A Közel-Keleten ér véget az amerikai világrend?

2020. január 19./Azonnali.hu/TibetPress

eredeti cikk

Amerika a Szolejmáni elleni merénylettel bebizonyította: fabatkát sem érnek számára az általa képviselt világrend szabályai. Azzal pedig, hogy az iráni rakétacsapást válaszcsapás nélkül hagyta, demonstrálja: nem is hegemón már a szerepe ebben a világrendben. Ami most jön, az nem világháború, hanem globális háború, és már zajlik.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Ha az a kérdés, hogy az iráni vagy az amerikai rezsim hazudott tovább az iráni rakétaválság áldozataival kapcsolatban, akkor a legújabb hírek szerint az utóbbi: Trump nyilván azért állította valótlanul, hogy nem sérültek meg katonáik a bázison az iráni rakétáktól, hogy hihetőbbnek tűnjön, miért marad el a kemény katonai válasz részükről - ami a valótlan trumpi nyilatkozatot leleplező híradások fényében még kínosabb. Bonyolultabb kérdés, hogy az irániak miért próbálták eltussolni három napon át azt, amit később mégis magukra vállaltak: hogy a légvédelmük lőtte le az ukrán polgári gépet, tele iráni utasokkal.

Ez a zavaros ügy pár napig elterelte a figyelmet az iráni-amerikai konfliktus lényegéről, amire az itt következőkben koncentrálni fogunk.

A Trump által rendelt merényletet Szolejmáni iráni tábornok ellen világszerte sok elemzésben hasonlították az első világháborút kiváltó szarajevói merénylethez. A világháborúk mélyebb oka azonban jellemzően nem a hadba lépést közvetlenül kiváltó casus belli, hanem a nagyhatalmi erőegyensúly felbomlása, illetve feltörekvő nagyhatalmak konfliktusa az épp gyengülni látszó domináns hatalmakkal. Ma sincs ez másképpen. Az amerikai hegemónia megbomlását több szempontból is érdemes megvilágítani, mert a merénylet és a rakétaválság csak részben mutatja a globális erőviszonyok drámai átalakulását.

Hogyan teremtett új helyzetet az irak-iráni rakétaválság?

A legutóbbi világháború lezárása óta példátlan esemény, hogy az USA egy ország katonai vezetőjét meggyilkolja. Utoljára ilyen akkor volt, mikor Yamamoto admirális gépét lőtték le 1943-ban. Arra sem volt még példa hetven éve, a koreai háború kirobbanása óta, hogy bármelyik ország reguláris hadserege fejlett haditechnikával katonai csapást mérjen egy amerikai bázisra, amerikai reguláris erőkre.

Az előbbi, egy másik ország katonai vezetőjének meggyilkolása klasszikus casus belli, az utóbbi, mint két reguláris hadsereg közvetlen fegyveres konfliktusa pedig jellemzően már önmagában háborút jelent.

Nem proxyháború, amit helyi milíciáknak álcázott erők közvetítésével vívnak a rivális hatalmak gyakorlatilag az egész Közel-Keleten, hanem közvetlen összecsapás két reguláris hadsereg közt. Ezek a tények tehát már önmagukban jelzik a jelenlegi konfliktus súlyát, de főleg a tét változott meg az újabb, kifejezetten hadicselekményeket hozó fordulattal. Olyan éles helyzet állt elő, amiben sajátos módon a puha válasz is eszkalációhoz vezethet. Hiába nyugtatgatják most magukat sokan azzal, hogy lám, Trump hirtelen mégis észhez tért és a kemény katonai válaszcsapás helyett a békés rendezést választaná.

Az iráni kommüniké nem véletlenül nevezte pofonnak a merényletre válaszul adott rakétacsapást. A legfontosabb fejlemény (ami az ominózus kubai rakétaválság óta talán a legsúlyosabb ilyen válság), hogy az is globális eszkalációhoz vezet és beláthatatlan következményekkel jár, ha az USA nem vág vissza nagyon keményen egy ilyen példátlan katonai csapásra. Mert azzal azt üzeni a világnak, hogy már nem képes betölteni világcsendőri szerepét, már nem ő és hadserege a legerősebb kutya a grundon, már nem ő a falkavezér. Sőt: az ilyen meghátrálás jeladás az utódlási harc megkezdésére, hogy ki vagy kik kerülnek a helyére.

Nem olyan bonyolult ez a hatalmi logika, mint amilyen kíméletlen törvényszerűségként működik – az emberek világában nagyjából ugyanúgy, ahogy az állatvilágban, egy kocsmai verekedésben pont ugyanúgy, mint a világpolitikában. Ezek után világszerte sok helyen kezdik majd semmibe venni az amerikai érdekeket, akár katonai eszközökkel is – a jelek szerint úgysem kell igazán kemény választól tartani már.

Ez pedig jóval több szimpla presztízsveszteségnél: konkrétan az amerikai katonai (és globális) hegemónia végét jelenti. Nemcsak a Közel-Keleten, hanem a globális erőtérben is.

Nézzünk szembe egy pillanatra a tényleges katonai helyzettel, amivel az amerikai vezetésnek is nyilván számot kellett vetnie. Miután az iraki parlament síita többsége olyan értelmű határozatot szavazott meg, hogy távozzanak az amerikai csapatok, nincs legitim módja annak, hogy ott maradjanak, de közben már amúgy is – napok óta, a legnagyobb csendben, légihídon – folyt a megszálló erők evakuálása az új amerikai hídfőnek tűnő Kuvaitba.

5200 katonával Irakban, egy negyvenmilliós, velük szemben ellenséges országban, ahol az iráni befolyás a merénylet óta még erőteljesebben érvényesül, nem tűnik tarthatónak a pozíciójuk. Katonailag legfeljebb Irak újabb inváziója lehetne opció, de az politikailag minden szempontból járhatatlan útnak tűnik. Az amerikaiak 2003-ban rohanták le Irakot, azzal az ürüggyel, hogy demokratizálják és pacifikálják az országot, de a történet vége mégiscsak csúfos vereségnek tűnő távozás: iráni rakétatűzben evakuálják maradék erőiket.

A síita többségű Irakot sokkoló merénylettel az amerikaiak végképp, hosszabb távra is megerősítették a velük szemben ellenséges (Irán-barát) síita politikai erők és milíciák uralmát, ami politikailag legalább akkora vereség, mint a szíriai vagy az afganisztáni intervenciók mérlege.

Rendkívül érdekes geopolitikai tény, hogy

az amerikai háborúk e térségben sorra iráni térnyerést eredményeztek: nemcsak Irakban, amiről most egyre többen írnak, hanem már Szíriában és Afganisztánban is.

Mindenütt a szunnita oldal omlott össze és a síita pozíciók erősödtek történelmileg szinte példátlan mértékben. Nemcsak Szolejmáni különleges stratégai tehetségét mutatja tehát az iráni térnyerés, ő csak ügyesen élt a felfoghatatlanul inkoherens és hibák sorozataként körvonalazódó amerikai intervenciós politika miatt Irán számára nyíló lehetőségekkel.

Itt egy pillanatra érdemes kitérnünk egy különös ellentmondásra. Csak a fősodrú masszamédia mondja most azt, hogy Trump békülékeny reakciójával elhárult a háborús eszkaláció veszélye, miközben a neoliberális világrenddel szemben kritikus progresszívebb sajtó elemzéseiben világszerte azt olvashatjuk, hogy ez illúzió: a Guardian vagy a francia Mediapart vezércikke szerint éppúgy, mint a tengerentúli Slate vagy az Asia Times szerint.

A nagyhatalmi erőegyensúly megbomlása ugyanis szükségképp a világ újrafelosztásához vezet, ami praktikusan világháborúval szokott végbemenni.

Az eddigi globális világrend felbomlása

Akárhogy csűrjük-csavarjuk: az amerikai gazdasági és „kulturális” hegemónia alapja mindmáig az ország jelentős katonai erőfölénye volt, minimum a Szovjetunió összeomlása óta, de inkább a második világháborús győzelem óta. Utóbbinak a fő geopolitikai eredménye egyébként nem Hitler, hanem Európa legyőzése volt, pontosabban az európaiak (britek és franciák) globális hatalmának megtörése, mert ekkor vált az USA a világ vezető globális hatalmává. Akkor alakult ki a mai világrend, a pax americana, aminek garanciája és voltaképpeni alapja az USA markáns katonai fölénye volt. Ennek fő szimbólumává az először általuk készített atombomba demonstratív bevetése vált.

Egy ilyen világrendet, mint globális birodalmat addig lehet fenntartani, amíg az alapjául szolgáló katonai tekintélyt fenn tudják tartani. Azért nem próbálkozott soha egy ország sem a mostani iráni rakétacsapáshoz hasonlóan megtámadni az amerikai hadsereget, mert ennél jóval kevesebbért is a legkeményebb válaszcsapásokra, az adott ország lerohanására lehetett számítani.

Pont ezt az amerikai egyeduralom alapját képező katonai tekintélyt semmisítette meg a megtorlatlanul hagyott iráni rakétacsapás,

amivel sokkal nagyobb, beláthatatlan károkat okoztak az amerikai hegemóniának, mintha lett volna mondjuk néhány száz halott, és pár milliárdos katonai felszerelés megsemmisült volna, de legalább a nemzetközi tekintélyük nem omlik össze ilyen látványosan. Ezzel az USA nem egy csatát, nem is csupán egy háborút veszített el, hanem a katonai egyeduralom fenntartásához szükséges világcsendőri tekintélyét.

Az USA katonai fölénye már évek óta erodálódik

Hiába emlegetik oly sokan, hogy az USA globálisan annyit költ fegyverre, mint a világ összes többi országa együttvéve, mert a témában kicsit is elmélyedve hamar kiderül, hogy már Kínával szemben is egyre kevésbé meggyőző a fegyverzetbeli fölényük. Paritáson számolva ugyanis kiderül, hogy egy amerikai zsoldoskatona vagy tiszt fizetése nagyságrenddel magasabb, ahogyan a technológiai fejlesztések és a haditechnika fenntartása is relatíve sokkal drágább a nyugati országokban, mint például Kína, az oroszok vagy India esetében.

Ezért durván torzít, ha csak a hadikiadásokat hasonlítják össze, arról nem is beszélve, hogy egy háborúban nem sokat ér a legfejlettebb és legdrágább haditechnika sem, ha nem megfelelő a hadvezetés ,és még a legprofibb katonákkal sem lehet megnyerni politikailag teljesen elhibázott háborúkat, mint amilyen az iraki, afganisztáni vagy szíriai volt. Vagy amilyen Irán esetében lenne a háború… de jóformán bármelyik, USA által indított háború – az ominózus vietnámival az élen – végsősoron elhibázottnak bizonyult.

Akik most Irán elszigeteltségéről fantáziálnak, azok bizonyára nem figyeltek eléggé oda, hogy december végén közös hadgyakorlatot tartottak a Perzsa-öbölben az oroszokkal és Kínával,

ami elég egyértelmű jelzés, hogy egy kiszélesedő konfliktusban ki melyik oldalon lépne hadba. Két szuperhatalom is potenciálisan odaállt tehát a perzsa állam mellé.

Ha az orosz és kínai flotta támogatásával Irán retorzió gyanánt lezárná a Hormuzi-szorost – ezen keresztül folyik a világ tengeri gáz- és olajszállításának mintegy harmada –, akkor rendkívül nehéz döntések elé kerülne az amerikai flotta. Úgy már nem állnának nyerésre brit segítséggel sem.

Most még élesebben látszik, hogy Trump egyre hajmeresztőbb kalandor húzásai miatt Amerika katonailag sem feltétlenül számíthat már szövetségesei támogatására, akik újabban már egyre kevésbé diplomatikusan határolódnak el. A Szolejmáni elleni merénylet e tekintetben is fordulópontnak bizonyul. Talán még soha ennyire nyíltan nem határolódtak el az európai szövetségesek Amerikától.

Az USA katonai egyeduralmának gyengülését erkölcsi tekintélyének elvesztése is súlyosbítja

Világszerte konszenzust láthatunk a progresszív véleményformálók köreiben egy perdöntő kérdésben: a katonai tekintélyvesztés mellett helyrehozhatatlan erkölcsi és nemzetközi jogi tekintélyvesztés Amerikának, hogy

annak a világrendnek a szabályait, amit leginkább nekik kéne fenntartani (sőt: másoktól kikényszeríteni) pont ők szegik meg a legnyilvánvalóbb módon egy olyan állami terrorakcióval, mint a Szolejmániék elleni merénylet.

Egyre több véleményformáló mondja ki: a világbékét leginkább az USA rogue state vezetése fenyegeti, nem Irán tehát a legnagyobb „haramiaállam”, amit fő ellenségként szokott emlegetni a Fehér Ház. Ugyanez vonatkozik amúgy a terrorizmus mélyebb okaira is, különösen pedig az iszlamista terrorra, amiről már korábban részletesen írtam az Iszlám Állam kapcsán.

Az amerikai háborúk többségének imperialista, pontosabban neokolonialista jellege a hivatalos indoklások (demokratizáció, stb.) álarca mögött eddig is elég evidens volt például az iraki olajérdekeltségek miatt, de olyan nyíltan vállalt állami terrorakció sose volt, mint egy másik ország vezetői ellen az amerikai elnök által elrendelt merénylet. Ezzel olyan szintet léptek, ami a demokratikus látszatok fenntartásának igényével immár teljesen összeegyeztethetetlen, és gyakorlatilag az általuk megbélyegzett latorállamok módszereinek szintjére viszi le őket.

Ugyan az iraki invázióról is utólag megtudtuk, hogy a beavatkozás ürügye kamu volt, Szaddam Huszein állítólagos tömegpusztító fegyvereit azóta sem találják, de amerikai elnök által megrendelt és nyíltan vállalt terrorakció eddig még nem volt. A jogi érvelés műfaját alapjaiban erodálja az, hogy „önvédelemnek” aposztrofálják az állítólagos nemzetbiztonsági fenyegetés megelőző csapásaként végrehajtott merényletet.

Ez pontosan olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy a másik arcán azt látta: mindjárt fegyvert akarna rántani, ezért „önvédelemből” lelőtte, preventív csapással.

Biztos, ami hótzicher. Pedig az önvédelem műfajilag sosem lehet preventív csapás. Önvédelemből csak az lőhet, akire fegyvert fognak épp. Ráadásul nemcsak formailag, de tartalmilag is hamis a hivatalos indoklás: Szolejmáni az iraki küldetésére vonatkozó háttérinformációk alapján nem valami nagyszabású merényletről egyeztetni ment oda, hanem éppen béketárgyalást folytatott a szaúdiakkal és az irakiakkal.

Az amerikai diplomácia szakmai szintjének mélypontja is súlyosbítja a hitelességi válságot

Olyan se volt még, hogy egy amerikai elnök bejelenti, hogy olyan iráni kulturális célpontok megsemmisítését tervezi, amelyek bombázása az USA által is aláírt nemzetközi egyezmények szerint háborús bűncselekmény, ezért ezeket célpontként megjelölni sincs joga. Az apparátus azonnal próbált korrigálni, majd Trump is kénytelen volt duzzogó kisfiúként visszavonni elhamarkodott kijelentéseit, ami ugyebár megint önmagában is az Egyesült Államok nemzetközi tekintélyét romboló példátlan diplomáciai blamázs.

Közben órákkal azután, hogy hivatalos úton tájékoztatta az iraki erők amerikai főparancsnoka a bagdadi vezetést arról, hogy az amerikai csapatok az iraki parlament felszólításának megfelelően kivonulnak, a Pentagon hirtelen bejelenti, hogy bocsika, az a levél ugyan hivatalosan ment, de valójában csak egy levéltervezet volt, amit úgymond tévedésből küldtek el.

Ez komoly? Egy rendkívül éles helyzetben az ilyen típusú tévedés – sok más kapkodásra utaló jellel és kaotikus lépésekkel együtt – már inkább system error. Ha egy kis afrikai banánköztársaság elnöke és hadvezetése, illetve államapparátusa követne el ilyeneket, az még akár viccesnek is tűnhetne, de a világ vezető hatalmának tartott országától mindez olyan képtelenség, ami a szuperhatalmi tekintélyt diplomáciai síkon is földig rombolja.

A most elmélyülő válságban mutatkozik meg, mekkora hiba, ha egy elnök hiúságból és rövidlátó despotizmusból kirúgatja a külügyi apparátusból a legtehetségesebb tanácsadókat és szakembereket (akik ugyebár szakmai és emberi elkötelezettségükből kifolyólag hajlamosak kritikus véleményeket megfogalmazni az elnökkel szemben). Emiatt ma úgy tűnik, Trump a fő ellenségüknek tartott Irán valódi helyzetéről sem kaphat reális képet azoktól a tanácsadóktól, akikre hagyatkozik a döntéshozásban. Különben nem hitték volna azt, hogy jó ötlet Szolejmániból a megölésével mártírt csinálni egy olyan országban, amelyiknek síita hite évszázadok óta a mártírkultuszra épül.

Úgy tűnik, senki sem tájékoztatta Trumpot, hogy Szolejmáni akármilyen zseniális stratéga volt is életében, mártírként még nagyobb mobilizáló erővé válhat,

főleg, ha egy olyan merényletben gyilkolják meg, ami a síiták számára annak a kerbalai merényletnek a megismétlése, amivel létrejött a síita mozgalom az iszlám külön ágaként, mint a Husszein mártíriumából kinövő sajátos mártírkultusz.

Szolejmániból Trumpnak sikerült új Husszeint csinálni, amit a kumi mecsetre felvont vörös lobogó és a Husszein vérének megbosszulására felhívó felirata már a rakétacsapás előtt egyértelműen mutatott. Szolejmáni életéről és jelentőségéről egyébként magyar nyelven egyedül a legismertebb hazai iranista írt olyan alapossággal, hogy abból meg is lehet érteni a jelenséget, amit az Azonnalinak adott interjúban is kifejtett.

A külpolitikai elemzők nagy többsége sajnos a minimálisnál is kevesebbet tud az iráni kultúráról és mentalitásról, ezért egyszerűen nem értik a másik fél lépéseit, miközben az iráni vezetésben sok olyan káder dolgozik, akik nyugati egyetemekre jártak, és jól értik a nyugati gondolkodásmódot. Egy tanulmány szerint az amerikai „Irán-szakértők” fele még perzsául sem beszél, illetve sosem járt Iránban, így inkább csak az amerikai propaganda ellenségképéhez gyűjtenek „bizonyítékokat” a neten.

Irán katonai képességeit is sokan tévesen mérik fel

Finoman szólva nincsenek képben azok, akik a nagyjából 500 km távolságból célba juttatott iráni rakéták bevetését különböző fórumokon az ilyen-olyan közel-keleti gerilla csoportok akcióihoz, nagyon rövid hatótávolságú és összehasonlíthatatlanul kisebb robbanófejeket hordozó rakétákkal való lövöldözésekhez hasonlítják, aminek célpontjai jellemzően nem amerikai katonai bázisok. Az összehasonlítás egy ponton sem megalapozott.

Az is téves, hogy az iráni fejlesztésű rakéták ne lettek volna elég pontosak, illetve ne tudtak volna komolyabb kárt tenni az amerikai bázisokon. Műholdfelvételek bizonyítják, hogy az egyik hangárt négy rakéta is eltalálta. Irán amerikai lerohanásának kiprovokálása azonban nem volt céljuk, amit többszáz halott esetén nyilván nehéz lett volna elkerülni. Az viszont több mint valószínű, hogy Irán-barát milíciák fognak olyan akciókat végrehajtani, melyeknek amerikai áldozatai lesznek – Libanontól Afganisztánig bárhol.

Miért nem „terrorizmus” Irán védhatalmi szerepe a síita félhold országaiban?

Itt el kell oszlatni egy általánosan ismételgetett tévképzetet, miszerint Szolejmáni egész tevékenysége nettó terrorizmus lett volna (ami az amerikai ellenségkép propagandapanelje) vagy akár egyfajta „perzsa imperializmus” lenne. Legjobban azzal érthetik meg a magyar olvasók Szolejmáni szerepét, ha egy pillanatra elképzelik, mi lenne, ha nem csupán magyar kisebbségek élnének a szomszédos országokban, hanem ennél sokkal nagyobb térségben élnének egy magyar vallási irányzat képviselői, akiket szinte mindenhol kisebbségként üldöz a vallási, illetve etnikai többség. A síiták ugyanis Iránt és Irakot kivéve gyakorlatilag mindenhol defenzívában vannak, kisebbségben élnek. Jemenben például konkrétan népirtás folyik ellenük szaúdi intervencióval, amit nemcsak Amerika támogat, hanem hallgatólagosan Európa is.

A síiták a régi perzsa birodalmak örököseiként élnek Libanontól Pakisztánig és Indiáig hatalmas területen, de legsűrűbben a síita félhold országaiban, melyre a Szolejmáni által vezetett Al-Kudsz hadtest tevékenysége koncentrálódott.

Akár tetszik, akár nem: ezek a helyi síita közösségek saját magukon kívül csak Irán védhatalmi segítségére számíthatnak.

Hasonló helyzetben nálunk is valószínűleg széles nemzeti konszenzus támogatna minden olyan védhatalmi tevékenységet, ami mondjuk a külhoni magyarok hatékonyabb védelmét célozná életüket is fenyegető konfliktusokban. A fő különbség az, hogy a síiták etnikailag nem mind iráni népek avagy perzsák, noha a „perzsa” lényegében nem egy népet vagy nemzetet, hanem sokkal inkább egy birodalmi és nyelvi-kulturális identitást jelent, és ilyen értelemben a síiták szegről-végről mind a perzsa kultúrkörhöz tartoznak, illetve a perzsa birodalom kulturális öröksége a síita identitásuk.

Amit az egyik nemzet hősies honvédő tettnek nevez (vallási-felekezeti kontextusban meg istennek tetsző szent mártírhoz méltó hőstettként ünneplik), az a másik oldalon harcoló nemzetek szemében terrorizmusnak számít, a konkurens felekezeteknek és vallásoknak pedig apokaliptikus sátáni rémtett. Talán így érthetőbb, milyen brutális kettős mércével van dolgunk Szolejmáni szélsőségesen ellentétes megítélése esetében.

A világvégepánik is jobb, mint cinikusan beletörődni, hogy a háborús eszkaláció „reálpolitika”

A világháború veszélyét emlegető hangok mellett most újra felerősödött a magukat realistáknak vélő megmondók kórusa, akik szerint alaptalan a mai világvége-hangulat, és különben is már évek óta minden évben hányszor bejelentették, hogy itt a világvége, aztán mégse lett... Nézzük meg, milyen súlyos önellentmondások terhelnek egy ilyen érvelést!

Magukat egyedül realistának tartva jellemzően azzal érvelnek, hogy a mai világban tényleg abszolút nincs jogrend, és csak a nyers (katonai) erő ér valamit. Pontosabban: a joguralom helyére az erőszak uralma lépett, ami ugye minden háborús logika alapelve. De közben cinikusan kinevetik azokat, akik pont ugyanezt a diagnózist írják le, csak elítélőleg (!), mint a világot fenyegető káoszt és a világrendet felváltó „mindenki mindenki ellen” háborús állapotot, ahol már mindent meg lehet tenni... és egy ponton sajnos kell is. Ez pedig kiáltó ellentmondás.

Pontosan ez az az apokaliptikus világ és a mindennapivá váló hadicselekményekből kirajzolódó globális hadiállapot, amit elutasítanak azok, akik a „reálpolitikusok” szerint „túlzott” aggodalommal emlegetik a világháborúba sodródást. A világháborús veszélyt elítélők világképe még minden riadalmával együtt is egy sokkal pozitívabb, optimistább (!) világkép és sokkal felelősségteljesebb választás, mint az a végtelen cinizmus, amivel a világvége-hangulatot kinevető jobber vagy neolib megmondók ugyanezt a globálisan háborúba sodró káoszt tartják reálpolitikának. Sőt, kvázi egyetlen lehetőségként ezt a háborús reálpolitikát, mint valami szuper dolgot ünneplik az egyre fasizálódó neokonok és „konzervatívok”. Az ő világuk minden apokaliptikus pánikkeltésnél szörnyűbb világ, mert számukra a háború elfogadott, banális mindennapi dolog lett.

A fő (világnézeti) különbség tehát a két véleménytábor között nem abban van, hogy az egyik szerint világháborús állapotban vagyunk, a másik szerint nem, hanem abban, hogy az előbbiek ezt az állapotot alapjaiban elutasítják, az utóbbiak meg minimum elfogadják és a globális fasizálódásban egyre inkább ünneplik is, mint valami izgalmas és erőnk fitogtatásának teret nyitó reálpolitikát.

Mentálisan pont azáltal léptünk már hadba világszinten, mert alapvetően mindkét tábor (gyakorlatilag mindenki) szerint felbomlott az eddigi világrend

(a második világháború végét jelentő nagyhatalmi status quo), amivel globálisan hadiállapotba került a világ.

Inkább globális háború ez, mint világháború, de ettől nem jobb a helyzet

Az amerikai hegemónia megtörésének mélyebb oka nem az, hogy hatalomra került egy szakmailag és emberileg csapnivaló Trump-adminisztráció, hanem az, hogy a nyugati jóléti-fogyasztói modell alapjaiban megbukott a kiteljesedő globális ökokrízissel. A következő generációknak már nemhogy az eddigi fogyasztói jólétet nem tudja ígérni a neolib rendszer (se Trump, se Orbán, se Macron, se Merkel), hanem jószerivel iható vizet és belélegezhető levegőt, élhető klímát és a lakosság élelmezére alkalmas termőtalajt sem tud a jövőben biztosítani.

A természeti erőforrások lerablásának és tönkretételének globális drámája először a harmadik világban (például a Közel-Keleten) jelentkezett olyan élesen, hogy milliók menekülnek el onnan a nyugati világba, ahol még csak kezdődő jeleit látni ugyanannak az ökológiai válságnak – nem utolsósorban azért, mert a válság terheinek nagy részét a harmadik világra terheltük át a nagyipar kiszervezésével. A migráció ezért nem idegen kultúrák inváziója, hanem a mi civilizációnk mély, globális válsága. Igen, egy háborússá váló világ egyértelmű jelzése a tömeges migráció is, de egyáltalán nem úgy, ahogyan a migránsozó demagógia értelmezi.

A mai globális háború sok tekintetben alapjaiban eltér a konvencionális fegyverekkel vívott világháborúktól. Nemcsak a civileket egyre inkább élő pajzsként használó proxyháborúzásra kell itt gondolni. Egész modern nyugati civilizációnk alapvetése a természet legyőzéséért vívott harc, ami által

civilizációnkat alapvetően úgy határoztuk meg, mint egyfajta háborút a világ ellen,

a világ ember általi leigázására és gyarmatosítására (lásd vegyi fegyverek bevetése a mezőgazdaságban rovarirtásra, stb.)

Ugyan mi más volna egy ilyen civilizáció számára a rendszer alapműködése, mint háború a világ ellen, azaz világháború? Ennek csupán része és járulékos következménye az, amit történelmileg is világháborúknak hívunk. Aki ma azt mondja, hogy nincs itt semmiféle világháború, mindenki menjen szépen a dolgára, az egyszerűen nem tudja, hol él, melyik bolygón, milyen világban és milyen civilizációban.

A háborússá váló világban hol húzódik az új típusú globális háború fő frontvonala?

A modern háborúk természete már a két világháborúval jelentősen megváltozott: a korábbinál nagyságrendekkel több áldozattal jártak, nagyobb kiterjedésűek lettek, megnőtt a haditechnika jelentősége és ami a legtragikusabb fejlemény: exponenciálisan nőtt a civil áldozatok száma a katonákhoz képest. Ez a tendencia mára a végletekig fokozódik a proxy- és drónháborúkban, amikor a vélhetően különféle szolgálatok által szervezett, illetve támogatott terrorista csoportok révén a civil társadalmak mindennapjainak részévé válik a háborúzás új formája: a terror. Nemcsak a Közel-Keleten, hanem Európa nagyvárosaiban is.

Akik most a világháborún aggódó hangokon gúnyolódnak, hogy lám-lám, mégsincs idén világvége, azoknak a figyelmét nemcsak az kerülte el, hogy egész civilizációnk globális háborút visel a világ, a természet és a miénktől eltérő kultúrák ellen. Ezek szerint az sem tűnt fel nekik, hogy egyre drámaibban elmosódik a különbség világszerte a hadiállapot és a béke között.

Pedig nem az a logikus meghatározás, hogy

békének a nyílt háború hiányát tekintjük, mert lényegében pont fordítva van: a háború a béke hiánya (békétlenség) – minden háború, ami nem békés állapot.

A két definíció közt pedig drámai különbség van.

Persze reguláris erőkkel és szárazföldi beavatkozással vívott háborúk ma már alig vannak. A mostani konfliktus sem elsősorban ilyennel fenyeget. Viszont a mindennapi életünkben is megjelent, sőt egyre inkább eluralkodik a mai hadviselés legfontosabb fegyvernemével vívott háború: az információs hadviselés és ennek egyik fő ága, a kémháború meghatározó részeként folytatott tömegmanipuláció, a propagandamémek, virális üzenetek és a birodalmi célokat szolgáló fake news világa.

Amikor az okostelefonunkon vagy más képernyőkön informálódni próbálunk, rögvest ennek az információs háborúnak a frontvonalán találjuk magunkat, és minél kevésbé vagyunk ennek tudatában, annál inkább lehetünk áldozatai különféle (hadi)propagandáknak, célzott manipulációknak.

A szuperhatalmak ma már erre a legújabb fegyvernemre, az információs és kiberháborúra többet költenek, mint korábban a konvencionális fegyverzetre. Mondjunk konkrét példát: egy olyan szigetországot, mint a korábbi vezető európai hatalom, nehéz konvencionális hadsereggel megszállni, de kellő manipulációval át lehet venni a politikai irányítást, amit a brexit története ékesen bizonyít.

Ebben a globális háborúban, ami a véleményünk befolyásolásáért, a tudatunk uralmáért folyik, már mindannyian a frontvonalon élünk, és egyelőre nem látszik, hogyan lehetne az internet világában minden korábbinál brutálisan egymásnak feszülő (profin egymás ellen hergelt) táborok egyre apokaliptikusabb háborújából valamilyen új konszenzussal kikerülni.

Az egyik első lépés az lenne, hogy jöjjünk ki a véleménybuborékunkból, hallgassunk meg másokat is és legyünk tudatában minden pillanatban, hogy a tudatunk folyamatosan az egymás ellen harcoló nagyhatalmak és világcégek célkeresztjében van. Pontosabban nem is annyira egymásnak ellenségei ezek a minket manipuláló hatalmak, mert elitjeikről lépten-nyomon kiderül, hogy a színfalak mögött milyen mély érdekösszefonódások kötik össze őket. Inkább ránk, mint alattvalókra és potenciális ágyútöltelékekre tekintenek ellenségként.

A háború az a színjáték, amiben megpróbálják elhitetni a különböző népekkel, hogy ők egymás ellenségei, amikor pedig pont fordítva van.

Putyin, az Iránban uralkodó elit, Orbán, Trump és Macron közt sokkal alapvetőbb érdekközösségek vannak, mint köztük és a gyakorlatban alattvalóként kezelt népük közt.

Nekünk nem a többi nép, a migránsok vagy hasonlók a legádázabb ellenségeink, hanem a rajtunk és a Földön élősködő neoliberális „elitoligarchiák”.

Kardos Gábor