Csang, a tibeti sör

A világatlaszokban az utóbbi évtizedekben Tibet leginkább már csak földrajzi névként szerepel az Ázsiát, illetve Kínát ábrázoló lapokon. A 3-4 ezer méter magasban lévő Tibeti-fennsíkot körülvevő hegyláncok, gigantikus méretű hágók és szorosok azonban már önmagukban is bizonyítják, hogy ez a hely – a világ teteje – és nem csak földrajzi értelemben meghatározott terület. Az itt kialakult kultúra, vallás és az itt megtelepedett népesség sajátos, csak rá jellemző tulajdonságokkal rendelkezett és rendelkezik ma is, így nem lehet zokon venni, hogy identitásához a tibeti nép ma is ragaszkodik.

A Maláta (Sör kultúr-lap) keretei nem teszik lehetővé, hogy Tibet történelmét részletesen ismertessük, annyit azonban nem árt tudni, hogy a tibeti nép eredete több ezer évre nyúlik vissza, és a VII. század fordulóján sorrendben már a 32. király kezdte meg az országegyesítést.

Tibet általános ősvallása a bön, egy samanisztikus alapokon nyugvó, hindu és perzsa elemeket magába foglaló hitrendszer volt. A buddhizmus Indiából és Kínából jövet a VII. században terjedt el, és váltakozó kimenetelű harcok után a VIII. és IX. századra erősödött meg annyira, hogy a bönnel keveredve sajátos tibeti formát öltsön, amit lámaizmusnak nevezünk. A hódító mongolok a XIII. században behódolásra kényszerítették Tibetet, majd hamarosan Kínát is. A szellemi tudás átadása elismeréséül a mongolok adományozták elsőként a dalai láma címet Tibet főlámájának, és ezzel kezdetét vette az ő isteni személyük reinkarnálódási rendszere.

A XVIII. századtól erősödött meg a kínai befolyás Tibetben, noha mindkét birodalom mandzsu uralom alatt állt. 1823 és 1830 között Kőrösi Csoma Sándor Ladak kolostoraiban dolgozott, és készítette el az első tibeti-angol szótárt.

1911-ben a kínai forradalom megdöntötte a mandzsu császár uralmát, és szerteágazó háborúskodások során 1914-ben Anglia, Kína és Tibet megállapodást kötöttek Szimlában Tibet függetlenségéről. Ezt később Kína sohasem ismerte el. Tibet, úgy tűnik, végzetes tragédiája 1949-ben kezdődött, amikor is a Kínai Népi Demokratikus Köztársaság vörös hadserege Mao Ce-tung parancsára bevonult az országba.

A kínaiak 1959-ben véresen leszámoltak a békés tibeti ellenállókkal, és a ma is élő XIV. Dalai Lámát országának elhagyására késztették. Hamarosan elkezdődött az ország etnikai tisztogatása, aminek következtében napjainkra 1,2 millió tibeti vesztette életét, mialatt 7,5 millió kínait telepítettek a világ tetejére. A helyzet azóta sem sokat változott, csak a módszerek lettek kifinomultabbak. Jelenleg Tibet fizikai és szellemi értelemben vett teljes kizsákmányolása történik, a népesség fizikai széttagolása szinte teljes mértékben ellehetetleníti a néhány milliós tibeti nép fennmaradását. Kultúrájukat és vallásukat a helybéliek nem gyakorolhatják szabadon és az élő hagyomány számos megjelenési formája csupán a turisztikai látványosság szintjére süllyedt. A kulturális genocídium következtében ma kevesebb tibeti él saját hazájában, mint kínai.

Mindezek a szomorú tények mellett a tibetiek hagyományosan mind máig szeretnek enni-inni. Itt most két jellegzetes tibeti ital, a tea és a sör történetét és néprajzi vonatkozásait mutatom be.

 A tibeti tea, a csa
A Tibetben fogyasztott tea elsősorban Kínából és Indiából származik. Régen az összepréselt nagy teatömböket hosszú bambuszkosarakba rakták, amit emberi erővel, háton szállítottak a hegyeken keresztül. IIa a teát Lhaszába, Tibet fővárosába, vagy Tibet távolabbi vidékeire szállító révén összehúzódtak, és ezáltal a csomag olyan kemény lett, mint a fa, és így tökéletesen időjárásállóvá vált. Így maradhatott meg a tea több hónapos utazás során is jó állapotban.

A tibetiek általában a következőképpen készítették a teát. Letörtek egy darabot a préselt tömbből, lobogó vízbe tették és megfőzték. Gyakran éjszakára is a meleg vízben hagyták, míg olyan lett, mint a feketekávé. Mielőtt itták, forró vízzel felhígították és kevés szódát is tettek hozzá; ezáltal a színe a hervadt rózsáéhoz vált hasonlóvá. Tibetben mindenki nagyon sok teát iszik. Reggelente a tibeti embernek szükséglete, hogy 4-5 csészével megigyon belőle. Vannak, akik napi 30-40 csészével is fogyasztanak, így az emberek - különösen az öregek - folyton a zsírtól fényes teával teletöltött csészék után nyúlnak. Gyakran az étkezések után isszák a teát, de szertatások előtt, után, vagy bármilyen más alkalomkor is kínálják. A legjellegzetesebb tibeti tea a csa vagyis a jakvajas tea. Vidéken a csa elkészítése még ma is hagyományos módon történik. A forró vízbe tett teát elkeverik, majd a vizet felforralják. Az így elkészült teát egy kisebb-nagyobb faköpülőbe teszik, majd folyamatos köpülés közben jakvajat, sót és gyakran tejszínt adnak hozzá. A köpülésre azért van szükség, hogy a zsír jól emulgálódjon a teavízzel.

Az elkészült tea színre és állagra nemigen hasonlít a nyugaton megszokott frissítő italhoz, de magas zsírtartalma miatt nélkülözhetetlen étel a zord éghajlati körülmények között élő tibetiek számára. A kolostorok lakói szinte folyamatosan csát isznak. Ez azért is szükséges, mert a kőépítmények rosszul fűthetők, és az energia pótlására nagy szükség van. A zsírtartalom a legfontosabb, így gyakran hidegen is fogyasztják, ami a kolostorba látogató instant nyugatiak számára szinte már az elviselhetetlenség határát súrolja.

A kolostorokban hatalmas, százliteres rézüstökben készítik, majd zömök faköpülőkben köpülik a teát az erre a feladatra készen álló fiatal lámák. A szertartások előtt, alatt és után is folyamatosan isszák a teát. Ünnepi alkalmakkor a csa a lehető legsűrűbb kell, hogy legyen, így nagy mennyiségű jakvajat és tejszínt kevernek hozzá. Számos legenda szól arról, hogyan lehet eldönteni, elég sűrű és elég jó minőségű-e a tea. Például, ha egy pénzdarabot tesznek a felszolgált teába, és az tetején fennmarad, akkor jó a csa. Mivel a tibeti nép máig is őrzi ősi hagyományát, így a szakralitás a hétköznapok szinte minden percében jelen van. Az emberek többsége, amikor nem nevet vagy beszél, akkor imádkozik - egész nap, még munka közben is. Mielőtt megisszák a teát vagy elköltik ételüket, előtte mindig elmondanak egy felajánló imát. Majd a kezükbe veszik a forró csészét és addig fújják, amíg a tetején úszó jakvaj átkerül a csésze túlsó felére. Ha sikerül megőrizni egy kis vajat, miután a tea elfogyott, az igazi csemegének számít egy kis eampáyal (szárazon pirított árpaliszt) elkeverve. A hagyományos csészék többsége fából készül. A nap során többször is kivesznek egy kicsit az alján maradó zsiradékból, és bekenik a csészét kívülről, ettől szép fényes lesz, valamint megakadályozza, hogy a fa megrepedjen, amikor beleöntik a forró teát. Sokan bedörzsölik vele az arcbőrüket, a fülük mögött, sőt még a kezüket is. A hideg és száraz éghajlat nagyon megviseli a bőrt, és a jakvaj hidratálókrémként hat.

A falusiak házaiban vagy a nomádok széllelbélelt sátraiban mindig folyamatosan ég a tűz. Minden család rendelkezik tűzkővel, de azért az a legjobb, ha hagyják égni a tüzet. Ezen a tűzön állandóan melegszik a tea, és ha vendég jön, rögtön meg is kínálják vele.

Visszautasítani nagyon nem illik, mivel a kínálás és a közös teázás a barátság és testvériség jele. A lassan fogyó teára mindig rátöltenek, valamint a megürült csészét is folyamatosan újratöltik, és a „köszönöm, nem kérek többet" itt udvariatlanságnak számit. Tibetben nemigen létezik olyan, hogy valaki nem bír több teát inni, így addig isszák, amíg csak tart a kanna tartalma.

A tibetiek söre, a csang
Bár a tibetiek a különféle alkoholokat általában Kínából hozzák be – mint a hírhedt ta-csut is –, azért természetesen maguk is állítanak elő alkoholt: sört és pálinkát.

Közép Tibetben a tea mellett a pálinka teljesen szokásos ital, míg az indiai határ mentén, valamint a Himalája kisebb városaiban, ahol a lakosság tibeti, sört erjesztenek A csangot Tibetben rizsből, kukoricából, zabból, búzából, kölesből vagy árpából készítik. Árpa vagy köles esetében a szemeket először megpirítják, majd durvára darálják, azután megfőzik, és levegőn valamelyest megszárítják. Megsózzák és tcsonug-tcsivel (szárított élesztő) keverik, végül az egészet egy nagyobb gombóccá formálják, és erjedni hagyják. Néha az élesztőbe porrá tört borsot is kevernek. Azután az erjedt gabonából betesznek valamennyit egy hosszú keskeny fahordóba (ez általában vastag bambuszból készül, és díszítheti rezezett vagy ezüstözött pánt vagy egyéb más díszítés), majd a gabonát leöntik forró vízzel, amelyhez némelyek cukrot is adnak. Rövid idő, három-négy nap  elteltével elkészül a sör, amit nem úgy isznak, mint a teát, hanem (általában langyos állapotban) nádszállal szíják. Kitűnő csangot lehet készíteni rétegenként lerakott és két hónapon át lefedve tárolt gabonából is. Amikor megszáradt, kosarakban tárolják, ahonnan mindig szükség szerint kivehető a megfelelő mennyiség. Az ital erőssége természetesen attól függ, meneti ideig erjesztették a gabonát. Tibetben általánosságban a viszonylag alacsony alkoholtartalmú sört kedvelik.

A tibeti rizssör a csang és a pálinka között foglal helyet. A következő módon készül: 7 csésze fehér rizst a hozzá való mennyiségű vízzel felforralunk. A felforralt rizst egy tiszta felületen hagyjuk pihenni, amíg langyosra nem hűl (körülbelül 30 fok). Daráljunk meg 2 kávéskanál sörélesztőt és 2 kávéskanál cukrot, hogy finom port kapjunk, és keverjük bele a langyos rizsbe. Tegyük a rizst kisebb hordóba vagy agyagkorsóba, esetleg egy nagyobb befőttesüvegbe. Fedjük le, és takaróval tekerjük körbe, hogy a meleg elősegítse az erjedést.

Az edényt meleg helyen hagyjuk pihenni legalább két napig. Ha három nap után sem kezd erjedni, akkor újra melegítsük meg kissé a rizst. (A Himalája falvaiban egy felmelegített kerek követ tesznek a rizs közepébe.) Fedjük le és bugyoláljuk be újból a korsót. A szagáról lehet megtudni, hogy mikor erjedt meg a rizs. Ezt az erjedt rizst Tibetben lumnak hívják. Alkalmanként csemegeként is fogyasztják, ilyenkor kivesznek belőle egy keveset, egy kis olajban megpirítják, cukorral ízesítik, és édességként tálalják.

Hogy csangot kapjunk, tegyük a lumot egy nagyobb, jól záródó tetejű korsóba, és adjunk hozzá 15 csésze hideg vizet. Keverjük el, és zárjuk le hermetikusan, majd tegyük hűvös helyre, hogy a csang érlelődjön. A rizsből készített sört két-három hétig kell állni hagyni, esetleg valamivel tovább, a többi gabonából főzöttet még hosszabb ideig, akár három vagy hat hónapig is. Tibetben sárral tapasztják le a korsó tetejét, esetleg jakürülékkel vagy méhviasszal. Hűtőszekrénybe is tehetjük hűlni. Amikor a csang megérett, öntsük le a rizsről, és szűrjük át. A lumot tegyük edénybe, adjunk hozzá valamivel kevesebb vizet, mint először, és hagyjuk hosszabb ideig érlelődni. Egy adag rizsből legfeljebb háromszor lehet sört előállítani. Tibetben a maradék lumot a jószágnak adják. A hidegen és melegen egyaránt fogyasztható csangot csészéből vagy pohárból isszák, a meleg csanghoz általában egy kis cukrot is adnak. Olvasztott jakvajat is tehetnek a főzethez. Ezt előbb serpenyőben megbarnítják, amíg forrni nem kezd, s erre öntik rá a rizssört, majd gyors kevergetés közben még egy ideig főzik. A vajas rizssör különösen erősítő italnak számít Tibetben, például gyermekágyas asszonyoknak adják erősítőszerként.

Manapság az étkezési szokások is megváltozóban vannak Tibetben. Az élelmiszerboltokban számtalan fajta és minőségű kínai tea és sör kapható. A baj csak az, hogy kínai bevándorlók a hatóságokkal karöltve a filteres tea és a dobozos sör mellé még az alkoholizmust, a prostitúciót, az utcai szerencsejátékok elterjedését, az erőszakos filmek dömpingjét, a kínai gyártmányú műanyag termékek tömegét, a kényszerabortuszt, az ősi tibeti városrészek lerombolását, a szabad mozgás korlátozását, a lakosság kitelepítését, a gulágok megnyitását, a besúgó rendszer kiépítését, az őslakosság háttérbe szorítását, a szabad vallásgyakorlás és a Dalai Láma képeinek birtoklását, valamint a tibeti zászló használatának tilalmát, a tibeti nyelv elnyomását, a kínzások gyakorlatát, a materializmus kényszerét, a mindennapi rabság és elnyomás tényét is mellékelte egy olyan nép számára, amelynek kultúrája, hagyománya máig is szinte töretlen egységben tanítja: ember, hogyan kell élned a világban!

A világ tetején/megjelent/a Maláta sörújságban jó régen/írta Hendrey Tibor