A mennydörgés ura

2011. május 6./barikad.hu/TibetPress

A történeti feljegyzések szerint őseink, a hunok és szövetségeseik a mennydörgéshez különleges szokásokat társítottak. Az ősi hiedelmekről most egy csokornyit gyűjtöttünk össze.  

Egy ősi szertartás

Az isten nyilát a hun népek az Ég kegyelmének tekintették és azon a helyen, ahol a villám lecsapott, különleges áldozati szertartásokat végeztek. A hunok egyik rokon törzsének, a belső-ázsiai térséget 5-6. században uraló zsuanzsuanoknak különleges hagyományáról a kínai Bei si krónika számol be: „Örülnek, ha dörög és villámlik. Minden mennydörgésnél kiáltoznak, nyilaznak az ég felé, majd a területet otthagyják, és máshová mennek. A következő év őszén, mikor a lovak kövérek, visszahajtják őket a villámlás helyére. Elásnak egy kost, tüzet gyújtanak, kardot vonnak, sámánnőik imádságot mondanak, hasonlóan a (kínai) gonoszt űző szertartáshoz, utána csapatostul körbe száguldoznak lovaikon akár százszor is. Az emberek fognak egy köteg hosszú fűzfaágat, körben letűzdelik, megöntözik tejjel, kumisszal.”

A villámlás helyét valószínűleg megjelölték, hogy a következő évben el tudják végezni a fenti szertartást, ahol szerepet kapott a kard vallásos imádata. Valószínűleg nem ásták el a felszentelésre szánt kost, hanem különleges módon készítették el húsát. Az a szokás, hogy egy területet lóval szertartásosan körbeszáguldoznak, nem ismeretlen számunkra, hiszen hasonló eseményről Anonymus gestája is tudósított. Itt jegyezzük meg, hogy a kínai forrás által említett gonoszűző varázslat, a vu, nagyon hasonló a táltos hagyományokhoz. Ma már elég sok vallástörténész véli úgy, hogy az eredeti hun szokást vették át a kínaiak. Valószínűleg a fűzfaágakkal való varázslat valamely termékenység kultusz része lehetett, amelynek célja, hogy jó termést és bőséges állatszaporulatot biztosítsanak közösségük számára.

Kuar a Kaukázusban

Movszesz Kalnkatujk kaukázusi albán történetíró szerint közvetlen őseink, a Kaszpi-tenger mentén élő hunok imádtak egy Kuar nevű istent, aki időről időre villámokkal sújtott le. A keresztény szerző úgy tudta, hogyha valaki a hunok közülük villámcsapás következtében meghalt, azt úgy értelmezték, hogy az ég megharagudott az illetőre. A táltosok ezért állatáldozatot mutattak be az istenüknek, hogy azzal kiengeszteljék őt. A dagesztáni kutatók szerint ezekre az áldozati ceremóniákra tavasszal és kora nyáron kerülhetett sor, amikor leggyakoribb a villámlás.

Mai szertartások

Az iszlám hitben nem maradtak meg olyan látványosan az ősi táltos hitvilági elemek, mint a kereszténységben, vagy a buddhizmusban. Ezért a Kaukázusban élő keresztény népek között, a grúzoknál és az oszétoknál őrződtek meg leginkább az ősi hun hagyományok. Ott szinte máig úgy vélik, hogyha valakit villám sújt halálra, az jó jel és az erdőben áldozatot végeznek az ősi isten tiszteletére- természetesen, immár keresztény köntösben.  

Talán a legkülönlegesebb, villámlással kapcsolatos szokást a horcsinok őrizték meg, akik a mai Belső-Mongólia keleti felén élnek. Ott a helyi táltosok végeznek áldozatot a villám sújtotta emberek, vagy állatok lelkeinek emlékére. Olyankor általában fehér lovat áldoznak, melynek vérét egy fára kenik, ugyanúgy, mint egykor a kaukázusi hunok tették. A szertartást végző embert a horcsinok kuvannak nevezik, mely a Kuar névhez nagyon hasonló.

Mennykőben az erő

A török népeknél, valamint a magyar hagyományban különleges, mágikus rítusok fűződnek a villámláshoz és egy különleges tárgyhoz, a mennykőhöz.  A magyar néphit szerint ott keletkezik, ahová a villám lecsap. Állítólag hét év múlva feljön a földből és akkor lehet megtalálni. Ahol megtalálták, oda többé nem csap a villám; aki megtalá