Tibet rövid története

Tibet rövid története
Potala kiadvány

A karma nem végzetszerű vagy előre meghatározott. A karma azt jelenti, hogy mi magunk képesek vagyunk alakítani és megváltoztatni az életünket... Jövőnk a saját kezünkben van, s a szívünkben hordozzuk.
Szögyál Rinpocse

A tibeti nép eredete bizonytalan, azonban valószínűsíthető, hogy a Han-kori kínai forrásokban szereplő kiang népcsoport, amely a Kukunor vidékén élt lovas-nomád életformában, és főleg állattenyésztéssel foglalkozott (ló, juh, kecske, jak), azonosítható a tibetiekkel. Totemisztikus hiedelmeik voltak, mint a többi környező népcsoportnak, és ahogy a magyarok a turult, a keleti kiangok a majmot tartották ősüknek. A tibeti mítoszok szerint a Himálajában, szanszkritul a hó országa, egy majom és egy démonnő hat gyermekétől származott hat törzs szövetségéből jött létre a tibeti állam.

A királykor
Az északkeletről érkező tibeti törzsek megérkezve a Himalája vidékére már bizonyosan találtak ott élő népeket, például a Zshang-Zsung királyásgot, akiket meghódítottak, és feltehetően össze is olvadtak velük. A VII. század fordulóján Námri Szongcen, a 32. király kezdte meg az országegyesítést, melyet a királyok kora követett mintegy 260 éven át. Az őt követő Szongcen Kámpo(uralkodik: 620-649.), az első tankirály erős központi hatalmat hozott létre, és uralmát kiterjesztette egész Tibet térségére. A Felső-Brahmaputra völgyében megalapította Rászát /kecskék földje/ a birodalom központját, amely később a Lhászá /istenek földje/ nevet nyerte el. Az ország négy szarvra (adminisztratív egység) oszlott, amelyeknek további két-két osztálya volt, ezek ezredekből álltak. Ez a felosztás egy erős katonai államberendezkedésre utal. Szongcen Gampo erőteljes terjeszkedő politikáját házasságaival is megerősítette. A tibeti uralkodó többek között egy nepáli király lányát, majd egy kínai hercegnőt vett feleségül, akik buddhisták voltak, és szent könyvekkel, kegytárgyakkal valamint papokkal érkeztek a Világ Tetejére.

Az államalapításkor Tibet környezetében mindenütt a buddhizmus volt a meghatározó vallás. Az akkori Tibet általános vallása a bön volt, amely egy samanisztikus alapokon nyugvó, hindu és perzsa elemeket magába foglaló hitrendszer. Szongcen Gampo uralkodása alatt megkezdődött a buddhizmus terjedése Tibetben, aki feleségei tiszteletére buddhista templomokat emeltetett, majd egyik fő embere Thonmi Számbota kialakította a tibeti írásrendszert az indiai gupta és brahmi írásból. Így indult meg Tibetben az írásos kultúra, amely hamarosan hatalmas mennyiségű könyvet produkált. Egyes becslések szerint ez meghaladja a középkori európai latin nyelvű irodalom mennyiségét. Szongcen Gampo feltehetően államalapítási elképzelései miatt fordult a buddhizmus felé.

A Szongcen Gampót követő királyok kisebb-nagyobb mértékben azon fáradoztak, hogy a tibeti nép mielőbb felvegye a buddhizmust. Ezt a VII. századtól a X. századig tartó időszakot nevezik ngátárnak, azaz az első megtérés korának.

A nagy királyt követő száz év alatt az uralkodók gyermekként kerültek a trónra, és helyettük a major domuszok irányították az országot, ami alatt tovább folytatódott a területi expanzió. 663-ban megdöntötték a Tujühun államot, 662-ben Kásgár, 665-ben Hótán, 670-ben egész Kelet-Turkesztán tibeti uralom alá került. Ezen a területen haladt keresztül a Selyemút, amely a buddhizmus egyik legfontosabb terjesztője volt Ázsiában. Tibet 676-ban megtámadta Kínát, majd 751-ben az egyesült arab, karluk és tibeti csapatok a Talasz folyó melletti sorsdöntő csatában legyőzték a kínai csapatokat. Ekkor kezdte meg uralkodását Thriszong Decen (755-797) a második tankirály, aki a kínai belső problémákat kihasználva 773-ban elfoglalta Csangant, a mai Hsziant, az akkori kínai fővárost. Az ő igazi jelentősége a buddhizmus sikeres terjesztése Tibetben, amelyet az Indiából meghívott Sántaraksita segítségével próbált megteremteni.

Az erősen mágikus  jellegű bön vallásban hívő nép azonban nem fogadta el az indiai tudós szigorúan az erkölcsiségre koncentráló prédikációit, így annak a bön démonok elől  Nepálba /t: Bal-po, Bal-yul/ kellett távoznia, de még előtte azt javasolta a királynak, hogy a Tan elterjesztésére helyette kérje fel Pemacsungnét, a Szvat-völgyi nagy varázslót. Padmaszambhava a tantrizmust, a hazája helyi sajátosságait magába olvasztó buddhizmust hozta el Tibetbe, amely erősen mágikus jellegű volt. Az asztrológiával, alkímiával és mágiával áthatott vallásos tanítás jó fogadtatásra talált Tibetben, mivel az ősi bön vallás szellemisége sok hasonlóságot mutatott a tantrikus buddhizmussal. Sántaraksita hamarosan visszatért a Világ Tetejére, és fontos szerepet játszott a helyi buddhizmus kialakításában. Padmaszambhava nevéhez fűződik az első kolostor a Számje építése (de ebben Sántaraksita is segített neki) 775-ben, és az, hogy elsőként néhány tibeti letette előtte a szerzetesi fogadalmat. Az általa kialakított buddhista hagyomány gyakorlói alkották később, a többi rend létrejöttének korában a nyingmápá rendet.

A király 779-ben államvallássá tette a buddhizmust, és a thipákat, a bön vallás papjait elűzte. 792-94 között egy nagyon híres buddhista vita zajlott Tibetben az indiai és kínai szerzetesek között. Az indiai álláspontot, melynek lényege szerint a megvilágosodás fokozatos út eredménye, Kamalasíla képviselte, míg a kínait, amely szerint a megvilágosodás pillanatnyi élmény, Hosang (akinek a neve kínaiul buddhista szerzetest jelent). A vita az indiai álláspont győzelmével zárult, amiben bizonyosan közrejátszott az is, hogy a tibeti államalapítás óta egyre erősödött a katonai feszültség Kína és Tibet között. Ettől kezdve Tibet kulturálisan egyértelműen az ind kultúrkörhöz csatlakozott. Thriszong Decen unokája Thicug Decen (815-838), akit a buddhista hagyomány mint a harmadik tankirályt Rálpácsen néven emleget, indiai származású panditokat (Dzsínamitra, Szuréndrabodhi hívott az országba, és elkezdte tibetire fordíttatni a buddhista szent könyveket. Rálpácsen olyannyira buddhistává vált, hogy maga is letette a szerzetesi fogadalmat, és ennek szellemében nem folytatta elődei területszerző és rabló hadjáratait. Szomszédaival békepolitikát kezdeményezett, a kínai császárral, Huang-ti-vel tízezer évre szóló békeszerződést kötöttek, amelyre azóta is három kőoszlop emlékeztet. Ez a korszak a tibeti buddhizmus legszélsőségesebb pogánynak tartott elemeitől való megtisztítását eredményezte.  A király anyagilag is erőteljesen támogatta a buddhista kolostorokat, ami nagy terheket rótt a lakosságra. A megpróbáltatások súlya alatt a népet egyre jobban befolyásolták az elűzött bön papok lázító gondolatai, melyek szerint az új hit miatt megy ilyen rosszul a soruk. A bönt támogató Lángdarma (uralkodik: 836-842) tőrbe csalta és megölette fivérét Rálpácsent, hogy ő lehessen a király. Az új uralkodó tűzzel-vassal irtani kezdte a buddhizmust, leromboltatta a kolostorokat, összetörette az istenszobrokat, és elűzte a szerzeteseket. A buddhizmus ebben az időben csak a peremvidékeken élte túl a pusztítást. 842-ben Pálden Dordzse láma álruhában Lhászába utazott, és a királynak bemutatott bön tiszteleti tánc közben nyilával halálra sebezte a kegyetlen uralkodót. Ezután azonban még hosszú időnek kellett eltelnie, amíg a buddhista lámák visszamerészkedtek Közép-Tibetbe, és ott újra megindították a Tan kerekét. Ezen időszak alatt véres belső harcok folytak a Világ Tetején, így Tibet minden korábban meghódított területét elveszítette.

A széttagoltság kora
A XI. századtól a széttagolt kis hercegségek kora következett, amely időszakban elkezdődött a vallási megújulás, a második megtérés, a csitár, amit megint csak az indiai panditok segítettek. A terepet Rincshen Szángpo (uralkodik: 958-1055) készítette elő, aki rengeteg fordítást készített, és sok templomot építtetett. 1042-ben érkezett Tibetbe Atísa (982-1054), aki újfent megtisztította a szélsőséges elemektől a tibeti buddhizmust, és bevezette a kálacsakra (az élet kerekét forgató védőistenség)/ naptár-rendszert. Atísa reformja révén a jógauttara és jógini tantrák szexuális tanításai pusztán szimbolikusan értendők. Módszerének lényege a fokozatos ösvény, a lam-rim módszere, valamint a helyes erkölcsiség központba állítása. A tanítványául szegődött Tom Tönpá 1056-ban megalapította az első tibeti rendet, a kadampa rendet. Ezután a különböző kolostorokban a tanítványi vonalak révén hamarosan létrejöttek a legfontosabb buddhista rendek. Így alakult ki a Tilopa (988-1069) - Náropa (1016-1100) - Márpá (1012-1096) - Milárepa  (1052-1135) - Ganpopa (1079-1153) tanítványláncolat eredményeként a kágyüpa rend, valamint Tokmi (992-1072) tanításai alapján a Köncshok Gyalpo (1034-1102) által alapított szakjapa rend. A tibeti buddhista rendek sohasem a fegyelmi szabályzatot, vinaya,  érintő más-más elképzelésekből fakadtak, de nem is valamiféle egyházszakadás következményei voltak, hanem a tantrizmusban oly fontos guruk /t: bla-ma/ által átadott különböző szóbeli tanítások következményeként alakultak ki. A XI-XII. század az egymással versengő hercegségek harcaival, és a rendek rivalizációjával telt, ennek során a földbirtokok javarészt a kolostorok kezébe kerültek.

A terjeszkedő mongolok 1251-ben behódolásra kényszerítették Tibetet. Ők azonban nem üldözték az idegen vallásokat, így a buddhizmusnak szabad teret adtak. Szakja Pandita (1182-1251) Göden kán meghívására, a hagyomány szerint élete utolsó éveiben megteremtette a mongol buddhizmus alapjait, amelyet valójában unokaöccse Phákpá láma (1235-1280) épített ki. Ez volt a mongolok első megtérése. Kubiláj kán (1215-1294) elfoglalta Kínát, majd 1275-ben Si-cu császár néven megalapította a Jüan-dinasztiát (1280-1368). A legmagasabb rangú szakja lámát megválasztotta spirituális tanácsadójául, és megtette a birodalom legfőbb lámájának. Így jött létre a kojar josun elve, amely szétválasztotta a nagykáni és a szellemi vezetői hatalmat. 1276-ban a szakjapa rend főlámája lett Tibet alkirálya, aminek hatására egy időre ez a rend jutott vezető szerephez a buddhista iskolák rivalizálása során. 1325 körül megtörtént a szent szövegek kanonizálása, a 108 kötetes Kángyur és a 225 kötetes Tengyur megszerkesztése a Shálu kolostor nagy skolasztikus tudósának, Bhuton (1290-1364) a nevéhez fűződik. Tibet 1350-ben, mielőtt Kína felszabadult volna a mongol uralom alól, megszakította kapcsolatát a Jüan császárral.

Tibetben 1354-ben a papi uralmat a világi Phámotu-dinasztia váltotta fel. Congkhapa láma (1357-1419) a szabados szerzetesi életet megreformálva 1407-ben megalapította a gelugpa, avagy asárga süveges, vagy erényes rend/ buddhista egyházat, amely előírta a papi cölibátust, és a mágikus praktikákat is rendszabályozta. Congkhapa a kadampa irányzatot újította meg, visszatért Atísához, azaz az eredeti indiai szellemiséghez. Két legkedveltebb tanítványát tette meg Tibet két vezető lámájává, az egyik, Gedun Tupá (1391-1475) felépítette a Shigáce melletti Tásilhünpo kolostort, majd annak vezetőjévé választották, a másik Khetupcse (1358-1438) pedig a lhászái kolostor főlámája lett. Dedun Tupá és utódja később visszamenőlegesen e1nyerte a dalai láma címet, míg Ketupcse újraszületései lettek a páncsen lámák. 1430 körül átkerült Kínából Tibetbe a fadúc nyomású könyvnyomtatási technika, ami megelőzte az európai nyomtatást. A tümed mongol Altan kán (1507-1582) 1578-ban éppen a kojar josun intézménye alapján adta Szönám Gyáconak (1543-1588) a dalai láma címet (a mongol dalai szó = óceán. Ettől kezdve a dalai lámák lettek a mindenkori császár spirituális vezetői, amiért az cserébe védelmet nyújtott Tibetnek, és az istenkirály hatalmának. A dalai lámáknál bevezették a kubilgáni, átváltozás, utódlás/ öröklés rendszerét, ami az ő isteni személyük reinkarnálódását tanítja. Ezt a kagyü gyakorlatból veszik át, ahol Karma Paksi (1204-1283) vezeti be a tulku, avagy a varázs-test/ lámák intézményét. Szönám Gyáco lett a III. Dalai Láma, aki ezt a tisztséget visszamenőlegesen kiterjesztette Ketun Tupáig. Ettől kezdve a mindenkori Dalai Láma Tibet vallási és politikai vezetője lett, egyfajta szakrális király. A Ming-dinasztia alatt 1386-1644-ig Tibet nem alakított ki kapcsolatot Kínával.

A teokratikus állam kora
Az V. Dalai Láma Ngáváng Loszáng (1617-1682), "a nagy ötödik" Güsri kán segítségével véget vetett a karmapa és a gelugpá rend közötti véres harcnak, így megalapozta a dalai lámák hatalmát, a gelugpá rend vezető szerepét és kialakította Tibet máig is élő szellemiségét. 1645-ben elkezdte építtetni a dalai lámák rezidenciáját, a Potala palotát. Az V. Dalai Láma a Tásilhünpo főapátjának, Lobszáng Csötyi Gyalcennek (1570-1662) adományozta a Pancsen Láma, avagy a nagy tanító címet. Ezentúl mindig a két egyházi főméltóság választja ki - a tudós lámák segítségével - a másik inkarnációját annak halála esetén.

1720-ban a Csing-dinasztia (1644-1911) uralma alatt indult meg Tibet betagozódása a mandzsu birodalomba, amikor Kang-hszi császár (1662-1723) seregeivel kiűzte a dzsungár-mongolokat Tibetből. Ekkor a mandzsu császár a sorozatos mongol betörések miatt ambánt (helytartót) nevezett ki a dalai láma mellé, ezt a tisztséget azonban csak mandzsu származású mandarin tölthette be. Ekkor kezdődött Kína beavatkozása Tibet belső ügyeibe. A tibeti közigazgatást megpróbálták kínai mintára átszervezni, valamint határmódosításokat hajtottak végre, Balthangot és Lithangot Szecsuánhoz és Jünanhoz csatolták. Csien-lung (1735-1796) császár nagy pártfogója volt a tibeti buddhizmusnak, így a Tibetben állomásozó kínai katonák létszámát csökkentette, és a négy kalönből, azaz miniszter álló tibeti kormányt a VII. Dalai Lámára bízta, de az ambán helyzetét is megerősítette. Amikor Pálden Jese, (1738-1780) a VI. Páncsen Láma meghalt, Csien-lung császár 100 napos gyászt rendelt el a birodalomban. 1788 és 1792 között a nepáli gurka támadásokat a császár seregei hárították el Tibetben. Ezek után a mandzsu uralkodó megnövelte az ambánok szerepkörét. A legsúlyosabb intézkedés Tibet számára az volt, hogy előírták az urna-rendszert a két legfontosabb egyházi méltóság kiválasztásában, amelyhez a császár díszes aranyurnát küldött Lhászába. Ennek az a lényege, hogy a két főlámát sorshúzással kell kiválasztani, oly módon, hogy az esélyes gyermekek nevét elefántcsont lapocskákra vésik, majd az urnába helyezve kihúzzák a kiválasztottat. Ez olyan erős ellenállásba ütközött, hogy a kínaiak egy ideig nem erőltették. A következő dalai és páncsen lámát még a hagyományos módon választották, de a X. XI. és XII. így választott dalai lámák egyike sem élte meg a nagykorúságot, így hatalomhoz sem juthattak. Halálukban feltehetően a tibeti régenseknek volt jelentős szerepük. Ebben a konstellációban Tibet éppen úgy része volt a mandzsu birodalomnak, mint ahogyan Kína, noha az utóbbi politikailag és kulturálisan is központi szerepet játszott abban. A mandzsu birodalomban Tibet, akárcsak a mongolok vagy a kelet-turkesztáni muszlimok, jelentős autonómiát élvezett.

Tibetben éppen ebben a korszakban formálódott a tibeti teokrácia olyanná, amilyennek Európa a XX. század elején megismerhette.

1822-30 között Kőrösi Csoma Sándor Ladakban és Zanszkár kolostoraiban, Zanglában és Phuktálban dolgozott, s elkészítette az első tibeti-angol szótárt, valamint megalapozta a tibetológia tudományát. 1877-től 1880-ig Széchenyi Béla vezetett expedíciót Kelet-Tibetbe.

A XIX. század második felében a tibeti-nepáli háborúskodás alatt a mandzsuk elfoglalták Gyárong tartományát, míg az angolok "észrevétlenül" Kásmírhoz csatolták Ladakot. A kínaiak elterjesztették a tibetiek körében, hogy a fehér ember a saját vallását kényszeríti a meghódított népekre, s így a tibetiekben kialakult a teljes ellenállás az angolokkal szemben. Az angolok a tibeti területet védősávként akarták alkalmazni az Ázsiában terjeszkedő másik két hatalommal, az orosszal és a kínaival szemben, India védelmében. Hamarosan elkeseredett, és nagy tibeti veszteséggel járó harcok kezdődtek Tibet és az angolok között. 1904 augusztusában Younghusband vezetésével bevonultak az angolok Lhászába, ami elől a XIII. Dalai Láma Thupten Gyáco (1875-1933) a mongóliai Urgába (ma Ulanbator) menekült. A kínai császári kormány továbbra is hatalmat követelt Tibet felett, amire az angolok hajlottak is. Csang Jin-tang mandzsu helytartó Thupten Gyáco távollétében korlátlanul uralkodhatott Tibetben, célja Tibet teljes beolvasztása lett volna a Mandzsu Birodalomba. Ennek egyik eleme volt a kínai életforma és ruházat rákényszerítése a lakosságra. Az angolok kivonulása után a közigazgatást kínai mintára szervezték át. A helyi nomád lakosság azonban nem vette át a kínai formákat, fellázadt, és a helytartót is megölték. A Csao Er-feng által vezetett mandzsu sereg kegyetlenül leverte a tibeti ellenállást, a szerzetesek jogait megcsorbította, számukat lecsökkentette, és a XIII. Dalai Lámát megfosztotta uralmától. Thupten Gyaco Urgából Pekingbe utazott, hogy megegyezzen a mandzsukkal. Útja azzal az eredménnyel járt, hogy megalázó új címet kapott a császártól: "a hűséges és alázatos helytartó, az ég nagy, jóságos, önmagától létező Buddhája". Ennek hatására a XIII. Dalai Láma utolsó menedékként az angolokhoz fordult segítségért. A császár kihasználva, hogy a határ menti kolostorok szerzetesei jórészt kínaiak voltak, azokat nagy pénzekkel a maga pártjára állította, és a sigácei tási, azaz a IX. Pancsen Lámát is megnyerte magának.  Amikor 1910-ben az agresszor seregek Lhásza támadására készültek, Thupten Gyáco odautazott, és az angol, francia, orosz és japán követekhez fordult segítségért. Ugyanazon év február 12-én a császári előcsapatok megszállták Lhászát, és a békés, védtelen lakosság egy részét lemészárolták A XIII. Dalai Láma minisztereivel együtt egy kis tibeti csapat fedezetében a megszállás előtti éjjelen elhagyta az országot.

Dardzsilingbe menekült, ahol az angolok barátságosan fogadták, de segítséget nem adtak neki. A kínaiak az angolok passzivitásán felbátorodva Szikkimet, Nepált és Bhutánt is meg akarták szállni. Ezek a területek azonban stratégiailag fontosak voltak a brit birodalomnak, így erélyes intézkedéseikkel távol tartották Kínát. Csao Er-feng csapataival azonban egész Tibetet megszállta.

1911-ben a forradalom megdöntötte a mandzsu császár uralmát, a tibeti helyőrségek is fellázadtak, és elhagyták posztjaikat. Ezt a helyzetet kihasználva a Dalai Láma hívei megtámadták a kínaiakat. 1912 nyarára Közép-Tibet felszabadult, Thupten Gyáco visszatérhetett a Potálába, és visszavette az országa fölötti uralmát. Hamarosan Jüan Si-kaj Tibetet újfent kínai tartománynak nyilvánította, és az angol felszólítások ellenére Ji Csang-heng vezetésével kínai csapatokat küldött Tibetbe, így a Mekongtól keletre visszaállíthatták a kínai uralmat. A harcokban a gyengén felfegyverzett tibeti sereg nem volt ütőképes, ezért orosz fegyverekkel, és burját tisztek segítségével igyekeztek korszerűsíteni a tibeti katonaságot. Erre a lépésre az angolok fegyverszállításokkal igyekeztek megtartani érdekeiket és befolyásukat. Így a kínai seregek már képtelenek voltak előre nyomulni. 1914 tavaszán Anglia, Tibet és Kína megállapodást kötöttek Szimlában, amely eredményeként Tibet Kína fennhatósága alatt levő, de önálló ország lett. Ezt később Kína sohasem ismerte el, a fegyverszünet azonban létrejött, és 1918-ig tartott. Ekkor az év eleji tibeti mönlam cshenmo ünnep alkalmával Kína újra megtámadta Tibetet, de nem járt eredménnyel. Thupten Gyáco, a XIII. Dalai Láma igyekezett meghonosítani hazájában az európai civilizáció vívmányait, amivel szemben a lámák nagy része erős ellenállást tanúsított. 1921-ben körülbelül negyven ezer tibeti ment Lhászába a hadsereg megtámadására, azért hogy az európai befolyást megszüntessék. A XIII. Dalai Láma seregével a lázadókat letörte. A kínai propaganda és fegyveres segítség a felkelőket továbbra is támogatta, akiknek az élén a Lobszáng Csötyi Nyima (1883-1937),  IX. Páncshen Láma állt. A XIII. Dalai Láma továbbra is erősebbnek bizonyult, így 1923-ban a IX. Pancsen Lámának távoznia kellett Tibetből. Thupten Gyáco halála után 1940-ben öt évesen beiktatták Tendzin Gyácót, a jelenlegi (1935-), XIV. Dalai Lámát.

A kínai megszállás kora
1949-ben a Kínai Népi Demokratikus Köztársaság Vörös Hadserege Mao Ce-tung parancsára megkezdte a bevonulást Tibetbe, aminek hatására 1950 decemberében a XIV. Dalai Láma Szikkimbe menekült. Még ebben az évben vissza is tért Lhászába, és táviratot intézett az ENSZ-hez, hogy vizsgálóbizottság felállítását kéri, de választ nem kapott. 1951-ben a kínaiak teljes egészében megszállták az országot, és rákényszerítették a tibeti vezetést a 17 pontos egyezmény aláírására, amely értelmében Tibet elvesztette függetlenségét. 1951. október 26-án a kínai "felszabadító" hadsereg három ezer katonája bevonult Lhászába. Tibet „de facto” csak ettől az időponttól veszítette el az önállóságát, noha esetében „de jure” már 1720-tól nem beszélhetünk független országról. 1954-ben Tendzin Gyáco pekingi látogatásra utazott, ahol Mao Ce-tung elnökkel próbált szót érteni, de hiába.1959. március 10-én Lhászában hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy tüntessenek a kínai megszállás ellen. Egy héttel később provokátorok két gránátot dobtak a vallási vezető palotájára, aki kíséretével együtt titokban, még aznap éjjel jakháton elindult az indiai Asszam felé. Március 30-án érték el a határt, és Indiában menedékjogot kaptak, majd Dharamszalában telepedtek le. Közben a kínaiak kegyetlenül leverték a lázadást, mely során 87000 tibetit öltek meg.

A kínai kormány hamarosan elkezdte az etnikai tisztogatást, aminek következtében napjainkra jóval több, mint egy millió tibeti vesztette életét, mialatt máig közel négy millió kínait telepítettek a Világ Tetejére. A tibeti városokban kínai típusú lakótelepeket és környezetszennyező gyárakat építettek. 1960-tól megindult a tibeti menekültáradat Indiába, Nepálba és a világ számtalan országába. 1965-ben a kínai vezetés létrehozta a Tibeti Autonóm Területet, amely a történelmi Tibetnek csak a nyugati felét (ez szó szerint is Tibet területének a fele) jelenti, az egykori Amdo és Khám tartomány egy részét különböző kínai tartományokhoz (Csinghaj, Kanszu, Szecsuán, Jünnan) sorolták, jelezve evvel ősi kínai voltukat. 1967-től Kínában elkezdődött a kulturális forradalom, amelynek szellemében intenzívvé vált a kolostorok lerombolása, és a szent könyvek égetése. Ennek eredményeképpen több, mint hatezer tibeti kolostort romboltak le és akkor mindössze nyolc maradt meg épen. A tibeti nyelvet kizárólag vallási nyelvként kezdte kezelni a kínai irányítás, a tibeti irodalom- és nyelvkönyveket betiltották, helyükbe Mao tanításai kerültek.

Megindult Tibet szocialista átszervezése, melynek végrehajtására a helyi lakossághoz képest jelentős számú han kínai kádert telepítettek a tibeti területekre. Elkezdődött a tibeti mezőgazdaság szövetkezetesítése, amely egy ilyen ritkán lakott területen teljesen elhibázott gondolat. Korábban a kolostorok a bőtermő években a terményadókból nagy mennyiséget elraktároztak, és ínséges időkben ebből biztosították a környező lakosság ellátását.

Tudvalevő, hogy a hideg tibeti éghajlat mellett a gabona kb. 50 évig tartható el. A modernizáció következtében rendszeressé vált az éhínség a tibetiek között. Megindultak a nagy útépítések, amelyek fő célja a jelentősebb tibeti városok összekapcsolása az anyaországgal. A nagy szocialista építkezéseken (például a lhászái Ngácshen vízierőmű építésénél vagy manapság a goloki vasutvonal építésénél) agyondolgoztatták a tibeti munkásokat, és sokan belepusztultak az építkezésbe. A kínaiak egyre több börtönt és lágert létesítettek Tibetben, ahol a kegyetlen bánásmód miatt a rabok 70%-a meghalt és meghal ma is. 1976-ban Mao halála után enyhülni kezdett a helyzet, mivel az új kínai vezetés beismerte a kulturális forradalom kudarcát. Teng Hsziao-ping elnök a sajátos tibeti körülményeknek megfelelő gyakorlatiasabb gazdaságpolitikát kezdeményezett, amelybe bizonyos mértékig bevonta a helyi lakosság képviselőit is.

A termelőszövetkezetek felszámolásra kerültek, de a közigazgatást kínai mintára szervezték át. 1979. február 1-én az USA elismerte Kínát. 1989-ben Tendzin Gyaco a XIV. Dalai Láma megkapta a Nobel-békedíjat, mivel a tibetiek felszabadítási mozgalmában ellenezte az erőszakot, és a kínaiakkal a kölcsönös tiszteleten alapuló békés tárgyalásokat szorgalmazta. Ez utóbbiból nem lett semmi, hiszen a kínai fél nem volt hajlandó vele leülni tárgyalni, mivel a vallási vezetőt szeparatista, irredenta, burzsoá ügynöknek nevezték, aki felfordulást szít Kínában.

Az újra szigorodó, főleg a vallásgyakorlatot korlátozó intézkedések nyomán, a nyolcvanas évek végétől megszaporodtak a Kína-ellenes felkelések, a különféle emberjogi szervezetek több száz apró tibeti megmozdulásról tudósítottak, amelyeket a kínai kormány brutális kegyetlenséggel vérbefojtott. Ugyanebben az időszakban Kínán belül Pekingben a kínaiak is fellázadtak az elnyomás ellen, a Tienanmen téren többszázezer diák tüntetett, ahol a kínai hadsereg szintén vérfürdőt rendezett. Tibetben a politikai bebörtönzöttek büntetése nagyon súlyos, és sok rabot tartanak fogva minden vádeljárás nélkül. A kínai hatóságok korlátozzák a tibetiek szabad mozgását saját hazájukban, és a tibetiek az élelmiszer-fejadagjukat csak a lakóhelyükön kaphatják meg. Sok tibetit kitiltottak a lakóhelyéről, így csak Lhászából több tízezer embert költöztettek ki egy 1989-es tüntetés alkalmából. Tibetben mindennaposak a házkutatások, és akinél a XIV. Dalai Láma fényképét vagy tanításait megtalálták/ják azokat elhurcolták/ják. 1995 őszén a kínaiak elrabolták, és családjával együtt ismeretlen helyre hurcolták a buddhista hagyományoknak megfelelően megtalált, és a XIV. Dalai Láma által jóváhagyott XI. Páncsen Lámát, Gedün Csöki Nyimát, az akkor hat éves kisfiút. Helyette az ateista kínai hatalom az általuk már régen javasolt urna-rendszerre hivatkozva, sorsolás révén nevezett ki egy illetéktelen utódot. Csötyi Nyimáról és családjáról azóta sem ad ki információt a kínai vezetés.  

A helyzet ma sem sokat változott, 1996 óta azok a lámák, akik nem hajlandók a kínai kormánnyal együttműködni, azaz a kötelező, éves átnevelő tanfolyamok vizsgáin megtagadni a XIV. Dalai Lámát és saját hagyományukat, azok megkülönböztető jelzést kell, hogy hordjanak, ami egy kék cédula. A kínaiakból álló Vallásügyi Tanácsok átnevelő táborainak az a célja, hogy a szerzetesek és az apácák „megtanulják szeretni” az anyaországot, és támogatni a Kínai Kommunista Pártot. Természetesen a kék cédulás szerzetesek nem hagyhatják el engedély nélkül a lakóhelyüket, és még számtalan hátrányt szenvednek. A kínai elnyomók kifinomult módszereit mutatja az így kialakult helyzet. Ha a kék cédulás lámák támogatást kérnek a lakosságtól, ami természetes a buddhista gyakorlatban, semmit nem adhatnak nekik. A kínaiak beépített emberei ugyanis sokszor bekopogtatnak kék cédulával egy-egy házba adományért, és ha kapnak, ami természetes, hiszen a jóérzésű tibetiek szemében éppen az ilyen lámák a tisztességesek, akkor nem sokkal ezután a kínai hatóságok könyörtelenül megbüntetik őket. Azonban az sem ritka, hogy egy kínai besúgó a kínahű lámák piros jelzésével érkezik a házakhoz, s ha ilyenkor nem kap adományt, szintén hamarosan megjelennek a hatóság emberei. Ezzel a rafinált módszerrel tartják sakkban mind a szerzeteseket, mind a lakosságot. A régi híres Lhásza környéki kolostorokban, ahol valaha 5-6000 szerzetes élt, ma mindössze 500 szerzetes gyakorolhat. A tibeti kultúra lerombolása mellett a kínai politika sok mindent megtesz a tibeti nép fizikai elsorvasztása érdekében is, igen gyakori a kényszer-sterilizáció, vagy ha a családban van már két gyermek, a terhes asszonyokon akár nyolc hónapos korban végrehajtott kényszerabortusz. A kínai propaganda szerint azonban Tibetben soha nem volt ilyen jó a helyzet, mint napjainkban. Az etnikai genocidium következtében ma Tibetben kb. 4-5 millió tibeti (népszámlálás még nem volt Tibetben), és 7, 5 millió kínai él (a keleti régióban 5 millió eleve itt élt).
Szathmári Botond, Hendrey Tibor (TST)

Felhasznált irodalom
Barraux, Roland: A dalai lámák története.
    1995. Bp. Ferenczy K.
Blunden, C. – Elvin, M.: A kínai világ atlasza.
        1995. Helikon K.
Lőrincz László: Mongólia története.
    1977. Bp. Gondolat K.
Shakabpa, Tsepon W. D. : Tibet - A Political History.
    1967. New Haven and London, Yale Univ. Press
Skilton, Andrew: A buddhizmus rövid története
    1997. Bp. Corvina K.
Snellgrove, David: Indo-Tibetan Buddhism - Indian Buddhists and Their Tibetan Successors.
    1987. Boston, Shambala
Tendzin Gyaco: Száműzetésben – szabadon.
    1992. Bp. Írás K.