SAMBHALA riport - „A tánc olyan kaland, mely során találkozunk ismeretlen önmagunkkal.”/2002 augusztusa

Altmann Andrea riportja Ryuji Oka Lee butoh-táncmesterrel a Sambhalában/2002

Ryuji Oka Lee-vel 1998 nyarán ismerkedtem meg Dharamsalában, Őszentsége a XIV. Dalai Láma és a száműzetésben élő tibeti kormány tartózkodási helyén.
Egy barátom vacsora meghívására voltam hivatalos a hegyi falu egyik éttermébe. Az éttermet japánok vezették, így nem csodálkoztam, hogy több japánnal is találkoztam, csak azt nem értettem, hogy miért ültették mindegyiket velem egy asztalhoz. Lee éppen velem szemben ült és azon bosszankodtam, hogy az est folyamán nem számíthatok hosszas társalgásra, ugyanis Lee szótlan volt, alig beszélt.   

A leves után felállt és bejelentették, hogy a tibeti halottak emlékére fog táncolni. Az étterem előtti földre egy szőnyeget terítettek és Lee hűsz percen keresztül teljesen elbűvölte táncával a közönséget, és az arra tartó járókelőket. Tánc közben szinte teljesen lemeztelenedett és teste minden apró részlete beszédesen mozgott. A pantomim és akrobatikus elemek éppoly hirtelen követték egymást, mint a meditatív szintre lelassult mozgások és a hirtelen gyors és erőteljes mozdulatok. Ebben a rövid előadásban megjelenítette a születéstől a mindennapi szenvedésen át a halált, bemutatta a tibeti buddhizmus alapjait. Mi közben döbbenten álltunk és megrendülten figyeltük erőfeszítését.

A vacsora hátralevő részében mély barátságot kötöttünk. Elmondta, hogy régen tervbe vette, hogy eljöjjön Magyarországra, mert az előadásaiban a halottakért táncol, meghalt barátaiért. Egyetemi tanulmányai során hallott az 1956-ban meghalt magyarokról is. Csak következő találkozásunkkor tudtam meg, hogy éppen október 23-án született. Ennek a barátságnak eredményeképpen Lee az idén már negyedszer látogatott el Magyarországra.  Táncának eredetét a butoh tradícióból eredezteti, csoportjának neve Dance Rhizome (gyökér). Több sikeres workshop-ot tartottak a Fonóban és a Sambhala Tibet Központban, felléptek a Pataky Művelődési házban, a Marczibányi téren és a Trafóban. Legnagyobb élménye, hogy nálunk Down beteg emberekkel dolgozhatott és léphetett fel. Idén a Szigeten és a Művészetek völgyében tartottak előadásokat. Lee az utóbbi évben új programot dolgozott ki a csoportos munkára.

Nem volt könnyű dolgom a most következő interjú leírása közben, ugyanis Lee sokszor a szavak helyett mozdulatokat és hangokat használt a megértés elősegítése érdekében.


Altman: Lee, hogyan kezdtél táncolni és hogyan ismerkedtél meg a butoh hagyománnyal?

Oka Lee: 20 éves korom körül az egyetemen láttam butoh tánc előadást. Nagyon mély benyomást tett rám.  Mintha egy nagy japán templomi harang hangja rázott volna fel. Goooong!!! - ütött fejen az érzés. Az emberi létezésem struktúrája, az emberi létformáról alkotott koncepcióm, a tudatos és tudattalan, az ego és super ego–ról való elképzeléseim alapvetően megváltoztak ennek hatására, mert éreztem, hogy ez valami nagyon mélyről jövő és tudattalan folyamat. Ebben az időben azonban a gyermekem még kicsi volt és ezért nem lehettem táncos. Dolgoznom kellett, hogy eltartsam a családomat. A 30-as éveimben sokféle munkát és foglalkozást kipróbáltam, voltam zenész és rajzoló, reklám ügynök és vállalkozó is.

De egyiket sem találtam kielégítőnek. 45 éves koromban részt vettem egy butoh workshop-on Japánban, és akkor ráébredtem, hogy ez az életem útja. Lehet, hogy akkor visszaemlékeztem az első találkozásra.

Számomra a butoh azt jelenti, hogy olyan dolgokban találom meg a szépséget, amelyeket az emberek általában nem tartanak szépnek, sőt visszataszítónak, undorítónak, csúnyának látnak. Mozdulatokban, testrészekben, eltorzult arcokban és fogyatékos emberi testekben. Kiterjeszthetjük az emberi létezésről alkotott elképzelésünket.

Ezután kipróbáltam az emberi testen törésvonalakat létrehozni. A testünket energia folyamok hálózzák be kívül és belül, amelyeket megpróbálok megszakítani. Ezeken a töréspontokon emlékek gyűltek fel az előző élettapasztalatok hatására. Minden testrésznek vannak ilyen blokkélményei a mélyben. Ezeket az élményeket próbálom feloldani és elengedni. Ezek pszicho-fizikai blokkokként jelentkeznek és mély történettel rendelkeznek. Minden pszicho-fizikai blokkot szükséges feloldani. Ebből áll össze számomra egy tánc. A törésvonalak mentén kialakult emlékek feloldása nagy megkönnyebbüléssel és konfort érzettel jár. Ugyanakkor nagy fájdalmak is megjelenhetnek egyes törésvonalak mentén. Ezért kezdetben nem ajánlottam ezt a mozgást másoknak. Az utóbbi két évben azonban kidolgoztam a blokkok feloldásának gyors módszerét, így már nem érzem veszélyesnek, hogy másoknak is megtanítsam. Most már tudom, hogyan kell a különböző pszicho-fizikai állapotokat változtatni, mint például a pihent, feszült, agresszív, nehéz állapotot. Megtaláltam a technikát és ebben a shiatshu is sokat segített.  Ha nagyon mély blokkra lelek a testemben, akkor kitáncolom és a feszültség eltűnik. Régen voltak aggályaim, hogyha az emberek nagyon mély traumáikkal találkoznak, akkor ebből bajuk származhat. De most már tudom, hogy a táncon keresztül minden trauma feloldható.

Altmann: Elmondtad, hogy a táncodhoz az energiát a halott emberek adják. Hogyan történik ez?

Oka Lee: Ez is az egyik pszicho-fizikai blokkomnak az eredménye. Egyetemista koromban a 60-as évek végén rengeteg politikai konfliktusba keveredtünk a kormánnyal és rendőrséggel a vietnámi háború kapcsán. Az ellentétes csoportba tartozó hallgatók egymással szemben is harcoltak. Közel 80 barátom és ismerősöm meghalt, de én nem tudtam meghalni, mert vezető voltam és már a harcok elején börtönbe csuktak. A 30-as 40-es éveimben álmaimban visszatértek a halott barátaim és üzeneteket küldtek. Ezeket az élményeket is fel kell dolgoznom. A táncom minden része a halott barátaimnak az emlékét jelenti. Tehát így próbálom feloldani a keletkezett blokkokat velük kapcsolatban. Eddig nem tudtam, hogy ez is pszicho-fizikai blokkok eredménye. Ez a ráismerés teljesen új a számomra is.

Altmann: Hogyan kezdődtek ezek az új felismerések, minek a hatására kezdtél a blokkokkal foglalkozni?

Oka Lee: 1998-ban kezdtem el utazni. Eljutottam rengeteg országba, Thaiföldre, Indiába, Franciaországba, Hollandiába, Amerikába. Majdnem három évig csak utaztam és workshopokat tartottam.  Ekkor azonban a gerincem nagyon fájni kezdett. Éppen Győrben. Ezután éreztem, hogy nyugalomra van szükségem. Ez az idő nagyon jót tett. Ekkor jöttem rá, hogy rengeteg karakter figurával rendelkezem. Ezeknek mind történetük van.

A legmélyebb törést az életemben az jelentette, hogy három éves korom körül az anyám elküldött a nagymamámhoz lakni, mert a szüleim egy másik városba költöztek. Ekkor félreérthettem valamit és azt hittem, hogy a nagymamám az igazi anyám. Elfelejtettem az igazi anyámat. Mikor viszont hét éves lettem a nagyanyám hirtelen visszaküldött engem az anyámhoz. Úgy éreztem, hogy a nagyanyám elhagyott engem. Az anyámat már nem éreztem az igazi anyámnak. Mivel másodszor történt meg velem, hogy akaratomon kívül lepasszoltak, ez mély sérülést okozott. Ezért nagyon érzékennyé váltam az emberek hangulatváltozásai érzékelése terén.  Most például Michie (barátnője és munkatársa) és én együtt élünk. Ha Michie körül a hangulat egy kicsit is megváltozik, akkor azonnal azt érzem, hogy ez annak a jele, hogy ki akar engem dobni. Rettentő ideges és agresszív karakterűvé válok. Úgy érzem, mielőtt ő dobna ki engem, inkább én szabadulok meg tőle. A mély karaktereim jelennek meg.

Altmann: Hogyan találod meg ezeket a karaktereket? Milyen módon keresed őket?

Oka Lee: Hirtelen történnek a változások. Például éjszaka érzem, hogy megváltozom. Először nagyon megijedtem. Sokszor megtörténtek a változások és különböző karakterek jöttek elő. Nagyon meglepődtem magamon. Ekkor kezdtem ezeknek a karaktereknek a mély történetét kutatni. Mikor felfedeztem a mögöttes történetet, akkor megértettem magam. Mikor valamelyik karakter magával ragad, megpróbálom feloldani, megváltoztatni a hangulatomat. Ily módon már képes vagyok a különböző karaktereimet kontrollálni.  Tehát a tánc segít abban, hogy megismerjem a karaktereimet és feloldjam őket.

Altmann: Ezek a karakterek nem a különböző tudatállapotoknak felelnek meg a személyiségben? Olyan tudatállapotokra gondolok, amelyek mindegyikünkben vannak, és amelyek bizonyos ingerek vagy képek hatására előjönnek.

Oka Lee: Egyetértek ezzel.

Altmann: Elmondtad, hogy megismerted a test tudattalan részét, amit subtestnek nevezel. Mondanál erről valamit?

Oka Lee: A tudat és tudattalan mintájára alkottam meg ezt a kifejezést, amely a test tudatos része alatti tartományt jelenti. Tánc közben másfajta testre van szükségünk, mint ami a hétköznapi testünk. Mivel a hétköznapi testünk egy sor pszicho-fizikai töréssel rendelkezik. A mindennapi cselekedetek hatására jönnek létre ezek a blokkok, mivel nagyon behatárolt mozgásfajtákat hajtunk csak végre. Bizonyos mozgásokat a testtel, amelyek a különböző testrészek mozgatásából erednek, nem végzünk sohasem, mert a társas kapcsolatok szabályai nem teszik lehetővé. A tudat működése is leszűkül a hétköznapok eseményei között.

Tánc közben olyan mozdulatokat tudunk tenni, amelyek túlmutatnak a megszokott mozgásformákon. Az izületeinket, izmainkat is tudjuk úgy és olyan irányba mozgatni, amely nem megszokott. Ily módon lehet a testet felnyitni a táncon keresztül. Így válhatunk a tánc segítségével állatokká, kövekké vagy bármivé, ebben a nyitott testi és tudati állapotban.

Altmann: Mi a haszna ennek a gyakorlatnak mások számára, akik veled gyakorolnak?

Oka Lee: Már két évvel ezelőtt is szerettem volna bemutatni a saját belső táncomat.  De azóta rájöttem, hogy még fontosabb az, hogy mások is megtalálják a saját subtestüket és a személyes táncukat. Mára ez sokkal érdekesebbé is vált a számomra. Látom, hogy az emberek tudatalattija és subtestje hogyan érintkezik egymással és a személyek között hogyan alakul ki egy tudatalatti kommunikáció. Ezen az úton minden nemzetiségű emberrel képes vagyok kommunikálni szavak nélkül, nem kell más nyelv, mint a subtestek találkozása és így a megértés nagyon könnyűvé válik. A nevünkben szereplő rhizome is olyan mély gyökeret jelent, amely a mindenkiben azonos subtestet is jelenti.

A subtest ugyanis nem egy szilárd test, hanem inkább egy folyamatosan változó hullámzásnak lehet tekinteni. A subtest olyan jelenség, amely mindenkiben nagyon hasonló, eltérően a hétköznapi testtől. A táncos testnek is két fajtája van. Az egyik a sub-test és a másik a ko-test. Ez utóbbi a test együttműködésre való lehetőségét jelenti. Azt hisszük, hogy egy test és tudat vagyunk, de a táncban szétesik ez a kép és mindenkivel más különálló testünk lép kapcsolatba. De ugyanígy képes a tánc a különböző részeket együtt is megjeleníteni.

Altmann: A táncod sok esetben fejez ki politikai tartalmat, például tiltakozást egy katonai diktatúra vagy emberirtás ellen, erőszakos halál áldozatainak emlékét.

Oka Lee: Úgy érzem, hogy vannak olyan erők, amelyek valakit olyan tudatállapotba visznek, hogy katona legyen vagy megöljön valakit. Én érzem ezt az erőt és én magam is voltam katona. Így képes vagyok átérezni az emberek érzéseit, például jugoszláv háború alatt vagy Izraelben, érzem a palesztinokat. Ők nem akarnak embert ölni, de valamilyen furcsa erő kényszeríti őket. Így válnak gyilkossá vagy terroristává.  De érzem, hogy a testük érzi a szomorúságot és a szenvedést. Gyakran engem is magával ragadnak ezek a kényszerítő erők. Néha egy-egy  furcsa kép magához vonzza a tudatom és megváltoztatja a testem.

Altmann: Milyen embereket jelenítesz meg a tánc során?

Oka Lee: Táncolok a tibetiekért, indiai emberekért, fogyatékosokért. Nagyon szeretem a fogyatékosok testét, mert azok eltérnek a megszokott emberi testi formáktól. Ők tisztán emberi jellemzőkkel rendelkeznek szerintem. Táncoltam az 1956-ban meghalt magyar emberekért. Nagyon sok mindennapi karaktert is választok a táncaimhoz. A subtestük néha nagyon furcsa. Néha kígyó, elefánt, halott nagymama. Rengeteg subtest megjelenhet. Nincsenek elvárásaim, mégis nagyon különleges karakterek jönnek. Ilyen módon közelebb tudok kerülni az állatokhoz vagy más élőlényekhez.

Altmann: Mit jelent a számodra a hagyomány? Milyen szerepe van az életedben?

Oka Lee: ,Japánban nagyon erős tradicionális kultúra él. Ez érvényes a táncokra is.

Hogy őszinte legyek: általánosságban utálom a hagyományokat. Ugyanis Japánban a hagyományos kultúra és a szabályok behatárolják az embert.  Meghatározott, hogy hogyan ülhetsz, hogyan kell különböző helyzetekben viselkedni. Nem szeretem, de a legmélyebb tradíciókra szükségünk van. Ez egy nagyon furcsa kettősséget okoz benne, egyszerre gyűlöletet és szeretetet vált ki.  
Altmann: Mit gondolsz, lehetséges, hogy van olyan hagyomány, ami mindenkihez tartozik ezen a világon?

Oka Lee: Igen, úgy érzem lehetséges. A szociális és tudati kapcsolatok mögött léteznek olyan finom ingerek, mint a külső és belső lélegzés. Ezen keresztül az emberek olyan érzékennyé válhatnak, hogy emlékezhetnek közös történésekre, mint pl. az animizmus, vagy képesek egymás mély érzéseit felismerni. Néha samanikus tudatállapotok és történések bukkannak elő. A gondolkodás útján ezeket nagyon nehéz elképzelni. Aki ezeket az ősi történéseket átéli, már nem öli meg a kis a rovart, szúnyogot sem.

Nekem nincs semmilyen vallási kötelékem. De ennek is gyermekkori okai vannak. Az anyám és nagyanyám nagyon elkötelezett buddhisták voltak. Nagyon furcsán viselkedtek. Nálunk rengeteg új irányzata él a buddhizmusnak. A nagymamám reggeltől estig mantrákat dünnyögött. Az anyám követelte, hogy ezt az irányzatot én is kövessem, de 17 éves koromig visszautasítottam ezeket a gyakorlatokat. Nagyon kemény konfliktusaink voltak emiatt. Másrészről én szerettem a nagymamámat, aki egyfajta sámán volt. A falubeliek sokszor jártak hozzá, ha találkozni akartak a halottaikkal. Elment a házaikba, nagy tüzet rakott. Ekkor hirtelen a halott lelke megszállta a nagymamámat, aki megváltozott hangon kezdett beszélni. Sokszor voltam a szemtanúja ilyen átalakulásoknak. Ez egy kevert buddhizmus volt.

Altmann: Mik a terveid a jövőben?

Oka Lee: Táncszínházat szeretnék indítani Dharamsalában. Most éppen ott veszek földet és házat. A Dalai Láma palotája közelében lévő hegyen találtam helyet. Itt a hegyek és a Dalai Láma közelsége nagyon alkalmas az elmélyülésre és a táncolásra. Évek óta visszajárok ide. Mindenkit szívesen látok a work shop-okon.

Altmann Andrea: Köszönöm a beszélgetést.
Oka Lee: Én is nagyon köszönöm és örülök, hogy Magyarországon lehetek.