A hunok nyomában Belső-Mongóliában

2011. november 2. /barikad.hu/TibetPress

Nyári kutatóutam során eljutottam Kínába, Belső-Mongol Autonóm Tartomány fővárosába, Höhhotba, hogy ott is összegyűjtsem a  hunok örökségével kapcsolatos legújabb múzeumi anyagokat, valamint a kutatói publikációkat.

Az egyetem vendége voltam

A Kék városban a Belső-Mongol Egyetem vendége voltam, ők ugyanis nagyon örültek, hogy olyan nyugati kutatóval találkoztak, aki a hun műveltség nyugati elemeit ismeri. Megérkezésemkor már meg is kezdődött az eszmecsere, hiszen Szecsenbátor nyelvész professzor elmondta, hogy ők szeretnének minél több kaukázusi és magyar hunokra vonatkozó dokumentumot áttanulmányozni. A nyelvész kutatóval egyébként már tíz éve tartjuk  kapcsolatot. Különösen akkor váltottunk sok levelet, amikor azt szerettem volna tisztázni, vajon a Kaukázusban élő cahúrok kapcsolatba hozhatók-e a belső-mongol csakarokkal. Feltevésem igaznak bizonyult, hiszen a kora középkori források beszámolnak a bolgárokhoz tartozó ősi csakar törzsről, akik a perzsa birodalom kaukázusi régiójában is megtelepedtek. Valószínűleg a hunok egyik törzsét alkották, akik a vándorlások során több részre szakadtak. A höhhoti (vagyis inkább Kökkot, vagyis Kék káta!) tartózkodásom első napján találkoztam Ja. Ganbátor hun kutatóval, aki a mongol főkonzulátuson dolgozik. Mivel ő jól ismeri a régi kínai forrásokat, az azokban szereplő ősi hun emlékeket gyűjtötte össze. Nagyon verset, regényt és egyéb forrásadatot gyűjtött össze, melyet könyvben publikált is! Őt, ahogyan a többi mongol kutatót, az európai hunok története érdekelte, mert arról kevés ismeretük van. De azt mindenki tudja, hogy mi, magyarok a hunok utódai vagyunk!

Az első napon egy kicsit ismerkedtem a várossal, amely az elmúlt öt év alatt szinte teljesen átalakult: hatalmas toronyházak és bevásárló központok nőttek ki a földből, így csak térkép alapján tudtam tájékozódni. Este már elkezdődött a szakmai munka: Bajartu várt bennünket vacsorára. Ő több mint egy évet töltött Magyarországon, mert a népköltészetünk hun elemeire volt kíváncsi. Szerinte a magyar népmesék őrizték meg azt, amit náluk a nagy epikus költemények, így a Dzsangar eposz. A vacsorán Ucsiraltu professzorral is találkoztam, ők Bajartuval régi barátok. Végre hármasban beszélhettünk a hunokról. Kiderült, hogy a professzor egy új könyvön dolgozik, amelyben újabb, a kínai forrásokban lévő hun szavakat rekonstruál. Szeretné, ha az ismét megjelenne magyarul. Nem is tudta megköszönni nekünk, hogy ott-tartózkodása során mennyi szeretetet kapott tőlünk, nyugati hunoktól! A legutóbb éppen a fiú szót fejtette meg, mely mongol „kö/kü” jelentéssel bír, ez nem más, mint a mi kölyök szavunk!

Múzeumok napja

Másnap a Belső- Mongol Tartományi Múzeumba látogattunk el. Kis csapatunkat egy fiatal doktorandusz, Szergülent kalauzolt. Az új, 2007-ben átadott múzeumban olyan sok kiállító terem volt, hogy öt óránkba telt, mire végigjártuk a tárlókat. Először a Jüan-dinasztia kincseiből láthattunk egy bemutatót, amely nagyon hasznosnak ígérkezett. Az kiállított tárgyak egyértelművé tették, hogy a 13. századi mongolság ugyancsak megőrizte az ősi hun örökséget. Kubiláj kán leletei között olyan ezüst csészék sorakoztak, melyek a déli hun fejedelmek csanakjaival mutatnak közeli rokonságot. A mongolok is ugyanazokat a csodás állatokkal díszítették használati tárgyaikat, mint a szkíta-hun népek: a tárlókban csodaszarvas, turulmadár és griff ábrák sorakoztak. A szkíta bálványokon át egészen a mongol korig használatos, ősi ivókelyhekből áldoztak az égieknek és a szellemősöknek Dzsingisz kán utódai is. A mongol veretes övek is nagyfokú hasonlóságot mutatnak a mi honfoglalás-kori leleteinkkel. A mongolok egészen a 17. századig viseltek hasonló öveket, majd az ott elterjedő buddhizmus, majd az idegen, mandzsu uralom megtiltott az ősi övtípusok használatát. A veretes bőr öveket csak az elmúlt öt-hat évben kezdték el viselni a mongol férfiak. De figyelmes lettem még egy fontos dologra. A Ming-korban világszerte népszerűvé vált kerámiát valójában a mongolok fejlesztették ki. A kínaiak csak átvették és sokszorosították a régi mintákat.

A mongolok után visszaugrottunk az időben és a hunok és elődeiknek anyagi kultúráját tekintettük meg. A tárlókban bemutatták az ősi Xia (Hszia)-dinasztia (Kr. e. 2200-1700. k.) leletanyagát, azét a dinasztiáét, amely néhány kutató szerint nem létezett. A tárgyak viszont bebizonyították: a hunokhoz köthető ősi dinasztia a Sárga-folyó környékén élte virágkorát. A tárlókban észrevettem egy olyan bronzüstöt, melynek három lába volt, mint a magyar lábasnak.  Sang-korra (Kr. e. 1700-1045) datált lelet hasonlított a későbbi hun üstökre. Eszembe jutott Henri Maspero Kína ősi történetét kutató történész azon megállapítása, hogy az ókori kínai dinasztiák az északi „barbár” pompát másolták le. A tárlókban láthattunk ősi bronz hun övdíszeket, lószerszámokat, majd csodaszarvast ábrázoló bronz-és vastárgyak bukkantak fel. A szarvas kultusz a szkíták és hunok hitvilágát juttatta eszünkbe. A csodálatos, arany övdíszek pedig azt jelezték: nagyon gazdag néppel van dolgunk! A turulmadár egyébként nemcsak a hun koronát ékesítette, de hasonló madarat láthattunk a hun utód kitaj-dinasztia (Liao néven kínai dinasztia 907-1125) egyik koronáján is. Ahogyan később a táltos barátnőmtől megtudtam, a szellemősök sokszor sólyomként jelennek meg és követik törzsüket. De hasonló madárdíszes fejfedő került elő a mongol Jüan-dinasztia korából is. Az egyik teremben az ősi hitvilág és anyagi kultúrával kapcsolatos tárgyakat helyezték el. Ott láttam a táltosok ruháit. Az egyik fejdíszen szintén előkerült a sólyom, mely a szellemősre utalt, de láthattunk a magyar regös bothoz hasonló szertartási díszt is. Megint egy újabb kapocs a hitvilági elemek között! Ráadásul mindkettőt, a táltos botot és a regös botot is mindmáig használják ünnepek alkalmával. A teremben észrevettem zsuppfedeles házakat, melyek Mandzsúriában nagyon népszerűek. Bajartutól megkérdeztem, hogy csak véletlen egyezésről lehet-e szó. Ő azt válaszolta, hogy a régi észak-kínai anyagi kultúra tárgyai nagyon hasonlítnak a régi magyarhoz. Lehet, hogy akkor nádtetős házakat is először hun őseink építettek? Még egy érdekességet találtam a mongóliai ruhák között. A délnyugati Jünnan tartományban egykoron sok hun, majd mongol törzs telepedett le. Utóbbiak máig őrzik különleges viseletüket. Egyik törzs, a baj, női fejdíszére rápillantottam és úgy véltem, hogy ez a mi matyó női fejfedőnk rokona lehet.

A múzeum után ellátogattunk Csao Csün (Zhao Jun) jelképes sírjához, akit a kínaiak a négy szépség egyikének tartanak. A mai kínai lányok máig példaképüknek tekintik őt, aki kecsességével meghódította környezetét. A hunok is nagyon megbecsülték hercegnőjüket. A csiang (qiang) származású hölgy kalandos úton vált hunná. Előbb a kínai császár háremébe került, de ott nem foglalkoztak vele, mert elterjesztették róla, hogy csúnya. Így az uralkodó örömmel adta oda a hun szövetségeséhez, Huhanjéhez feleségül. A császár egyszer véletlenül meglátta, hogy milyen drágakőtől szabadult meg. Annyira felháborodott, hogy kiengedte udvarából ezt a szép hölgyet, hogy kivégeztette tanácsadóit! Csao Csün pedig meghálálta a hunoknak, hogy befogadták és szabadságot biztosítottak neki. A főkirály felesége az udvarban szabadon élhetett, talán ezért nem tért haza férje halála után, hanem elfogadta az ősi hun hagyományt és a következő uralkodó felesége lett.

Irány az Ordosz!

Szombaton délután elindultunk az Ordoszba, a hunok egykori központjába, melyet őseink (h)ordunak, vagyis palotának neveztek. A rohamosan fejlődő térség máig egy igazi skanzen, ahol az ősi hun hagyatékot az ott élő mongolok őrzik. A kisebbségbe szorult törzsek máig olyan neveket és szokásokat őriztek meg, melyek a régi magyarban is megvoltak. Első utunk a Dzsingisz kán mauzóleumba vezetett, ahol immár nyolcszáz éve a nagykán emlékét őrzi ötszáz darhat család, akik az ősi táltos évfordulókon elvégzik az előírt áldozatokat. A darhatok vezetője, Vang sorolta, hogyan is őrzik a régi szokásokat. Akkor felötlött bennem: vajon a székelyek is ez lehetett az eredeti feladata? Lehetséges, hogy ők is azért vonultak el keletre, a mai Székelyföldre, hogy megőrizzék a nagy Attila emlékét? Talán az ősi Budvár lehetett az egyik menedékük, ahová a 11. századtól elrejtették az ősi emlékeket, hogy a misszionáriusok nehogy megsemmisítsék azokat. Közben Nacsug, a darhatok vezetője bevezetett bennünket az irodájába és előhozott egy ősi pecsétfélét, szerinte az a nesztoriánus kereitek pecsétje volt. Sokan az ilyen leleteket amulettnek vélték. A tárgyra erősített gomb, valamint a Nap és a Hold jelkép együttes megjelenítése miatt a mongol vezető úgy gondolta, hogy a kereitek pecsétjéről lehet szó. Nemrégen Koicsi Matsuda professzor küldött egy emailt, hogy a legnagyobb ordoszi nesztoriánus bronz gyűjtemény kutatói ma már úgy gondolják, hogy a legtöbb keresztnek azonosított tárgy eredetileg törzsi pecsétnyomó lehetett. A kereitek egyébként nem mellékesek számunkra, hiszen nevük a magyar kérrel lehet rokon. Ucsiraltu szerint az egy ősi hun törzs volt, melyet a kínai források helian-nak írtak át. A darhatok más különlegességgel is szolgáltak. Saját múzeumukban tartogatnak egy hatalmas marha szarvat. Amikor azt megláttam, mindjárt a mi szürkemarhánk jutott eszembe! Nemcsak nekem, hanem Ucsiraltunak is, aki nálunk már látott ilyen fenséges állatot. Megkérdeztem, hogy hol él ez az állat. A darhatok elmondták, hogy már néhány évtizede kihalt az Ordoszban őshonos állat. Sajnos, csak néhány emlék maradt utána. Később az uusini múzeumban megtaláltam a képét, az is a mi szürkénkre emlékeztetett. A nevét is megtudtam: uszan ükür, vagyis vízi marha. Kiderült, hogy a híres ordoszi bronztárgyakon is ez a csodás állat látható, ami azt jelenti, hogy a mi szürkemarhánk elődje már több ezer évvel ezelőtt élt a térségben. Valószínűleg a hunokkal érkezett nyugatra, Európába.

Az Ordoszból továbbindultunk Uusin járás felé. Csagdarszüren, filmrendező, a terület szülöttje elmondta, hogy régen Fehérvár, vagyis Tongvancseng egykoron ehhez a járáshoz tartozott, csak amikor a kínaiak elszaporodtak a környéken, az akkori mongol járási vezető inkább átadta a területet a másik tartománynak. Így került az ősi főváros kínai kezekbe! Az uusini múzeumban megtaláljuk a húros hangszerek ősét, a húrt, melyet a kínai források úgy emlegetnek, a hunok hangszere. A magyar és a mongol húr szó tehát megint a hunokig vezethető vissza! A kutatók szerint eredetileg mongol sanagból, vagyis a magyar csanakból készült! A járásban egyébként sokszor emlegetik a nagy hun királyokat, főleg az utolsó nagy hun királyról, Helian Boboról (utóbbi, Bobo neve Papát jelent) maradt fent sok legenda. Úgy mesélnek róla, mintha csak tegnap halt volna meg, ismerik a kedvenc vadászmezőjét, tudják, hogy dinasztiája milyen nagy csatákat vívott egy rokon törzzsel, a tabgacsokkal, akikben szintén hun vér folyt. Ucsiraltu szerint a déli hunok nem tűntek el, hiszen sokáig szerepelnek még a Tang-kori (618-907) forrásokban. Valószínűleg helyben a kereit törzs őrizte meg a hunok örökségét, úgy, mint nálunk a székelyek, sőt nevük is megmaradt. Dzsingisz kán sem tiporta el ezt az ősi törzset, hanem az egyik hercegnőt megszerezte fiának, Tolujnak és abból származtak a világhódító mongol kánok, többek között Kubiláj. Egyik nap meglátogattuk Fehérvárat is. Alig, hogy kiszálltunk az autóból, ahol a közelben élő kínai dinnyeárusok fogadtak bennünket. Ucsiraltutól megkérdezték, hogy az a külföldi (mármint én) honnan jött? Amikor a professzor elmondta nekik, hogy én magyar vagyok, az árus csak annyit mondott: a magyarok innen mentek el Európába! Úgy látszik, a kínai parasztok is tisztában vannak a magyarok eredetével! Mongol kísérőim sem lepődtek meg és mindjárt rávágták, hogy a helyiek megőrizték a régi eredetmondákat, köztük azt is, hová vándoroltak az ordoszi hunok.

Az ordoszi élmények ismét megerősítették azt, hogy a magyar őstörténet kulcsa a hun műveltségben keresendő. A szkíta-hun népek az ókorban a Sárga-folyó nagy kanyarulatától egészen a Kárpát-medencéig szétterülő hatalmas sztyeppén uralkodtak és egységben tartották a rokon népeket.