Tibetet Segítő Társaság Sambhala Tibet Központ
Tibet Support Association Sambhala Tibet Center

H - Budapest 1012 Attila út 123. (0036)70 944 0260 (06-1)782 7721
sambhala@tibet.hu   www.tibet.hu   tibetpress.info
Facebook/Sambhala Tibet Központ   Facebook/Tibett Segítő Társaság
MagnetBank/ 16200010-00110240
IBAM/HU94 16200010 00110240 00000000 SWIFT/HBWEHUHB
(1%) adószám/ 18061347-1-43

Közreműködő Bank
Közreműködő Bank

BAKSA SOÓS JÓSKA a SÁMÁNFESTŐ
tisztelgő emlékezés egy újkori sámánra
2018. augusztus 26./vasárnap 19.00
helyszín/Sambhala Tibet Központ
Budapest I. Attila út 123.  11cs

a megemlékezés résztvevői és programja

- Hoppál Mihály és Nádorfi Lajos Baksa Soós Jóskáról beszélget.
- filmvetítés/Soó Jóska a sámánfestő 1993/95   25'
rendező/Hoppál Mihály, operatőr/Nádorfi Lajos, vágó/Kovács Béla
- Somogyi István
Karak megemlékező sámánszertarást végez

ajánlott támogatás/ 2000 Ft

A SÁMÁN FESTŐ
Soós Jóska (1921-2008) a sámánfestő, mert így nevezte magát, Brüsszelben élt, amikor először találkoztam vele 1979-ben. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy angol antropológusnő, Marian Wenzel hívta fel rá a figyelmemet egy konferencia alkalmával, ahol egy előadásában, a magyar festő munkásságát ismertette és elemezte. Számára a reveláció erejével hatott, hogy Európa egyik fővárosában, az Euratom szomszédságában egy „peintre chamaiste” énekli énekét, és festi, meg rajzolja furcsa konstruktivista képeit.

Soós József Apostagon született, ahol apja kötélgyártó mester volt, és gyermekkorát Solton töltötte. 1941-ben, mint fiatalember került ki Belgiumba, ahol dolgozott bányában, gyárakban, majd az ötvenes évek elején festeni kezdett, és ott maradt külföldön. 1966-ban egy családi tragédia hatására kezdett el samanizálni, és a sikeres öngyógyítás után másokat is kezdett gyógyítani. Képezte magát, mint festő, de az akkor divatos absztrakt festészeti irányzatok hatása alatt ő maga is a non-figuratív festészetet művelte. Ez lényegében egyfajta improvizációt jelentett miközben festett, illetve grafikákat készített, és elmondta azt is, hogy rajzolás közben mindig énekel, a saját énekét fújta, ami lényegében egyfajta ösztönös improvizáció volt. Ahogy ő mondta, a genetikus emlékezés hangjai voltak ezek a dallamok.

1979 szeptemberében, amikor meglátogattam, úgy írta le a festés és rajzolás gesztusait, hogy tulajdonképpen ő zenei pszichogrammot készít, valamiféle félig tudatos állapotban. Jellemző volt rá, hogy a révülő szertartás során, amikor gyógyítani szokott, meg amit nekem is bemutatott, képes volt ezt a megváltozott tudatállapotot hirtelen megszakítani (például, amikor megszólalt a telefon), letette a dobot, elintézte a telefont, majd folytatta a révülést, mintha mi sem történt volna. Amikor erre rákérdeztem, akkor a következő választ adta: „Ha egy mester nem tudja ugyanott, ugyanazon a színvonalon folytatni a munkáját, vagy a művész az alkotást, akkor az nem mester!’

A képeiről és az ott látható ábrákról szólva elmondta, hogy „ezek a samanista és ikonográfus totemképek. Ezeket a szellemfigurákat, a sámánfigurákat – gyermekkoromban átélt események nyomán, illetve a kopjafák emlékeként alkottam és formáltam meg a művészetemben. Ebbe beletettem a kezet, mert ösztönszerűen fölemelkedett bennem, vagy föléledt bennem az a megérzés, hogy a kéznek a szimbóluma ott valóban kettős tudatképet jelenít meg a részemről. Az egyik az, hogy valóban, mint az ősember szintén megtalálta, hogy az egész világon a kézlenyomat tulajdonképpen annyit jelent, hogy megfogja, tehát birtokolja! A kezében van! Az ösztönszerű megérzésem, hogy a kezemet is rányomom a munkáimra, különösen a totemisztikus munkáimra. Másodlagosan pedig részemre áldást jelent. Áldást, jóakaratot! Jóakaratot, és mutatni, nézd üres a kezem, tőlem nem kell félni. Ez is mutatja, hogy van genetikai emlékezés, mert olyan dolgokat, amit nem ismertem, ösztönszerűen szintén átéltem, amit már ezelőtt évezredekkel, évtízezredekkel az ősember is átélt!”

A beszélgetés során próbáltam felderíteni, hogy milyen emlékeket őrzött meg magában a hazájából fiatalon elkerült festővé vált magyar, és az volt a benyomásom, hogy az az idős ember, akit ő mestereként említett, meglehetősen sokat tudott a régi magyar néphitből, így például emlegette a Göncöl nevet is, merthogy egy ilyen nevű ember volt vagy lehetett a magyar táltosok egyik példaképe. Nem lehetett egészen pontosan kideríteni viszont, hogy mennyire befolyásolta az ő elbeszéléseit az, hogy mit olvasott. Azt mindenesetre sikerült kideríteni, hogy csak néhány évvel találkozásunk előtt kezdett magyar könyveket is beszerezni, köztük Diószegi Vilmos munkáját, amely a magyar táltos-hiedelmekről szólt. Ennek hatását nem érzékeltem a vele felvett hosszú interjúk során, amelyekből érdemes idézni;

„… az alsó világ tulajdonképpen két részből áll és én ezt felfedeztem, mielőtt ezt olvastam volna, átéreztem, mintha tudnám, ősi emlékezés útján! A víz világa és a tűz világa… És ezért a dobomba bele is van rajzolva a víz szimbolizálására egy hal forma vagy egy polip, és a tüzet pedig egy sugárzó atom formájában, mint a magmának az atomja, mint a föld szívének az atomját rajzolom meg. Azután tudom, hogy például a sámán utazás, illetve a röpülés alkalmával, ugye a föld alá is kerül, attól függ… különösen az eszkimó sámánok, akik mielőtt még halászni mennének, illetve, mikor nincs elég hal és rozmár vagy fóka, akkor lemennek a tenger fenekére, az istenanyához, az állatok istenanyjához. Ez azért érdekes, mert a vadász sámánok, akik fönt vadásznak, tehát nem halásznak, ők az erdők istenanyjához mennek. Tehát elég az hozzá, hogy odamennek a vízbe. De bizonyos olyan utalás történt bizonyos esetekben, hogy a földalatti istenséghez mennek, akik tüzes trónon ülnek, tűzben. És ez megfelel a tűznek. Mikor valami különleges előnyt, vagy segítséget, egyénnek vagy kollektívának akarnak elérni, a szó szoros értelmében kicsikarni, mert a létük függ tőle, az egyénnek vagy pedig a kollektívának a léte, akkor lemegy egészen a tűz-istenhez, akit ők feketének tartanak, mint a szén. Fekete, de tüzes trónon ül lángok között, sőt néha maga is lángol…”

„ …A sámánbetegség az én egyéni gyakorlatomból kiindulva abból keletkezik, hogy mikor az ember lelki erőfeszítést tesz, különleges lelki-idegi erőfeszítést, ez nagyon fontos: lelki-idegi erőfeszítést tesz, hogy valamilyen problémát megoldjon, vagy valakin segítsen. Először egy egyéni problémát akartam olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett volna megoldani. Olyan erővel, mint például a futó, aki nem tudom, egy tized másodpercet akar javítani és ugye minden erejét beleadja, tehát megfeszíti magát valóban. Sokszor előfordul, hogy halálos kimenetelű ez a feszültség – már a sport emberére hivatkozom. Ugyanez áll a sámánra is, illetve már arra, aki fölfeszíti az adott képességét, az adott energiáját. Mondom, ez először akkor történt velem, amikor a saját egyéni problémámat akartam, a családi katasztrófát átvészelni és észrevéve, hogy az éneklés nagyon jó út, teljesen beleadtam magam, teljes gőzzel – amint mondani szokták, ugye? – teljes gőzzel. Vagy a modern kifejezéssel, ahogy mondják: a négyes sebességre váltott, ugye, amikor már remeg a kocsi és akkor ebben az állapotban az ember nem érzékeli a teherbíró képességét. Azt hiszi az ember, hogy mindenre képes! Tehát az az illúziója támad, mintha… mint a részeg embernek, aki azt hiszi, hogy az egész világot lesöpri!”

„... Egy dologra emlékszem, és ez valóban szintén lényeges az én különleges megérzésemben Érzékeny vagyok a hangra. Öt éves voltam, Kis-Soltra költöztünk először Apostagról, az ott van Solt mellett, ott volt apám köteles mester. Még emlékszem a táblára is; Soós József kötélgyártó mester. Ugye, abban az időben nagy szó volt az, hogy mester! Na, elég az hozzá, hogy gyerekekkel játszottunk. Az országút egyik oldalán homokgödrök voltak… és általában én vittem mindig a lendületet, a vezető szerepet. Még akkor is, ha nem volt hozzá a megfelelő fizikai erőm, nagyságom. Érdekes, észrevettem mindig, hogy hol a baj és mit hogyan kell csinálni, tehát gyorsabban reagáltam. Talán azért is, mert első, és szeretett, és várt gyerek voltam! Ez nagyon fontos! Meg burokban is születtem, az is számít! Én a saját magam erejéből jöttem a világra, mert négy-öt nappal későbbre vártak. December 20-én születtem és karácsonyra vártak és épp a bábaasszony körsétáját végezte a faluban, mikor édesanyámra rájött a szülési fájdalom. Csak annyi ideje volt, hogy bemászott az ágyba és megszült; senki sem volt ott… Elég az hozzá, hogy én vittem a csataszót, ugye a homokgödörben a többi srácok meg lányok között, úgyannyira, hogy mindig sivalkodtak, kiabáltak, kurjongattak és apám a másik oldalon pont eresztette a szálat… Volt ott egy vasrúd, mert vasrudakat tesznek le ugye a farudak közé, mert az erősebben megtartja és arra teszik a szálat. Ott volt egy szabad vasrúd, olyan bunkó volt, és hogy is mondjam, apám kimondott tömör, mokány magyar volt, széles vállú… Az apám átlódította az országúton a vaskarót – ez a régies országút nem volt olyan széles. De ne rám akarta azt vágni, elébem akarta vágni, ugye? Elébem… de valahogy rosszul számította ki, épp pont akkor értem bele a szögbe, amikor a vaskaró a fejemet beütötte, de nem volt vérzés egyáltalán, hanem elájultam, eszméletlen voltam… Az anyám persze nagy átkozódás, fenyegetés mellett az apámra, bevitt engem a karjában, de én nem tértem magamhoz, mintha tetszhalott lettem volna. Azután futottak az orvoshoz. Akkor aztán tejet adtak, hogy is hívják azt a… aki…, a kuruzsló asszony azt mondta, hogy tejet kell neki adni, csak tejet szabad neki adni. Az orvos meg azt mondta, hogy jeget kell hozni a gróféktól, mert csak ott volt jég. Élet-halál között voltam, és ekkor kezdődtek a látomásaim. Ez alatt azt értem, egy nagy fénylő, fehér mezőben éltem, ez alatt a három hét alatt. Nem ismertem föl senkit, nem tudtam semmiről… Nem álom volt az, hanem mintha ilyen fehér… ilyen pókhálószerű… inkább ilyen kristályszerű szövevényben…, fényszövevényben… abban éltem volna. Meggyőződésem, hogy ez szintén hozzájárult az agyam struktúrájának az átszervezéséhez, érzékenyebbé tett.”

Ezeket a beszélgetéseket részben a sámánfestő brüsszeli lakásán, részben Budapesten egyik látogatása alkalmával rögzítettük. Ezekben sok érdekes részlet található, mert Soós József egy sajátos öngyógyító és meditációs technikát alakított ki. Önszuggesztión alapuló extázisa során pedig elsősorban nagy csengőket és harangokat használ. Marian Wanzel jó néhány hónapon keresztül készített részletes interjúkat a művésszel, aki műveit samanista inspirációjú alkotásoknak tartja. Megállapította, hogy a Soós Jóska által elmondottak tipológiai szempontból összevethetők a világ más részein élő (vagy élt) sámánok beavatásáról szóló leírásokkal. Ezzel a megállapítással teljesen egyetértünk.

A párizsi samanizmus konferencián – 1981 novemberében – egy fiatal belga etnológus Jean Severy, szintén beszámolt a magyar festővel való találkozásairól, majd szakdolgozatában (Severy, 1981) samanista inspirációjú absztrakt képeiről és extázis technikájáról írt részletesen. A fiatal korában külföldre szakadt művész érdekes jelenség – különösen a fiatal belga kutató szemével – hiszen gyermekkori emlékeiből, a hiedelem-történetek halvány képeiből építette fel sajátos képi világát és extázis technikáját, amelyben a hang gyógyító erővel bír. Elbeszéléseiből, mint láttuk, az itt közreadott részletekből kiderül, hogy a magyar hiedelemrendszer néhány eleme és a táltos-hiedelemkör néhány elemkapcsolata évtizedekkel az idegen kultúrában való mindennapi érintkezés és bennélés után is megmaradt, s ezeknek az emlékrögöknek a segítségével Soós Jóska mintegy meg tudta teremteni a samanizmusnak egy városi (Hoppál, 1989) – lényegében soha-nem-volt – modelljét. Azt mondhatnánk, hogy a folklór új formája ez, amelyet a nagy városi környezet termelt ki, vagy egyszerűen a folklór továbbélése, amely megtalálja létformáját a világváros légkörében is.
Hoppál Mihály

Webgalamb