szkíta hadjárata idején, akkor elég közelről szemlélhették a félelmetes lovasokat, mégsem fedezték fel bennük a rokont. Sőt, Hérodotosz leírásából megtudjuk, hogy a támadó perzsa erők még a szkíta követek jelképes üzeneteit sem tudták értelmezni, ahhoz is tolmácsot kellett szerezniük.

Egy ősi nyelv
Nagy arra a megállapításra jut, hogy a szkíták nyelve az urál-altáji nyelvközösséghez tartozott és a szumir ághoz állt a legközelebb. Ez egybeesik a francia Francois Lenormant megfigyelésével. A 19. században alkotott kutató úgy vélte, hogy az ősi mezopotámiai nyelv a magyarral áll a legszorosabb kapcsolatban, ami nem mást jelent, minthogy a legősibb civilizáció nyelvét mi, magyarok őriztük meg! Hasonló eredményre jutott néhány orosz Diankoff, de ma már a török és azerbajdzsán kutatók is egyetértenek azzal, hogy a sumérok a szkíta népek közé tartoztak, akik meghatározták a Folyóvölgy, de még Egyiptom fejlődését is. De ne lepődjünk meg azon, hogy 1913-ban komoly összehasonlító elemzés látott napvilágot, mely a sumér nyelvet a korai kínaival vetette össze.