Tibetet Segítő Társaság Sambhala Tibet Központ
Tibet Support Association Sambhala Tibet Center

H - Budapest 1012 Attila út 123. (0036)70 944 0260 (06-1)782 7721
sambhala@tibet.hu   www.tibet.hu   tibetpress.info
Facebook/Sambhala Tibet Központ   Facebook/Tibett Segítő Társaság
MagnetBank/ 16200010-00110240
IBAM/HU94 16200010 00110240 00000000 SWIFT/HBWEHUHB
(1%) adószám/ 18061347-1-43
nyitva tartás/hétköznap 12.00-20.00 hétvégén előadás függő

Közreműködő Bank
Közreműködő Bank

Újságcikkek Ngawang Sangdrolról

„A tibeti nép méltósággal, szabadon, megbecsülésben akar élni”

Interjú Ngawang Sangdrollal, volt tibeti politikai fogollyal

Al Santoli és Mahlet Getachew riportja
Washington, D.C., 2003 áprilisa

Ngawang Sangdrol, halkszavú, törékeny nõ, aki 26 évének több mint felét kemény körülmények között, kínai irányítás alatt álló tibeti börtönökben töltötte, amiért bátran kiállt hazájának szabadsága mellett.

Sangdrol, aki a kínai rendõrök és börtönõrök ismétlõdõ ütlegelése következtében visszatérõ migrénes fejfájásban szenved, folyamatosan meghosszabbított 21 éves börtönbüntetését töltötte kitartó, erõszakmentes ellenállásáért. Nem volt hajlandó elismerni a kínaiak uralmát és megtagadni a Dalai Lámát.
Elõször 1990-ben, 13 éves buddhista szerzetesnõként tartóztatták le. Az egyik legtovább fogva tartott nõi politikai fogolyként vált ismertté. Egyike volt annak a 14 apácának, akik nemzetközileg is ismertté váltak titokban komponált és felvett, bátorságot és reményt kifejezõ dalaikkal, melyeket a hírhedt Drapchi börtönbõl csempésztek ki.

Ngawang Sangdrollal elõször Washington belvárosában, a Nemzetközi Mozgalom Tibetért egyik fogadásán találkoztunk. Észrevehetõen nagy hatással volt rá a nagy terem csupa jólöltözött emberrel, tibeti és amerikai ételektõl roskadozó asztalokkal. Olyan lehetett ez, mint egy varázslat, ami elképzelhetetlen volt egy egykori politikai fogoly számára, akinek összes tulajdona egy kézzel készített olvasó volt mellyel apró magánzárkájának fagyos sötétjében imádkozott.

Ngawang Sangdrol:
Elõször 1990. augusztus 21-én tartóztattak le, 13 éves koromban, néhány szerzetestársammal együtt a lhászai Norbu Lingkában, Õszentsége, a Dalai Láma egykori nyári palotájában tartott fesztiválon.

Al Santoli:
A kínaiak 1959-ben szállták meg Tibetet, így Ön generációja a harmadik, amely kínai uralom alatt született. Elképesztõ, hogy míg a kínaiak majdnem fél évszázada próbálják kiirtani a tibeti kultúrát, a hazaszeretet szelleme még ily erõs és a tibetiek még mindig tisztelik a Dalai Lámát. Milyen volt az emberek hozzáállása Lhásza körzetében, ahol Ön született?

Ngawang Sangdrol:
Az én szülõhelyem környékén élõ tibetiek hozzáállása egyforma: mind szeretik hazánkat és Õszentségét, a Dalai Lámát. Én Lhásza egy kis városrészében születtem. A város most vegyes lakosságú, fõleg Tibeten kívülrõl érkezõ kínaiak lakják. Õk kínaiul beszélnek, nem tibetiül. A most épülõ új, Kína központi részébe vezetõ vasútvonal elkészültével még több kínai fog beköltözni Tibetbe.

Tizenkét éves koromban vonultam be a kolostorba. Családom nagyon vallásos, de én magam is késztetést éreztem, hogy szerzetesnõ legyek. A szerzetesnõk a szerzetesektõl külön kerülnek elhelyezésre. A szüleim is szenvedtek a kínai uralom alatt, és meséltek a tapasztalataikról. Nincs olyan ember Tibetben, aki ne értené, mi folyik a kínai megszállás alatt. Mindenki égetõ szükségét érzi, hogy felszólaljon a szabadságért.

Tizenhárom Garu zárdabeli apácával együtt tartóztattak le, amiért a Norbu Lingkában egy tibeti ünnepségen a szabadságért énekeltünk. Tudtuk, hogy ez lesz a vége, mert nagy tömeg volt, és sokan felfigyeltek rá, hogy mit énekelünk. Azt is tudtuk, hogy sok kínai rendõr van a tömegben. Besétáltunk a tömeg közepére, és azt kiáltottuk: „Szabadságot Tibetnek! Éljen sokáig Õszentsége, a Dalai Láma!”. Egyenruhás és civilruhás kínai rendõrök rögtön elrángattak minket. Mind a tizenhármunkat betuszkoltak egy teherautóba.

A Lhászától messzi Gutsa gyûjtõfogházba vittek bennünket. A fogház felé menet a rendõrök nagyon megvertek minket. Megérkezésünk után is folytatták bántalmazásunkat, reggeltõl estig. A börtönben különbözõ típusú fogva tartottak voltak. Néhányan közönséges bûnözõk, mások, mint mi is politikai foglyok. Kínaiak és tibetiek vegyesen; a nõk és a férfiak külön-külön részen.

Gutsa egy ideiglenes börtön, ahol addig tartják az embereket, amíg a kínai hivatalnokok meghozzák az ítéletet. Azután a Lhásza közeli Drapchi börtönbe viszik õket. Én három másik szerzetesnõvel voltam egy cellában. Kilenc hónapig tartottak ott. A börtönõrök kezdettõl fogva kínoztak bennünket.

Mikor megérkeztünk a börtönbe, sokórás erõszakos kihallgatás kezdõdött. A hivatalnokok „szakadároknak” és „ellenforradalmároknak” neveztek bennünket. Kemény veréseknek voltunk kitéve, és börtönmunkára kényszerítettek. A vallatók szerettek vascsövekkel ütlegelni minket, néha pedig elektromos marha-ösztökével. Összekötöztek, és váltották egymást az ütlegelésben. Volt, hogy olyan drótokat érintettek a nyelvünkhöz melyben elektromos áram futott. Még a nagyon fájdalmas „repülõgép” helyzetbe is kikötöttek, mikor kezeink a hátunk mögött volt összekötve, és ennél fogva lógattak le a plafonról. Úgy éreztem, mintha a vállaimat kihúznák a helyükrõl.

Még csak 13 éves voltam – sokkal kisebb, mint azok a férfiak. Úgy dobáltak ide-oda, keresztül a szobán, mint egy játékszert. Nem törõdtek vele, milyen fiatalok voltunk, vagy hogy nõk vagyunk. Ugyanúgy kínozták a gyerekeket, mint a felnõtteket. Úgy is próbáltak megfélemlíteni, hogy nagyon félelmetes, sötét hely képét mutatták: „Ide kerülsz, ha ellenállsz” – mondták.

Egyszer, mikor a nyakamnál elektrosokkal kínoztak, ösztönösen kirántottam a zsinórokat és a földhöz csaptam. Az egyik kínai õr a fejemhez szegezett egy pisztolyt, és azt mondta: „Most meghalsz!” Nem érdekelte õket, hogy még csak egy kisgyerek voltam. A kínzásokat általában a kínaiaknak dolgozó tibetiek végezték. De a fejemhez fegyvert fogó õr biztos, hogy kínai volt. Nagyon mérges volt, és le akart lõni.

Mikor a kínzásokat elkezdték, megpróbáltam mozdulatlanul állni, tûrni, és erõs lenni. De mikor vas vízvezeték csövekkel a fejemet ütötték, nem tudtam állva maradni, és összeestem.

Az õrök megpróbálták kideríteni, kik közöttünk a vezetõk. Mindig megpróbálták elérni, hogy egymást vádoljuk, és hogy azt valljuk, amit Tibetért tettünk, rossz. De mi összefogtunk, és ellenálltunk nekik. Mindannyian azt mondtuk: „Én vagyok a vezér.” Emiatt a dacolás miatt persze még jobban megvertek.

Santoli:
Ilyen rideg börtönkörülmények között, nagyon fiatal szerzetesnõként, akit szörnyû környezetben tartanak fogságban, ahol minden nap új szenvedést hoz, hogy-hogy nem veszítette el a hitét, vagy gyûlölte meg azokat, akik gyötörték?

Ngawang Sangdrol:
Szüleim nagyon mély érzésûek voltak. Már fiatal koromtól vallásos nevelést kaptam, imádkozni tanultam. Arról is beszéltek, milyen politikai helyzetben van az országunk. Ezért soha nem veszítettem el a hitemet, vagy gyõzött fölöttem a gyûlölet és a félelem. Tudtam, hogy a buddhista tanítások hangsúlyozzák: mindig tegyünk jót másokkal. Sosem hagytam abba az imádkozást. Amit a szüleimtõl tanultam, az tartotta bennem a lelket. Bár nagyon fiatal voltam, hitem a hazámban és a vallásomban erõssé tett, és átsegített a mindennapi szenvedéseken.

Getachew:
Volt kapcsolata a családjával mialatt a börtönben volt? Honnan tudták meg, mi történt Önnel?

Ngawang Sangdrol:
Az elsõ három napon egyedül voltam a cellában. Nem volt takaróm, és éjszaka nagyon hideg volt. A családom rögtön tudta, hogy letartóztattak, mert az esetnek sok szemtanúja volt. Szomszédok szóltak a szüleimnek. Õk megpróbáltak meglátogatni, de a börtön kínai hivatalnokai nem engedték. Végül megengedték, hogy felvegyük a kapcsolatot, de erre nagyon ritkán került sor. Azért sem akarták a hivatalnokok, hogy az emberek lássanak bennünket, mert testünk annyira össze volt verve.

Általában nem kaptunk szappant vagy törölközõt, hogy mosakodni tudjunk, de mikor magas rangú kínai hivatalnokok jöttek a börtönbe (propaganda céljára magukkal hozva a média embereit) színházat kellett játszanunk, hogy úgy tûnjön, emberien bánnak velünk. A börtönõrök tõlünk vettek el pénzt, hogy azon szappant és törölközõket vegyenek, amiket szépen kiraktak a celláinkba ilyen alkalmakkor.

A látogatásokkor sok fényképet készítettek, hogy megmutassák a külvilágnak milyen jó körülmények között élünk. De mikor a küldöttség eltávozott, az õrök elvették ezeket a dolgokat. Csak akkor vették elõ, mikor megint delegáció jött. Ismét kiosztották a szappant és a törölközõt, és megint elõadtuk a mûsort.

Santoli:
Kilenc hónap múlva mikor kiengedték a börtönbõl, vissza tudott menni a kolostorba?

Ngawang Sangdrol:
Nem engedték, hogy visszamenjek a kolostorba. Így visszamentem a szüleim házába – egyfajta házi õrizetben voltam. Apám és a fivérem politikai okból le voltak tartóztatva, anyám elhalálozott mialatt én börtönben voltam. Míg otthon voltam a rendõrök mindig figyeltek, és nem találkozhattam a barátaimmal. De körülbelül egy év múlva úgy éreztem, ismét tiltakoznom kell. Így megbeszéltem néhány társammal, hogy a lhászai Barkhor negyedben tüntessünk. Amint Tibet függetlenségéért kiáltottunk a rendõrség ismét elvitt. Ezúttal több mint 11 évet töltöttem a Drapchi börtönben.

Santoli:
Kérem, mesélje el hogyan vett fel Ön és 13 szerzetestársa dalokat a Drapchi börtönben, melyek az egész világon híresek lettek, mint a Tibeti nép szabadságért való küzdelmének szimbóluma.

Ngawang Sangdrol:
1992-ben, nem sokkal azután hogy újból letartóztattak és a Drapchi börtönbe vittek, mi tizenketten, szerzetesnõk, egy kis cellába voltunk zárva, ahova nagyon kevés napfény jutott. Tizennégyen vállalkoztunk rá, hogy énekelünk egy magnókazettára, amit egy másik rab csempészett be a börtönbe. Drapchiban a férfi foglyokat, akiknek szakmájuk volt, napközben kivitték a börtönbõl, hogy a kínaiaknak dolgozzanak. A börtön férfi és nõi szakaszra volt osztva. Valahogy az egyik férfi rabnak mégis sikerült eljuttatnia hozzánk a magnót.

Mikor éjszaka titokban felvettük a dalokat, nem az volt a célunk, hogy üzenetünket a Tibeten túli világba eljuttassuk. Én nem sokat tudtam a külvilágról, mert még fiatal voltam. Azt akartuk, hogy szörnyû helyzetünkrõl és hazánk iránt érzett szeretetünkrõl tudomást szerezzenek a tibetiek. Néhány dalnál mi találtuk ki a szöveget és a dallamot. Volt néhány olyan dal is, ahol a szöveget mi alkottuk, hogy történetünket elmondjuk, de a dallamot kínai filmekbõl vettük át.

Santoli:
Hogyan tudták meg az „éneklõ szerzetesnõk”, hogy kazettáikat a kinti világ is hallgatja?

Ngawang Sangdrol:
Nem is sejtettük, hogy dalainkat külföldre is eljuttatják. De a börtönõrök kezdtek kérdezõsködni, hogy kik vették fel a dalokat. Bár dalaink hatásáról nem szóltak, mert nem akartak reményt kelteni bennünk, vagy megerõsíteni minket. Családjaink havi látogatásakor megtudtuk, hogy dalaink nagyon ismertté váltak.

Én is írtam dalokat, és a többi fogoly is írt néhányat. Végül a börtönõrök rájöttek, hogy én és a társaim vettük fel a dalokat. Ennek eredményeképp büntetésemet hat évvel meghosszabbították. A többi apácát hasonlóképp büntették. Nem vertek meg bennünket. Azt hiszem azért nem, mert dalaink leírták a börtönbeli veréseket és a kínzásokat. Az õrök akkoriban talán vonakodtak a fizikai bántalmazásunktól.

Mikor engem és társaimat a bíróságra vittek, hogy kihirdessék meghosszabbított büntetésünket, mindkét oldalunkon fegyveres rendõr kísért. Általában nem törõdtek azzal, hogy úgy tûnjön nem bánnak velünk durván. De dalaink miatt nem tudták hogyan bánjanak velünk, és tartottak tõle, hogy a társadalom és a Tibeten kívüli világ megismeri helyzetünket.

Santoli:
Tehát Ön és szerzetestársai ellenálltak a kommunista hivatalnokok azon törekvéseinek, hogy megtörjék az Önök Tibet iránt érzett hazafiságát és a Dalai Láma iránti hûségüket. Az 1993-1996 közötti idõszakban emberi jogi társaságok arról adtak hírt, hogy néhány apáca a Drapchi börtönben éhségsztrájkba kezdett.

Ngawang Sangdrol:
Cellatársaim egy nálam kicsit idõsebb szerzetesnõ és irántam érzett együttérzésbõl kezdtek éhségsztrájkba.

Mindketten magánzárkába kerültünk tiltakozásaink miatt – azért büntettek így, mert tiltakoztunk, mikor egy kínai delegáció jött a börtönbe vizsgálódni, és hamis propagandát gyártani életkörülményeinkrõl. Bár a másik szerzetesnõ kicsit idõsebb volt, mint én, de hozzám hasonlóan kis termetû volt. A kínai delegáció ellenõrzése alatt kiabálni kezdtünk: „Szabadságot Tibetnek!” Azt mondtam nekik: „Nem engedik, hogy saját vallási vezetõnk iránti tiszteletünket kifejezzük. Miért fejeznénk hát ki tiszteletünket kínai hivatalnokok felé?”

Ez télen történt, ami nagyon hideg idõszak a magasan fekvõ Tibetben. Egy magánzárkába zártak úgy, hogy csak egy ing volt rajtam… se pulóver, se kabát. Büntetésem része, hogy példát statuáljanak, az volt, hogy minden nap az udvaron kellett állnom a hóban. Arra kényszerítettek, hogy egyenesen álljak a dermesztõ hidegben. Ha összegörnyedtem kissé, az õrök megvertek. Erõszakosságukra válaszul, hangosan Tibet szabadságáért emeltem szót. A többi apáca látta ezt, és aggódtak az egészségemért. Úgy döntöttek, szolidaritásból éhségsztrájkot kezdenek. Azt követelték, hogy az õrök vigyenek hozzájuk, és bízzanak gondjaikra. Ezekért az eseményekért a kínaiak nyolc évvel hosszabbították meg büntetésemet, és magánzárkában tartottak.

A magánzárka nagyon kicsi volt, egy ágy épphogy elfért benne. A nyitott plafonon keresztül az õrök szabadon beláthattak. Ha felálltam, csak egy lábfejnyi hely volt az ágy és a fal között. Olyan volt, mintha egy dobozban lennék.

Nappal sötét volt, éjjel az õrök felgyújtották a lámpát, és folyamatosan ellenõriztek… az alvásmegvonás volt az egyik módja, hogy szellemileg és testileg próbáljanak megtörni. Naponta csak egy gõzölt zsemlét kaptam és egy kevés vizezett zöldséglevest. Az üres zsemlét reggel kaptam, azon és a levesen kívül semmit. Alkalmanként adtak egy kis teát.

A magánzárkába nem vihettem takarót, így mindig nagyon fáztam. Csak egy vékony matrac volt a cellában, amit magam köré csavartam. Nem tudtam aludni, annyira hideg volt és az egészségem egyre romlott. Éjjel olyan hideg volt, hogy a cellámban levõ csapban megfagyott a víz.

Santoli:
Mint tett azért, hogy mentálisan túlélje a fogság eme nagyon nehéz idõszakát?

Ngawang Sangdrol:
Megpróbáltam folyamatosan imádkozni. Annyira koncentráltam az imákra, és annyira összpontosítottam arra, hogy a hosszú imákat sokszor elismételjem, hogy úgy tûnt, egy teljes nap sem elég, hogy mindet befejezzem. Tudatomat a buddhista imákra összpontosítottam. Néha annyira elmélyültem néma imáimban, hogy elfeledkeztem az étkezés idejérõl, és elmaradt az evés bármit is toltak be cellámba.

Fontam egy olvasót az ingembõl kibontott szálakból. Hogy az õrök ne vegyék észre, csak az ingem alsó részébõl fejtettem ki a szálakat miközben magamban imáimat mormoltam. (Ngawang erszényébõl elõveszi a piros börtönöltözékének szálaiból készített olvasót.)

Ebéd elõtt 1000 imát próbáltam elmondani. Nagyon figyeltem, hogy óvatosan mondjam az imáimat, mert ha az õrök rajtakaptak volna, bajban kerültem volna. Elvették volna az olvasót, és valószínûleg élelemmegvonással büntettek volna.

Hathavi magánzárka után visszaküldtek a normál börtönbe. Bár a többi szerzetesnõ társaságában voltam, a körülményeink nagyon nehezek voltak. Abban a cellában pókok és nagy patkányok voltak, és mindenhol mindenféle bogár. Éjszaka a patkányok rajtunk mászkáltak mialatt mi megpróbáltunk aludni. Néha megharaptak. Nagyon féltünk a harapásaiktól.

Santoli:
Mi történt 1998-ban, mikor a kínaiak tüzet nyitottak a Drapchi rabokra?

Ngawang Sangdrol:
1998. május 1-én, ami ünnep Kínában, az õrök sok rabot az udvarra tereltek. Valami ünnepélyt vezényeltek, aminek során – elsõ alkalommal – felvonták a kínai zászlót a börtönön belül.

Azt akarták, hogy mindenki, aki jelen van, tisztelegjen a zászlójuk elõtt. A cellámban a szerzetestársaimmal az ablakból figyeltük a lenti eseményeket. Mindent tisztán láttunk.

Az ünnepélyen voltak köztörvényes bûnözõk és másként gondolkodók is. Mialatt a kínaiak felhúzták a zászlót, az egyik bûnözõ elítélt bekiabált: „Szabadságot Tibetnek!” Ekkor a kínaiak elkezdtek lõni. Láttuk, ahogy egyes rabokat golyók érték, a földre rogytak, véreztek és rázkódtak.

A kínai õrök azonnal berohantak értünk. Letuszkoltak az udvarra. Láttuk, ahogy ütlegelik a rabokat, és õk összeesnek. Néhányan kiáltoztak: „Gyilkolják a rabokat!”

Néhány nappal késõbb, a kínaiak egy másik ünnepélyre rendelték ki a rabokat. Úgy éreztük, a mi feladatunk, hogy valami hazafiasat cselekedjünk Tibetért. Az udvarra nem engedtek politikai foglyokat, további ellenállástól tartottak. Ismét az ablakunkból figyeltünk.

A köztörvényesek, akiket az õrök masíroztattak, szabadság-jelmondatokat kezdtek kiáltozni. Mi is csatlakoztunk hozzájuk az ablakunkból. Eltökéltek voltunk, hogy szót emelünk a hazánkért, annak ellenére, hogy láttuk mi történt az elõzõ ünnepélyen. Láttuk, hogy a kínaiak ütlegelik a rabokat. „Ne tegyetek kínai zászlót Tibet földjére!” – kiáltoztuk.

A kínai hivatalnokok fegyõröket küldtek értünk, hogy levigyenek az udvarra. Betörtek a cellánkba, és elkezdtek verni minket. Az õrök olyan felbõszültek voltak, és úgy õrjöngtek, hogy ablakokat törtek be, miközben minket lökdöstek és ütöttek.

Az udvaron néhányunkat belöktek a kiabáló tömegbe. A rendõrök kegyetlenül vertek minket elektromos ösztökékkel és fém övcsatjaikkal. Mindenütt vér volt, az egész udvaron.

Miután kivonszolták az udvarról a rabokat, néhányukat arra kényszerítették, hogy a vért felmossák a földrõl. Videókat készítettek a törött ablakokról és a rombolásról – a rabokat okolták ezekért. A rabokkal fizettették ki a rendõrök által összetört ablakokat.

Santoli:
Nem sokkal ezután az esemény után nemzetközi emberi jogi szervezetek azt jelentették, hogy öt apáca meghalt a Drapchi börtönben. A kínai kommunisták azt állították, hogy öngyilkosok lettek. Mit tud Ön errõl?

Ngawang Sangdrol:
Én nem láttam mi történt azokkal az apácákkal, akik a rendõrségi támadás után haltak meg, mert egy másik épületben volt a cellájuk. De úgy hallottam annyira megverték õket a zászlófelvonásos incidenst követõ kínzások során, hogy az arcuk rettentõen feldagadt. Annyira felduzzadt az arcuk, hogy az emberek nem ismerték fel õket, nagyon szörnyen néztek ki.

Éjszaka a kínai rendõrök elvitték ezeket az apácákat egyesével a vallatószobába. Késõbb a kínzásoktól eszméletüket vesztett apácákat visszavonszolták celláikba. A kínaiak nem nappal tették ezt, mert tudták, hogy a rabok tiltakoznának. Bár cellatársaik nem mertek túl sok mindenrõl beszélni, annyit lehetett tudni, hogy a sérüléseikbe haltak bele.

Akkoriban én is nagyon rossz állapotban voltam az ütlegelésektõl, amiket az udvaron kaptam. Kegyetlenül ütötték a fejemet. Egy idõs apáca mentette meg az életemet, aki rámvetette magát, hogy testével fogja fel a csapásokat. Nem emlékszem mi történt azután, mert elvesztettem az eszméletemet. A következõ dolog, amire emlékszem, hogy a cellámban vagyok, és az apácák gondoskodnak rólam. A fejem nagyon feldagadt. Hetekig nem tudtam aludni, olyan nagy fájdalmaim voltak.

Ettõl kezdve folyamatosan migrénes fejfájásaim voltak. A kínaiak nem gondoskodtak gyógyszerekrõl. Saját magunkat kellett ellátnunk. Kaptam a szerzetesnõktõl valamilyen tibeti gyógyszert, amivel a fejemet kezelték. Ez volt minden.

Az állapotom romlott. Sokszor nem tudtam aludni. Fel kellett üljek vagy álljak, olyan erõs volt a fájdalom. Két évig sok-sok éjszakán át nem tudtam aludni, reggelig ébren voltam.

Olyan erõs volt a fájdalom, hogy néha a kínai õrök injekciót adtak be, hogy aludjak. De arra nem adtak gyógyszert, ami fájdalmat okozta. 2000-ben [abban az évben, amikor Ngawang ügye nyilvánosságra került, és nemzetközi közösség beadványokat nyújtott be Pekinghez a kiszabadítása érdekében] még mindig nagyon fájt a fejem, de a kínaiak nem ismerték be, hogy a fájdalmat az ütlegelések okozták. Azt állították, már a letartóztatásom elõtt szenvedtem ettõl.

Még ez alatt az idõszak alatt is – 1998 és 2000 között - folytattam tiltakozó akcióimat a kínaiak tibeti uralma ellen. Az õrök berángattak az irodába, ahol arra kényszerítettek, hogy egyenesen álljak, míg õk ütöttek és rugdostak. De már nem mentek olyan messzire, hogy csaknem halálomat okozzák, mint azelõtt.

Mikor a kínai uralom ellen tiltakoztam, normál hangon szóltam. Még akkor is, mikor azzal dühítettek, hogy arra próbáltak rávenni: tagadjam meg Õszentségét, a Dalai Lámát, rendíthetetlenül, de normál hangon válaszoltam. Emlékszem, egyszer az egyik kínai hivatalnokszt megkérdezte, hogy érzek a Panchen Láma iránt [akit akkoriban Peking irányított, mintegy a Dalai Láma alternatívájaként]. Azt akarták, hogy a Panchen Lámához valljam magam hûségesnek. De természetesen azt mondtam: „Hû vagyok Õszentségéhez, a Dalai Lámához.” Gondolhatják, hogy ezért is megbüntettek. Az ítéletemet folyton meghosszabbították, 1998-ban újabb hat évvel.

Getachew:
Meglepõdött, mikor 2002 októberében a kínaiak szabadon engedték a Drapchi börtönbõl egészségügyi okokra hivatkozva?

Ngawang Sangdrol:
Nem gondoltam, hogy szabadon fognak engedni. Nem is sejtettem, hogy hány ember és szervezet küzd Tibeten kívül azért, hogy nekem segítsen. Mikor több mint egy évtizednyi Drapchi-beli tartózkodás után visszamentem Lhászába, meglepõdtem, hogy megváltozott a város. Most nagyon sok kínai él Lhászában. A tibetiek kisebbségbe kerülnek saját szülõföldjükön. Ez a gyarmatosítás még egyértelmûbb lesz, mikor a kínaiak befejezik a Közép Kínából Lhászába vezetõ vasutat.

Megérkezvén az Egyesült Államokba nagy hatással volt rám az a túláradó szeretet és támogatás, amellyel tibeti honfitársaim és új barátaim a szabad világban elárasztanak. Nagyon hálás vagyok azért a támogatásért, amit a Nemzetközi Kampány Tibetért szervezet nyújt nekem, különösen az egészségem helyreállításához, és hogy eljussak jó orvosokhoz. Egy kis idõbe telik, míg hozzászokom a szabadsághoz, mert egész életemet önkényuralmi rendszerben, illetve börtönben töltöttem. Nagyon megható számomra az a törõdés, melyet a nemzetközi közösség ügyem iránt tanúsít.

Miközben ezt a szabadságot élvezem, nagyon aggódom a többi tibeti politikai fogolyért – köztük szerzetestársamért, Phuntsok Nyidronért –, akik a kínai börtönökben senyvednek. Most állítok össze egy tájékoztató dokumentumot a tibeti foglyok szenvedéseirõl; minden lehetõt megteszek, hogy segítsek rajtuk. A nemzetközi közvéleményhez fordulok, kérve, hogy társaimat is bocsássák szabadon, és õk is élvezhessék a szabadságot. A tibeti nép sóvárogva várja a napot, mikor igazi vezetõje, Õszentsége, a Dalai Láma visszatér hazájukba szabadon, méltósággal és megbecsülésben.

 

További cikkek:

Webgalamb