A kínai szál

2011. augusztus 8./NOL/TibetPress

A magyar kormány a volt Szovjetuniótól keletebbre, Kínában próbálkozik partnert keresni, egyenlőre csak gazdasági-pénzügyi szövetségest, hogy az ország anyagi gondjain enyhítsen. S mióta köztudott lett ez a törekvés, egyre többen esnek gondolkodóba, hiszen csak néhány évtizede szabadultunk meg a szovjet hatalomtól, s pusztán néhány éve lettünk az Európai Unió tagjai, vajon mit jelenthet számunkra ez a kényszerű régihez hasonlítható, ezúttal önként vállalt orientáció?

Merthogy ez a manőver távolabbra viheti az országot a demokrácia szülőföldjétől, Nyugattól, mint amennyire a a szovjet szférában töltött évtizedek alatt történt. S mert az effajta gazdasági-pénzügyi indokoltságú partnerség nemigen választható el a politikai következményektől.

A gazdasági kapcsolatfölvétel következményét a döntésthozók világosan felismerték, ami a dalai láma kormányszintű mellőzésében nyilvánult meg. S hogy a két szféra, politika és gazdaság kéz a kézben halad, mi sem bizonyítja jobban, mint az Egyesült Államokhoz - ugyancsak Tibet kapcsán - intézett kínai üzenet, amit azonban a tengerentúlon nemigen vettek figyelembe. A mi Kína-szakértőink azonban csak addig jutottak, hogy figyelmeztessenek a távol-keleti ország érzékenységére és arra, hogy - ha meg akarunk állapodni - mi nem lehetünk különösebben érzékenyek.

Persze a politikába sok minden belefér. Sokszor még az ellenkezője is. S a legutóbbi választások óta sorjázó meglepetések közepette kezdünk leszokni az ilyen viszonyok között fölösleges pazarlásnak minősülő csodálkozásról. De a kérdés, akárhogy is van, elénk tolakszik: vajon mit mondott volna ellenzékben a Fidesz, ha az előző kormányzat tett volna ilyen határozott lépést a kommunista Kína irányába?

S még az is megfordul a fejünkben, hogy ez a távol-keleti kapcsolat talán kezdeti stádiumában is hordozott pénzügyi gondoktól független politikai célokat. Brüsszelt, az Európai Uniót, s legutóbb a Bálványosi Szabadegyetemen az egész Nyugatot ért magyar kormányzati bírálatok és természetesen a mi demokráciánk jelen állapotát illető - az Európai Parlamentben, s legutóbb az amerikai külpolitika részéről megfogalmazott - kritika egybehangzóan azt a benyomást erősítik, hogy eltávolodtunk attól, amit a rendszerváltoztatás még egyértelműen, az egész ország politikai és gazdasági orientációját illetően vallott: a nyugati kultúra és az európai normák iránti elkötelezettséget. Aminek természetesen a politikai pluralizmusnak megfelelően voltak árnyalati különbségei, de ezeknek küzdelme, versengő együttműködése eleddig mégsem lépett ki abból a keretből, ami a modern demokráciák évszázados hagyományai révén alakult ki.

És nem egyezik ez az irányultság a magyar hagyományokkal sem. Történelmünk legjobb periódusaiban mindig a nyugati világ felé tájékozódtunk. Igaz, arra is akad számtalan példa, hogy amit üggyel-bajjal megszereztünk, azt könnyedén és felelőtlenül vesztegettük el. Vagy amitől nehézkesen elszabadultunk, abba könnyűszerrel újfent belebonyolódtunk. Így aztán Közép-Európa gyúlékony háztetői sokszor lobbantak lángra a Kárpát-medencében is. Csakhogy a múltat nemcsak mindenestül vállalni kell, hanem tanulni is kell belőle. A vállalás politikai tisztesség dolga, míg a tanulás a politikai bölcsességé. Ha mindkettő hiányzik, legfeljebb csak pillanatnyi siker lehet az osztályrészünk, de távlatos stratégiát tekintve megint a kudarc.

S azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Kínával kötött gazdasági megállapodásoknak nemzetbiztonsági kockázatai is lehetnek. A behozott árúval és technológiával beszivárog az ideológia is. S ahogy lenni szokott, minden egyéb... Márpedig nekünk ebben nagyobb a kockázatunk, mint például Németországnak. Annál is inkább, mert mostanság a volt titokminisztert is elérő bírósági ügy lett - úgymond - az orosz szál fölgöngyölítése, ami bizony árt a szolgálatok működésének. És az egész országnak, ha az elmúlt ciklus miniszterelnökeit is vád alá helyezik.

Mert itt is, mint annyi másban, tetten érhető az a politikai bölcsességtől igen csak távol álló magatartás, amely az ellenfelekkel való leszámolás érdekében semmit sem tart elég drágának. Hol vagyunk mi attól a politikai éleslátástól és nagyvonalúságtól, ami például Lincolnt jellemezte? Ő ugyanis azt az ellenfelét tette meg hadügyminiszterré, aki őt korábban hülyének és gorillának nevezte. Mert képes volt a köz érdekében felülemelkedni az egyéni sérelmeken.

Nálunk ilyen nem fordulhat elő. Inkább ennek a szöges ellentéte. S ezért a kormányzati kommunikációval összhangban megállapíthatjuk, hogy valóban egy új - habár a legutóbbival ellenkező előjelű - rendszerváltoztatás útjára léptünk. És a nyugati demokrácia fényei egyre távolodnak.

Azt még nem lehet tudni, hogy a túlsó part gazdasági lehetőségei mennyiben segítik az ország anyagi kilábalását, mennyire lesz ez előnyös hosszú távon a magyar gazdaság számára, de azt már tudhatjuk, hogy a kínai szál egyáltalán nem veszélytelen.
Giczy György