A kínai gazdaság betör Tibetbe

The Wall Street Journal, James T. Areddy – 2006. augusztus 24.World Tibet Network News: http://www.tibet.ca

Nagqu, Kína – Kína a szegény mezőgazdasági régiók gazdasági fejlesztés révén történő fellendítésére törekszik. A terv azonban Tibetben zátonyra futott: Ni Ma nem hajlandó levágni a jakjait.

Duan Xiangzhenget, a Kínai Kommunista Párt egyik tisztviselőjét azzal bízták meg, hogy élénkítse fel a tibeti tartomány gazdaságát. Ennek érdekében szisztematikusan levágják a jakokat, hogy így beindítsanak egy húsfeldolgozó üzemet. Duan elmondta, a marhához hasonló ízű hús és a fekete gyapjúszövet exportálása Kína más piacaira gazdaságilag jó döntés, és „biztos” fejlődést jelent.

A 45 éves Ni Ma nem akarja leölni 70 jakját, ami családja legértékesebb és legkedvesebb vagyona. Jaktejet árul, abból pedig vajat, sajtot és joghurtot készítenek, melyek egyben a tibeti étkezés és buddhista szertartás legalapvetőbb elemei. A jaktrágyát fűtőanyagként hasznosítják. Óriási farmján állva, cigarettával a kezében, Ni Ma elmondta, hogy tavaly a családja 3 jakot vágott le a csordából, annak ellenére, hogy „a tartományi kormány sokkal többet várt el.”

A nyugaton csak emberi jogi ügyek kapcsán ismert, távoli, hegyekkel övezett terület folyamatosan érzi a kínai gazdaság elnyomó erejét. A pekingi kormány közölte, hogy a 12 nyugati tartományát az ország virágzó, keleti tengerparti területeivel szeretné egyenlő fejlettségűvé tenni. Ez a jövőkép, valamint az új, Tibetet Kína többi részével összekötő vasútvonal, befektetők és turisták áradatát csábítja a „világ tetejeként” is ismert régióba.

Tibet továbbra is mezőgazdasági régió maradt – a 2,7 milliós lakosság körülbelül 80 százaléka a földeken dolgozik, melyek az ország területének majdnem egynegyedét teszik ki. A tibetiek védik jellegzetes buddhista kultúrájukat, amely mélyen elutasítja az állatok leölését. Sokan gyanakvóan figyelik a kínai befolyást, és néhányan a gazdasági integrációt a kormány hat éves „Irány Nyugat” politikája részének tartják, amely a gyarmatosítás egyik formája.

A tibetiek úgy gondolják, hogy a kínaiak teljesen bekebelezik a gazdaságot. Lhászában például nehéz egy helyi-születésű taxisofőrt, pincért vagy munkást találni, mert a más kínai tartományokból érkezők alacsonyabb fizetésért dolgoznak. Sőt, a 4,1 milliárd dolláros vasúti beruházáson is a 100.000 építőmunkás mindössze 10 százaléka volt tibeti – állította Zhu Zhensheng, a Vasúti Minisztérium hivatalnoka. Mára elkészült a vasútvonal, és előrejelzések szerint további 800.000 látogatót szállít majd a térségbe évente.

Tibet jelentősen lemarad más kínai régiók mögött sok területen, így például az írástudatlanság, a várható élettartam és az egy főre jutó átlagos jövedelem tekintetében, mely utóbbi kevesebb, mint évi 250 dollár az agrárterületeken. Eltérően Amerika nyugati területeitől, ahol a Csendes-óceánhoz való hozzáférés új kereskedelmi utak megnyitását eredményezte, Kína nyugati régiói közép ázsiai, tengertől elzárt területekkel határosak. Ebben a térségben találhatók a világ talán legszegényebb és legelhagyatottabb helyei.

Nagqu tartomány – mely szó szerint „fekete folyót” jelent – négy és fél kilométer tengerszint feletti magasságban helyezkedik el a tibeti fennsík északi sztyeppéin, körülbelül 200 kilométerre Lhászától északra. Egy átlagos napon a hőmérséklet fagypont alatt van. A tartomány fővárosa katonai támaszpont és szemétlerakó, ahol a szemetet nyitott konténerekben hagyják az este kivilágítatlan utcákon, ami igen nagy kontrasztot alkot Tibet legendás Shangri-la hírével.

Peking belföldi célkitűzése, hogy felszámolja a két évtizede egyre növekvő egyenlőtlenséget, mely a városi és vidéki lakosság között fennáll. Ez a szakadék – az ENSZ Fejlesztési Programja szerint – tavaly a legegyenlőtlenebb vagyonelosztás egyik példája volt a világon. A Kommunista Párt ráébredt, hogy jövője attól függ, mennyire képes a vidéki embereket boldoggá tenni, akik a kínai lakosság több mint 80 százalékát teszik ki.

Röviddel azután, hogy a kínai kommunisták 1949-ben átvették a hatalmat, a Tibet feletti irányítást is magukhoz ragadták, amely akkor független állam volt. 1959-ben a régió vallási vezetője, a XIV. Dalai Láma, aki akkor 23 éves volt, tartva a letartóztatástól, gyalogosan menekült el a Himaláján keresztül. Kína azon fáradozásaival, hogy hiteltelenné tegye a Dalai Lámát, aki 1989-ben Béke Nobel-díjat kapott, csak olajat öntött a tűzre, és így a tibeti kérdés vált a világ egyik legismertebb emberi jogi ügyévé.

A hatvanas években a kormány kísérletet tett az állami gazdaságok megszervezésére, és más kommunista gazdaságpolitikák bevezetésére, ami katasztrofális eredménnyel, így éhínséggel járt, hasonlóan ahhoz, ahogy ezt már máshol is láthattuk. A következő két évtizedben Peking enyhített Tibet gazdasági ellenőrzésén, és később a tibetieket, mint etnikai kincseket ünnepelte. A tibeti az 55 különböző nemzetiségi csoport egyike Kínában, szemben a 93 százalékot kitevő kínai han nemzetiséggel. A kilencvenes évek végére a tibeti gazdasági fél-autonómia egyre jobban hanyatlott, hiszen a régió a perzselő kelet mögé esett vissza.

Nagquban a feladat, hogy Tibet a felzárkózását segítsék, Duanra esett, az ötven éves pekingi mezőgazdasági mérnökre. A han nemzetiségű Duan nem beszél tibetiül. Ahogy a többi idegen, úgy ő is elmondta, hogy küszködik a magaslati, oxigénben szegény levegő miatt.

Viszont még mindig tud számolni. A 7,4 milliós állatállomány messze meghaladja a nagqui lakosság számát, és körülbelül egyharmadát generálja a terület 400 milliós GDP-jének. A jakok, bárányok és tehenek, melyeket Duan a régió „ipari tartópillérének” tart, célja elérésének kulcsai is egyben: idén 50 százalékos GDP-emelkedés, és öt év alatt pedig a helyi gazdaság négyszeresére növelése.

A hivatalos vizsgálatot alátámasztja a világ legmagasabb hegyi vasútja, a 4,1 milliárd dolláros befektetéssel épült Qinqhai-Tibet vasútvonal, amely néha több mint 5 kilométeres tengerszint feletti magasságban közlekedik. Idén nyáron készült el, és ez az első vasút, mely Tibetet köti össze a külvilággal, beleértve a 2.515 km-re lévő Pekinget is. A vasúti kocsik fagyott talajon közlekednek, és egy speciális oxigénellátó rendszer segít az utasoknak a magaslati rosszullét leküzdésében. Valamikor a jövőben a sínek az indiai határig húzódnak majd.

A kínai tisztviselők a vasútvonal jelentőségét az amerikai transzkontinentális vonalhoz hasonlítják. A vonat Tibetet sokkal könnyebben megközelíthetővé tette – az utasok Pekingből kevesebb, mint 200 dollárért utazhatnak oda – és a szállítmányozási költségek is kevesebb, mint felét teszik ki a kamionos szállításnak.

A világ legmagasabb palackozó üzeme, a Hong Kong-i székhelyű Tibet Glacier Mineral Water Co. (Tibet Gleccser Ásványvíz) arra akarja használni a vasutat, hogy márkás vizet szállítson Sanghajba. A márka neve ’5100’, mivel ilyen magas tengerszintfeletti magasságból származik. A Yulong rézbánya Kelet-Tibetben Kína legnagyobb készleteivel rendelkezik, igazoltan több mint 10 millió metrikus tonna tartalékkal. A Canada Sterling Group Ventures Inc. közölte, szándéknyilatkozatot írt alá egy pekingi vállalattal lítium-karbonát kiaknázása céljából. Az anyagból elemet és üveget készítenek.

Wu Yongpan, a 28 éves dél-kínai vállalkozó leborotválta a fejét, és egy hónappal az első lhászai vonat indulása előtt egy 85 dolláros, középszintű hálóhelyes jegyet vásárolt az új vonatra. Úgy vélte, ha gyorsan eljut Kína új, nyugati határához, az jelentős kezdeti előnyt jelent majd az ékszer nagykereskedésének. „Tibet ma már nyitva áll” – mondta.

Majdnem egy hónappal Tibetbe érkezése után Wu elmondta, az üzletelés itt bonyolultabb, mint gondolta. Nem utolsósorban azért, mert „a tibetiek nem igazán nyitottak”. Az ékszerészek készpénzben kérik a fizetésüket, mert nem kényelmesebb nekik az átutalás. Az Guangdong tartománybeli ékszerkereskedők pedig azt mondták, a Wu által vásárolt minták a kínai piacon túl nagynak és nehéznek számítanak. Wu azt is elmondta, hogy nem szerette az ottani ételeket és a bőre is kiszáradt.

Úgy tervezi, tesz egy második látogatást is még az év vége előtt, talán ezúttal elektronikai cikkeket árusít majd. „A kultúra nagyon fontos kérdés…de ha egy ideig üzletelek, megismerhetem egy kicsit, és továbbadhatom a barátaimnak is.” – nyilatkozta Wu.

A kultúra kérdése leginkább a jak üzletágban válik kiemelkedővé. Ahol Ni Ma farmer él, sziklás síkságok nyúlnak el a kopár hegyekig, amíg a szem ellát, és mindössze néhány fűcsomó a nyári növényzet. A három generációs 10 személyes család a betonház két szobájában alszik, ahol még áram sincs. Belül egy buddhista oltár áll a kézzel festett tibeti kisszekrény tetején, ezzel szemben pedig nagy kínai gondolkodók poszterei, mint például Mao Ce-tung.
Meghajolva a hagyomány előtt, amikor Ni Ma levágta 3 jakját múlt ősszel, mindegyik megölt állat tiszteletére szertartást tartott. Ezt a szertartást mind a 7 gyerekének megtanította. Mielőtt a jak nyaka köré kerül a kötél – ezt a módszert tartják a legkevésbé fájdalommentesnek – a tibeti nomádok kényeztetik az állatot, buddhista szentelt pirulákat és szenteltvizet adnak neki, miközben égő vajmécseseket égetnek az orra előtt.

A szertartást gyakran „siratásnak” is fordítják, mivel a rítus szövege jókívánságokból áll, amit egy ember vagy állat halálakor olvasnak fel. A rituálét „bsngo-ba”-nak nevezik, amelyet hasonlóképpen mondanak ki, mint a sírás szót – „ngu wa” – állítják tibetiek és külföldi szakértők.

Egy állat levágása “nem pusztán csak egy piaci tranzakció,” – nyilatkozta Gabriel Lafitte, a melbourne-i egyetem ázsiai civilizáció és tudomány tanszékének előadója, aki hosszú ideje kritizálja a kínaiak szerepét Tibetben. „Ez egy nagyon csendes, egyszerű, tiszteletteljes szertartás.”

Duan, a Kommunista Párt tisztviselője, feloszlatta a sirató szertartásokat. Szerinte az érzelmek nem egyeztethetők össze az általa elképzelt vágóhidak működésével. „A hagyományos felfogás csak gátolja a régió gazdasági fejlődését.” – nyilatkozta Duan. „A hagyományos felfogást meg kell változtatni.” A helyi irányítás a költségvetési deficit felszámolására is hivatkozott.

Peking úgy gondolja, Tibetben túl nagy a jakok száma, amit nem szisztematikusan emelnek, és így fennáll a mezőkön a túllegeltetés veszélye. A nagqu-i kormány egy a földművelésügyi hivataltól származó rendeletet próbál érvényre juttatni. A hivatal dönt arról, hogyan hasznosítsák a földeket, és azt állítja, hogy legfeljebb egy jak nevelhető egy 120 mu (kínai mértékegység, mely körülbelül 8 hektárnak felel meg) nagyságú területen.

A nagqu-i farmerek az állam által alapított tejtermelő szövetkezet révén próbálnak betörni a távoli piacokra. A tibeti vaj, sajt és joghurt – mind jaktejből – lassan specialitásokká válnak külföldön. A tibeti ragya jaksajtot rendhagyó módon egy new yorki non-profit szervezet, a Slow Food U.S.A. importálja.

Miután Riccardo Buitoni, a brooklyni Aurora étterem szakácsa megkóstolta a ragya jaksajtot, kifejlesztett egy külön tésztaételt ebből, melynek neve: „csodálatos sajt”. Buitoni elmondta, hogy a fogást folyamatosan szerepeltetni fogja étlapján, amennyiben folyamatosan készlethez jut. Hozzátette, hogy a jaksajt arra a nem pasztörizált sajtra emlékezteti, amit még gyerekkorában evett Olaszországban.

A helyi hivatalnokok arra is felhasználták a szövetkezetet, hogy megakadályozzák a farmok növekedését, azáltal, hogy a farmerekre bízták, mennyi állatot vágnak le.

A jakhús olyan, mint a rágós marhahús. A gyapjas állatok harmad akkorák, mint a tehenek, de sokkal hasznosabbak; és mindkettő 750 dollárba kerül. A húsát gyakran szárítva vagy pedig olajos, csípős mártásba mártogatva fogyasztják. A Ba Gou Bu Yi-ben, egy szecsuáni stílusú étteremben, Sanghajban a nyers jakhús különleges csemege, melyből egy adag 16 dollár, míg egy hideg marhatál 3,25.

Mindeddig nem sok rakomány hagyta el Tibetet. Körülbelül naponta 60 megrakott teherkocsi érkezik Lhászába mióta megkezdődött márciusban a teherszállítás. Ezek közül néhány a kínai katonaságnak szállít. A vasúti dolgozók pedig elmondták, hogy júliusban mindössze körülbelül 2 tucat megrakodott kocsi hagyta el Lhászát, és szállított árukat Kína más részeibe.

Tavaly a szecsuáni Manigangoban körülbelül 300 tibeti lázadást szervezett, és felgyújtotta az egy éve működő Sichuan Longsheng Group vágóhídját. Emberi jogi csoportok és a cég egyik dolgozójának állítása szerint a gazdák elmondták, a kormány kényszerítette őket, hogy adják el állataikat a vágóhídnak. A vágóhidat azóta újra megnyitották, „de nem megy jól az üzlet” – mondta a Longsheng egyik dolgozója. „A tibetiek nem hajlandók leölni jakjaikat. Csak tartják, és nevelik őket.” – tette hozzá.

Ni Ma számára a vasútnak azonnali pénzügyi hatása volt. Amikor az építési munkákkal Nagquba értek, felvették őt is a munkások közé. Ez a munka megháromszorozta az évi 250 dolláros bevételét.

A vasúti sínek mára elkészültek. Ni Ma elmondta, felismerte a jakok leölésében rejlő üzleti lehetőséget. Azonban, mint elmondta, „családi” okokból továbbra sem ért egyet ezzel a gyakorlattal.