A radikális dzogcsen/Interjú Keith Dowman dzogcsenmesterrel

Buddha FM interjú/Varjasi Géza/2016. szeptember 2.

Keith Dowman – angliai születésű buddhista tanító és író – a tibeti buddhista hagyomány nyingma vonalának beavatott képviselője. Maga mögött hagyva európai egzisztenciáját a 60-as években Indiában mélyedt el a tibeti buddhista tradícióban a menekültként ott élő tibeti lámáktól kapott inspiráció és útmutatás nyomán. Összesen 25 éven át élt Indiában és Nepálban.

Tibeti nyelvből készített legjelentősebb fordításai a Calm and Clear, a The Divine madman / Az isteni őrült (Bódhiszattva, 2002) és a Sky Dancer Masters of Mahamudra, valamint a Flight of the Garuda / A Garuda röpte (A Tan Kapuja, 2003), amely dzogcsen szövegek gyűjteménye.

Jelenleg buddhista tanításokat és meditációkat magukban foglaló elvonulásokat vezet Ázsiában és Európában, amelyeken lényegre törően, külsőségektől mentesen ismerteti meg hallgatóságát a tibeti buddhizmussal.

Buddha FM: Ön a Dzogcsen mestere, ami egy keletről származó, tibeti tanítás. Hogy került vele kapcsolatba és hogyan sajátította el?   
Keith Dowman: Ez a személyes tapasztalatomban gyökerezik, amit Londonban szereztem a hatvanas években, amikor megjelentek a pszichedelikus szerek, melyek használatából felébredés fakadt. A pszichedelikus élményről akkor még kevés anyag állt rendelkezésre — főleg azok kapcsolatáról a vallásosnak nevezhető élményekkel. A kevés elérhető könyv egyike Leary és Alpert „Pszichedelikus élmény” című könyve volt, amely az LSD fogyasztása során megélt tapasztalatokat a tibeti buddhizmus bardóval (köztes léttel) kapcsolatos hagyománya szerint értelmezte. Ugyanez idő tájt kezdett Angliában felélénkülni az érdeklődés India ősi tradíciói iránt, amiket korábban, a gyarmati elnyomás ideje alatt figyelmen kívül hagytak. Különböző, szerencsésnek mondható körülmények folytán éppen akkor találtam magam az indiai Benáreszben, Szárnáth-ban, amikor a tibeti lámákat kiengedték a táborokból — a megszállás és exodus után ugyanis táborokba zárták őket — és eljutottak India különböző zarándokhelyeire, például Szarnáthba is. Akkorra már azonosítottam a dzogcsent, mint azt a hagyományt, amely tradicionális fogalmakkal írja le az LSD használata során szerzett tapasztalataimat, ezért amikor a lámákkal találkoztam, célom ennek a hagyománynak a kibontása volt, hogy kimagyarázhassam magam önmagam előtt.

Buddha FM: Mennyire volt könnyű akkoriban a lámáktól tanításokat kapni? Egyből dzogcsen tanításokat vagy tantrikus tanításokat kapott?
Keith Dowman: Rendkívül szerencsés voltam a hely és idő tekintetében. Ott voltam Szárnáthban és Benáreszben, amikor a lámák odaérkeztek. A lámák igen nyomorúságos körülmények között hagyták el Tibetet, kolostori palotáikból csak a legszükségesebb dolgokat hozhatták magukkal, szegényes körülmények között éltek, ami igen alázatossá tette őket.  Ugyanakkor rendkívül nyitottak voltak, és remekül lehetett kommunikálni velük. Fogalmuk sem volt a hagyományuk értékéről, nem tudták, hogy vannak emberek a világon, akik úgy keresik azt, hogy egyszer majd az egész nyugati világ főpapként fogja tisztelni őket. Így később, például, amikor már kb. egy éve Indiában voltam, elmentünk Kalimpongba, ahol Dudzsom Rinpocse lakott. Dudzsom Rinpocse a megszállás előtti Tibet egyik legnagyobb lámája volt, akit odahaza gyakorlatilag lehetetlen volt megközelíteni. Dardzsilingben azonban csak bekopogtattunk a kunyhója ajtaján, ő kinyitotta, és behívott minket. Teával kínált, majd kézen fogott bennünket, és elvitt a kolostorába, amit éppen akkor építettek. Mindent megmutatott nekünk, olyan volt, mint egy kedves jó barát. Azután, roppant szerencsés voltam, hogy olyan emberekkel találkoztam, akik a megfelelő időben a megfelelő lámákhoz vittek engem, akiktől szinte azonnal közvetlen, személyes dzogcsen tanításokat kaphattam, míg később természeten akadályokat gördítettek az elé, hogy valaki azonnal hozzájuthasson e lényegi tanításokhoz.

Buddha FM: Kolostori körülmények, vagy teljesen egyszerű világi körülmények között tanult?
Keith Dowman: Rövid időt töltöttem különböző kolostorokban az évek során, de soha sem vonzódtam a kolostori élethez. Nekem nem ezt az utat jelölték ki. A Dalai Láma iskolája, a fő hagyomány, kolostori, és ez a hagyomány a tibeti hagyomány összes iskoláját magába szippantotta, a nyingma hagyományban azonban megőrződött az igen elkötelezett világi gyakorlók hagyománya. Tantóim többsége nős láma volt, s bár egypár évig szerzetesi ruhát hordtam, ehhez nem kellett szüzességi fogadalmat tennem. Ahhoz a felszenteléshez nem kapcsolódtak különösebb fegyelmi rendszabályok. Nem az volt tehát a lényeg, hogy valaki világi életet él, vagy lemondó, szerzetesi életformát követ, hanem az, hogy kapott-e beavatást és elköteleződött-e a szemlélődő életmód iránt, bármi is történjék - vagyis az elköteleződés hiánya bármifajta életvitel mellett.

Buddha FM: Mennyire volt könnyű áttérni egy nyugati stílusú, polgári életformáról egy keleti, gyakorlói életvitelre?
Keith Dowman: Újra elememben éreztem magam. Valószínűleg szádhu - vándoraszkéta - lehettem előző életemben, mert azon nyomban belezökkentem a sok lemondással járó, egyszerű életbe, ami az Indában és a Hímálajában való vándorlással telt. Szinte rögvest, ahogy megérkeztünk Indiába, egy olyan vallásos életmód elkötelezettjévé váltam, ami abban a kultúrában teljesen elfogadott volt. Nem volt tehát súrlódás saját életmódom és az indiai vagy akár tibeti életmód között a Himalájában. A nyári hónapokban mindig végeláthatatlan zarándokúton voltunk, és csak télre tértünk vissza Benáreszbe az első pár év során, amit a szubkontinensen töltöttem. Amikor szerzetesi ruhát hordtam, azt találtam, hogy az emberek kijönnek elénk a falvakból, megérintik a lábunkat, és ételfelajánlásokat tesznek, mintha vándorszerzetesek lennénk - akár buddhisták, akár hindu meggyőződésűek. Soha nem szenvedtem hiányt semmiben- mindig kaptam vonatjegyet, mindig volt hol töltenem az éjszakát - bár általában az indiai dharamszala rendszerre hagyatkoztunk. Minden olyan faluban és városban, ahol volt valamilyen zarándok- vagy erőhely, volt dharamszala, ahol ingyen meg lehetett szállni, és olykor ingyen ételt is adtak. A Himalájában nagyon kevés a tibeti kulturális terület, a kulturális környezet alapvetően hindu volt. Mire később eljutottunk Tibetbe, addigra a vörös osztagok már a tibeti kolostori rendszer nyomait is lerombolták, úgyhogy ott nem kaphattuk meg az emberektől azt a támogatást, ami régebben ott is mindig megvolt.

Buddha FM: Tehát sok időt töltött Indiában, Nepálban, és Tibetben?  Kik voltak ez idő alatt a tanítói, és milyen tanításokat kapott tőlük?
Keith Dowman: Nagy kérdés ez. Kezdjük azzal, akitől menedéket vettem. Ez Tarthang Tulku volt, aki a Benáreszi Szanszkrit Egyetem lektora volt, akivel igen korán, Indiába érkezésem után egy évvel találkoztam. Pár hónapot együtt töltöttünk vele Bódhgájában, ahol a buddhista zarándokok által gyakorolt buddhizmust mutatta be, ahogy azt az ottani tibeti zarándokok gyakorolták. Bódhgájában sikerült találkoznom Negi lámával is, aki a Dalai Láma egyik tanítója, és az egész tibeti buddhista hagyomány egyik legtiszteltebb tudósa volt.  Tarthang Tulku aztán Amerikába ment, nekem pedig keresnem kellett valakit, aki segít a fordításban, és így leltem rá Pema Wangyalra, Kangyur Rinpocse egyik tulku fiára. Pema Wangyal felvitt minket Dardzsilingbe egy találkozásra, és ott újra találkoztam Dudzsom Rinpocsével, aki Tibetben Kangyur Rinpocse vadzsra testvére volt - mindketten egy tertön, egy kicstaláló láma tanítványai voltak. Ők azt mondták nekem: mi ketten ugyanazok vagyunk. Mindegy, hogy melyikünkhöz jössz, mindketten ugyanazokat a dolgokat mondjuk. Így Kangyur Rinpocse és Dudzsom Rimpocse maradt a gyökérlámám mind a mai napig. Tőlük kaptam beavatást Dudzsom Rinpocse terszár terma hagyományába, amely Düdzsom Lingpától, Dudzsom Rinpocse korábbi inkarnációjától származik, de főleg a Guru-jógába, Kangyur Rinpocse termájába, amit ő fedezett fel, és ami éveken keresztül a fő gyakorlatom volt. Aztán éveken át a ngondró (előkészítő gyakorlatokat) gyakoroltam egymás után, de még be sem fejeztem ezeket, amikor megkaptam az első dzogcsen tanításokat, méghozzá Dzsotar lámától, aki Dudzsom Rinpocse és Kangyur Rinpocse egyik jógi tanítója volt. Ettől kezdve dzogcsent gyakoroltam a vadzsrajána előkészítők és egyéb gyakorlatok, de különösen a Gurujóga mellett. Tehát nagyon korán megkaptam az összes tanítást és beavatást, amire szükségem volt. De azokban a korai napokban még más tanításokra, más hagyományokra is odafigyeltem, és akkoriban Indiában a XVI. Karmapa volt az egyik fő tanító.  Vele utazásaim során találkoztam először, azután felmentem a Rumtek kolostorba, ahol lakott, és megkaptam tőle a Mila Druptap-ot, Milarepa vizualizációs és recitációs gyakorlatát az ahhoz tartozó beavatásokkal együtt. Nagyon szoros kapcsolatom volt a kagyü iskola Mahámudrá hagyományával, és nagyon sok tanítást kaptam Drukpa Trukszi-től, aki az ötéves Drupcsen láma régense volt és akkoriban Nepálban lakott. De nem az volt a lényeg, hogy tanítást és gyakorlatot kapjak minden lámától, akivel találkozom, hanem az áldás miatt látogattam meg őket, az pedig mindig arra a gyakorlatra vonatkozott, amit éppen gyakoroltam, nem pedig valami új, általuk adott gyakorlatra. Ennek ellenére abban az időben több gyakorlatot gyűjtöttem össze, mint amennyit egy élet alatt be tudtam volna fejezni, így szűkségképpen le kellett szűkítenem azokat a legfontosabb szádhanákra.

Buddha FM: Mennyi időt tartózkodott összesen Keleten?
Keith Dowman: Körülbelül 45 évet. 1966-ban mentem ki, és 2010-ig maradtam. Ebből hat évet Indiában, a többit pedig Kathmanduban éltem le.

Buddha FM: Mikor kezdett tanítani?
Keith Dowman: 1991-ben Kathmanduban, a Himalájai Jóga Intézetben. Azután a vadzsrajána alapjait oktattam. Aztán egy pár év múlva meghívtak először Svájcba, és aztán tanítottam Svájcban, Németországban, és Görögországban. Minden évben egyre több meghívást kaptam, de még mindig vadzsrajánát tanítottam. Néhány éven belül azonban világossá vált számomra, hogy a Nyugatnak nem a vadzsrajánára van szüksége, hanem a vadzsrajána lényegi foglalatára, olyasvalamire, amit be lehet olvasztani a nyugati kultúrába, nem pedig Európától idegen, ráerőltetett kulturális alakzatokra.

Buddha FM: Milyen megoldást talált erre a problémára?
Keith Dowman: A megoldás a dzogcsen tanítása volt, ami egy radikális tanítás. Nagyon korán egyértelművé vált számomra, hogy ezt nem érdemes fokozatos módon tanítani, mert akkor gyakorlatilag megkülönböztethetetlen lesz a vadzsrajánától. A dzogcsen pedig a radikális - azonnali, nem pedig fokozatos - formájában jobban illik a Nyugathoz.

Buddha FM: Mi a hasonlóság és különbség a vadrajána (avagy tantra) és a dzogcsen között?
Keith Dowman: Nem annyira hasonlóságokról van szó - a dzogcsen a tantrák lényegi veleje. Nem párhuzamos hagyományokról van szó. Tibetben a dzogcsen tulajdonképpen bele van ágyazva a vadzsrajánába.

Buddha FM: És mi a dzogcsen tanítás lényege?
Keith Dowman: Az egész vadzsrajána, az összes tantra a tudatosságra helyezi a hangsúlyt. Nem arról a tudatosságról van szó, amit a thérávádában tanítanak, hanem arról, ami a lét alapja és az összes tapasztalat természete. Az összes tantrának az a célja, hogy az ember ezt megértése, illetve azonosítsa magát ezzel a tudatossággal. S természetesen a dzogcsenben is ez áll a központban. A különbség a gyakorlás módjában rejlik. A tantrák számtalan különböző ösvényt és gyakorlatot tanítanak a magatartás, meditáció, és szemlélet valamennyi szintjén e cél elérésére. Az alsó tantra osztályok olyan módszert tanítanak, amihez rengeteg sok életre van szükség. A legmagasabb tantra osztályok tanításai szerint ezt a célt három, vagy akár egyetlen élet alatt is el lehet érni. A dzogcsen viszont azt tanítja, hogy ezt a célt már eleve elértük, csupán csak fel kell ismernünk azt. Ez tehát a különbség a fokozatos és az azonnali (vagy közvetlen) ösvény között. A dzogcsen ilyen szempontból sokban hasonlít a zen illetve csan buddhizmusra. Ezek mind azonnali ösvények, ahol mindenfajta gyakorlat voltaképpen hátrány, tönkreteszi a felismerés lehetőségét. A különbség az, hogy a tantrában az ember, tanulással és elemzéssel, nagyon erős alapot teremt a később következő meditációs gyakorlatokhoz, a dzogcsenben azonban mindenféle tanulmányt és intellektuális  tevékenységet akadálynak tekintenek az egzisztenciális felismerés útjában, ami a lényegi beavatási élményt képezi. Láthatjuk tehát, hogy a dzogcsen áthidalja a kulturális különbségekből adódó problémákat. A dzogcsen könnyedén átültethető. Bármely kultúrában bárkinek tanítható, aki testtel és tudattal rendelkezik. Az embernek nem kell idegen nyelvet tanulnia hozzá, és nem kell olyan jógagyakorlatokat végeznie, amelyek idegenek a saját társadalmától. Persze, fel kell vennie a kapcsolatot egy guruval, aki kezdetben és végső soron irányítja őt, de a dzogcsenben lényegében mindenki magára van utalva. Ezzel szemben a tantrában az embernek mindvégig szoros kapcsolatot kell ápolnia a gurujával.

Buddha FM: A dzogcsen nem-duális, nem kettős rendszer. Ez mit jelent?
Keith Dowman: Azt jeleni, hogy a cél, - ami a dzogcsenben a Nagy Tökéletetesség (a dzogcsen kifejezés szó szerinti fordítása) felismerése - természete szerint kifejezhetetlen. Nem tapasztalhatja meg egy alany, nem lehet racionális módon megérteni. Ez azt jelenti, hogy a beavatásos élmény, amely az embert a hagyományhoz kapcsolja, természetét tekintve kifejezhetetlen, nem kettős, fogalommentes, forma nélküli. Mégpedig azért, mert a megismerő alany és a tapasztalás objektív tartalma teljes egységet alkot benne. Nincs benne „én” és „az” - nincs megkülönböztetés külső és belső, mi és ők, az élőlények és a környezetük között.

Buddha FM: A nyelv duális rendszer. Hogy lehet mégis a nyelven keresztül utalni erre a tanításra?
Keith Dowman: Megtesszük, ami tőlünk telik - ez minden. A nyelv azonban nem hordozza a tapasztalat természetét, és ezen a dualisztikus nyelven nagyon nehéz kifejezni, hogy milyen a dzogcsen gyakorlata, úgymond mechanikája. Ezért gyakran a paradoxonok formájában megadott útmutatáshoz folyamodunk. A dzogcsen tanítónak az a legfontosabb szerepe, hogy rámutasson a nem kettős lényegre, amely túl van az egyéni tudaton, úgyhogy ez a rámutatás túlmutat mindenen, amit szavakkal ki lehet fejezni.

Buddha FM: Mi Magyarországon a dzogcsen radikális formáját tanultuk Öntől. Mi az a radikális dzogcsen? Miben különbözik a hagyományos dzogcsentől?
Keith Dowman: A radikális dzogcsen nem más, mint a vadzsrajánától függetlenített dzogcsen. Vagy másképp fogalmazva, a radikális dzogcsen mindenfajta célkitűzéstől mentes a szellemi gyakorlat, a jóga, a meditáció tekintetében. Azért nevezem a dzogcsen általam tanított formáját radikális dzogcsennek, hogy megkülönböztessem attól a dzogcsentől, amit a tibeti lámák többsége tanít nyugaton - ami nem más, mint a célból kidolgozott vadzsrajána, hogy elvezesse az embert arra helyre, ahol a radikális dzogcsen elkezdődik. De a radikális dzogcsen csak azoknak való, akiknek volt beavatásos élményük, és tudják, milyen a tudat természete. Mert az ember csak akkor tud megismerkedni a tudat természetével, ha már volt róla tapasztalata. Mindaddig, amíg nem ismerkedett meg a tudat természetével, amíg nem volt közvetlen beavatásos élménye róla, addig csak az idejét vesztegeti a buddhista gyakorlatokkal - legfeljebb hasznos társadalmi és tudati képességeket sajátíthat el általuk.

Buddha FM: Hogyan és mikor került Magyarországra?
Keith Dowman: Pár éve tanítottam már Európában, amikor találkoztam valakivel (Kőszegi Zsuzsa/szerk.)Kathmanduban, aki meghívott Budapestre, hogy tanítsak egy már létező kagyü intézményben. Onnan pedig 1998-ban a Sambhalához kerültem, ami azóta is magyarországi „otthonom”. Ez alatt az idestova 20 év alatt többé-kevésbé mindig ugyanazt, a radikális dzogcsent tanítottam, egy olyan csoportnak, amely fenntartotta a dzogcsen iránti érdeklődését és elkötelezettségét, illetve másoknak, akik ki-be jártak a Sambhalán keresztül.

Buddha FM: Milyen országokban vannak még csoportjai? Hol tanít?
Keith Dowman: Európában Magyarországon kívül Görögországba, Németországba, néha Spanyolországba, Ausztriába, és nagyritkán Angliába járok tanítani. De sok-sok éve járok már az Egyesült Államokba és Mexikóba is - szinte ugyanolyan régen, mint Magyarországra. Gyakran utazom az Egyesült Államokban, ahol egyes helyeken olykor csak egy-egy előadást, hétvégi programot tartok. Az utóbbi időben több egyesült-államokbeli nagyvárosban is alapítottam csoportokat. A korai időkben tanítottam Ausztráliában és Hongkongban, Ázsiában is, de ott nem találkoztam ugyanolyan fokú érdeklődéssel és elkötelezettséggel, mint Európában. De azt kell, hogy mondjam, hogy az utóbbi időben már Európában is csökken a tibeti buddhizmus iránti érdeklődés, míg az Egyesült Államokban még mindig fokozódik és nem érte el a csúcspontját.

Buddha FM: Mennyire befogadók az emberek ezeken a helyeken a dzogcsen tanításra?
Keith Dowman: Mint mondtam, a dzogcsen mindenki előtt nyitva áll, de csak kevés embernek van meg az ahhoz szükséges tapasztalata, hogy kitartson mellette. Ugyanakkor még mindig nagyon sokan vannak, akik készen állnak rá, de még nem találtak rá a dzogcsen tanításra.

Buddha FM: Mit jelent a dzogcsenben a napi 24 órás meditáció?
Keith Dowman: Igazából nem erről van szó, hanem napi 24 órás nem-meditációról, aminek nincs módszertana. A tudatosság spontán működéséről van szó, és ez idő alatt nincs gyakorlás. Nincs rá indíttatás, nincs semmi tennivaló. Ezt a meditációt a beavatásos élmény idézi elő, de ugyanakkor a tudat természetével való ismerkedés is hozzájárul. Az ismerkedést pedig egy olyan rituálé teszi lehetővé, amely arra szolgál, hogy emlékeztesse az embert a lényegi, beavatásos tapasztalásra. A szertartásszerű meditációk tehát emlékeztetők, amelyek az ismerkedés folyamatának részét alkotják. Ezek teszik lehetővé, hogy az ember egyre inkább a természetes létállapotába kerüljön, ami a beavatás természete. „Beavatás” alatt nem a tibeti hagyomány szertartásszerű „felhatalmazásait” értem, hanem spontán, kötetlen beavatási élményt, ami akkor jön létre, amikor a karma lehetővé teszi - vagyis egy szinkronisztikus pillanatban, amikor a karma valamiféleképpen felfüggesztődik. A „beavatásos élmény” csak egy nagyképű kifejezés a tudat természetének megtapasztalására, amely szavakon túli és kifejezhetetlen. Ne higgyük azt, hogy ez az élmény ritkaság az ember tapasztalatában. Mindnyájunknak volt már beavatásos élménye, mindnyájan átéltük már a tudat természetét - a kérdés csak az, hogy felismertük-e, mint olyat. Épp ezért van az, hogy a dzogcsen minden emberi lény számára hozzáférhető. De a dzogcsen nem vallás, népi kultusz, vagy közismert szellemi tevékenység, mert az emberek általában nem hajlandók felismerni a tudat természetét, mint olyat. Nem mintha a dzogcsen bármilyen értelemben vallás vagy kultusz lenne, de nem szükséges, hogy az ember megváltoztassa hozzá az életstílusát. Egyszerűen csak el kell fogadnia a beavatásos élmény által kiváltott világosságot - mindannak a karmának a világosságát, ami adódik az ember tapasztalatában.

Buddha FM: Ez a végtelen egyszerűség mégis azonos a buddhák tanításával?
Keith Dowman: Nem beszéltem végtelen egyszerűségről, de nem rossz kifejezés. Igen, azt hiszem, azonosíthatjuk a Buddha megvilágosodásával, amit a bodhi-fa alatt tapasztalt meg, és amit az összes nagy jógi és gyakorló azóta is ért megvilágosodás alatt.

Buddha FM: Ön rendszeresen és sokat fordít tibeti szövegeket. Mely fordításait, könyveit tartja a legfontosabbnak?
Keith Dowman: A legfontosabbnak talán a „Garuda röpte” című könyvemet tartom, ami egy igen világos és egyenes kézikönyvként szolgál a dzogcsen meditációkhoz. De lefordítottam három művét Longcsen Rabdzsmpának is, aki a dzogcsen talán leghíresebb képviselője és költője volt, a XIV. századból. Ami a dzogcsen irodalmi bemutatását illeti, ezek közül különösen a „Tágasság” című könyv az, amely „vadzsra-szívként” mutatja be a dzogcsent. Nincs gyakorlata, egyszerűen csak a tudatosság természetének a felismerése jut benne kifejezésre. Longcsen Rabdzsampa stílusának az a zsenialitása, hogy a költői kifejezések, szavak egymáshoz rendelésével beavatásos élményt képes előidézni. Vagy legalábbis megteremti azon feltételeket, amelyek között a beavatásos élmény spontán módon felmerülhet. De talán meg kell említenem az „Isteni őrült” című könyvemet is, amely egy Drukpa Künli nevű jógi életrajzát tartalmazza. Drukpa Künli őrült jógi volt, aki gúnyt űzött a szerzetesekből, és az egész tibeti hagyományról „lehúzta a gatyát”. Vagyis nem kell túlságosan komolyan vennünk a tibeti buddhizmus hagyományát, mert nincs egyszerű, előírt módja a megvilágosodás elérésének. Elképzelhető, hogy az ember betartja a szabályokat, végrehajtja a tibeti buddhizmus jóga- és meditációs gyakorlatait egészen a legmagasabb szintű dzogcsenig, de mégsem ér el semmit azon kívül, hogy elég érdekes lesz az élete. Ez az érdekes élet pedig sokat javulhat azzal, hogyha volt benne egy kis nevetés, abszurditás, és paródia. Nincs halálbiztos módja a megvilágosodás elérésének. De ha felismerjük a vallásgyakorlás, a buddhaságra való célirányos törekvés képtelenségét és haszontalanságát, akkor elkezdhetünk dzogcsent gyakorolni.

Buddha FM: Köszönjük az interjút.
Keith Dowman: Én is köszönöm.

Készítette/Varjasi Géza
Fordította/Agócs Tamás