Nem-meditáció - Nonmeditation
Dzogchen Nonmeditation

szerző/Keith Dowman

fordító/Szabó Zsigmond Fifu

szerkesztő/Sambhala Fordítóműhely

lektor/Sambhala Fordítómühely

szaklektor/Agócs Tamás

240 oldal

puhakötés

Bódhiszattva Kiadó 2022

4000 Ft

OM ÁH HÚNG
Hódolat Kuntuzangpónak, az Ősbuddhának, a kezdet és vég nélküli
Jelenlétnek!
Hódolat Padmaszambhavának, aki Tibetben a Teljes Tökéletesség
tanát meghonosította!
Hódolat Kunzang Tendzinnek, a Mesternek, aki feltárta előttünk a
radikális dzogcsen tanítását!
A mindannyiunkban meglévő Teljes Tökéletesség magától merül
fel minden helyzetben és pillanatban, így azt eredetileg és végső
soron senkinek sem szükséges tanítani. Ha azonban tudatlanságunk
és zavarodottságunk miatt megfeledkezünk e feltétel nélküli teljességről
– az időtlen jelenlétről –, akkor emlékeztetőre van szükségünk.
Az emlékeztető többnyire szintén spontán módon, az ember
szándékától függetlenül jelenik meg valamilyen látomás, sugallat,
vagy művészi ihlet formájában, de olykor egy váratlan történés,
egy elejtett szó, vagy akár egy nesz is elég hozzá. Ezek azonban
egyszeri, megismételhetetlen események, melyek túlságosan
egyediek ahhoz, hogy módszeresen lehessen őket alkalmazni.
Tanításnak, (szkrt. dharma) az olyan módszerek gyűjteményét
nevezzük, amelyeket bármikor szabadon felhasználhatunk arra,
hogy visszaemlékeztessük magunkat eredeti tökéletességünkre.
Az idők során számos ilyesféle rendszer jött létre – közéjük tartozik
Buddha tanítása, valamint az annak nyomán kialakult irányzatok,
melyek sokféle tudati beállítottságú tanítványnak kínálnak
módszereket. Ezek egy része közvetlen, más részük közvetett.
A dzogcsen – indiai nevén atijóga – a közvetlen módszerek közé
tartozik. Ennek az irányzatnak az eredete térben a Himalájához
– az indiai és tibeti kultúra határvidékéhez – (főleg a mai Pakisztánban
lévő Uddijánához) köthető, időben pedig a VII-X. évszázadra
tehető – bár ez utóbbiról a hagyomány nem ad biztos támpontokat.

Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a dzogcsen-hagyomány
egyik legelső guruja, Padmaszambhava, Triszong Decen király uralkodása
(i.sz. 755-804) alatt érkezett Tibetbe, és szintén az ő idején tevékenykedett
a dzogcsen-szövegek első tibeti fordítója, Vairócsana is.
Ez a korai dzogcsen, radikálisan közvetlen, azonnali utat hirdetett,
mint ahogy az első öt lefordított átadásból kiderül. Ezen az ösvényen
eredetileg nem volt helye a tantrákban elengedhetetlen vizualizációnak,
mantrázásnak és a többi rituális meditációs módszernek,
hanem kizárólag a lényegre, a tudat természetének megismerésére
irányult. Következetesen hangsúlyozta, hogy a „megvilágosodás”
vagy buddhaság itt és most van, s ha azt valamiféle célnak tekintjük
a jövőben, melyre törekednünk kell, azzal csak eltávolodunk
e Teljes Tökéletességtől. A tiszta (megvilágosult) tudat túl van az
ok-okozati összefüggéseken, s ezért azt semmiféle mesterséges
technikával nem lehet elérni, illetve megvalósítani. Csak fel kell
ismerni azt, ami mindig is megvolt. A dzogcsen-tanítás eredetileg
egyszerűen csak erre emlékeztet, a felismeréshez pedig nincs
szükség közvetítésre.

Nem nehéz belátni, hogy ez a radikális szemlélet erősen megkérdőjelezi,
sőt aláássa mindenféle vallási-erkölcsi rendszer tekintélyét,
ezért társadalmi-politikai téren nem járt sikerrel. Valószínűleg közrejátszott
abban, hogy az egykor erős és hatalmas Tibeti Birodalom
a X. század végére teljes anarchiába süllyedt – melyben a dzogcsen
nyugodtan virágozhatott és fejlődhetett tovább. A birodalom hamvaiból
éledő kisebb államalakulatok uralkodói nem nézték jó
szemmel az ilyesfajta „szabad eszmék” terjedését, és inkább India
felé tájékozódtak az „eredeti” (értsd: közvetett és fokozatos
megközelítésű) buddhista tanítások után. Az új kapcsolatfelvétel
nyomán kialakult új buddhista rendek és rendszerek kihívására
válaszul a „régi iskola” (tib. rnying ma pa) képviselőinek újra
kellett szervezniük saját rendszerüket, amelyben a dzogcsen egy
kilenc fokozatú tanítási hierarchia csúcsán kapott helyet t. Ez egyben
azt jelentette, hogy e „végső tanításba” való beavatást hosszas fokozatos előtanulmányoknak kellett megelőznie. A dzogcsen tanulmányozását,
amely eredetileg a kötött tantrikus formák elleni
lázadás jegyében állt, szigorú tantrikus előkészítők és gyakorlatok
meglétéhez kötötték. Az eredeti, radikális dzogcsen ettől kezdve titoknak
minősült. Ez a kolostori formában intézményesült, őshonos
kulturális formákkal teletűzdelt dzogcsen maradt fenn Tibetben a
XX. századig – sőt, egészen napjainkig.

Jelen körülmények között azonban, amikor a dzogcsen a modern
világ színpadára lép, ez a hagyományos oktatási rendszer felülvizsgálatra
szorul. Ahogy Keith Dowman fogalmaz:
Ma a helyzet Nyugaton – amikor is a dzogcsen nem csak széles
körben van jelen kulturális tájékozódásunkban, de egyszersmind
alá is ássa a kereszténység utáni humanisztikus kultúránk maradványait
– sokban hasonlít ahhoz a történelmi helyzethez, amelyben
a buddhizmus elérte Tibetet. Ebben a történelmi konstellációban
a dzogcsen, és különösképpen a trekcsö megközelítés a körülményeknek
leginkább megfelelő. A tibeti buddhizmus kifi nomult
vallási és kulturális formáinak ebben a helyzetben már nem sok
szerep jut, és azok, mint a gyökerétől megfosztott hajtás, idővel
ki fognak száradni és el fognak halni. Ha a tibeti elit nem áll ennek
útjában, semmi sem akadályozhatja meg a dzogcsen és más
nem-rituális formák felvirágzását, egész egyszerűen azért, mert
ez az út egzisztenciális alapokon áll, életszerű, és nem akadémiai
intézményektől függ.

Keith Dowman – vagy, maga választotta titulusán, „az angol semmirekellő”
(tib. inji, ang. wastrel) – 1945 május 9-én született.
1966-ban „kulturális menekültként” érkezett az indiai Benáreszbe,
ahol különböző szellemi irányzatokkal kezdett ismerkedni. Végül
a tibeti buddhizmusban talált rá saját útjára, és több nagy tibeti
mestertől kapott tanításokat. Két legfőbb gyökér-guruja a néhai

Düdzsom Dzsigdral Jese Dordzse és Kangyur Rinpocse, Longcsen
Jese Dordzse voltak. Ez utóbbi tanítójától kapta a Kunzang Tendzin
– Kuntuzangpo Tanításának Fenntartója – nevet. A nyugat-bengáli
Dardzsilingben több éven keresztül mesterei (tib. lama) közelében
élt. Élete nagy részét Indiában és Nepálban – nemcsak tibeti
menekültek között – jógiként, szerzetesként és zarándokként,
később családos emberként, tudósként és költőként „a nyugati
tudományos világtól és mindenféle kulturális intézménytől való
dicső szabadságban” töltötte. A Tibetből Indiába menekült nagy
lámákkal eltöltött évek alatt, ahogy Namkhai Norbu Rinpocse megjegyezte
róla: szerencsés módon szert tett a dzogcsen felismerésére.
Az 1980-as években Kathmanduban telepedett le, és írói tevékenységbe
kezdett. Tibetiből angolra fordította Drukpa Künli (Az Isteni
őrült) valamint Jese Cögyal, Padmaszambhava tibeti hitvese (Az égi
táncosnő) életrajzát. Később utazásai és kutatásai nyomán útikönyvet
írt Közép-Tibet szent helyeiről, és feltérképezte a Kathmandu-völgy
zarándokközpontjait. A Mahámudrá mesterei címen lefordította és
részletes magyarázatokkal látta el a nyolcvannégy indiai tantrikus
mahásziddha életrajzát. Figyelme ezek után egyre inkább
a dzogcsen felé fordult, és összeállította a Garuda röpte című
dzogcsen-szöveggyűjteményt, A vihar szeme2 címmel feldolgozta
és megjelentette Vairócsana öt legkorábbi átadását, szemde3 fordítását,
lefordította és magyarázatokkal látta el Longcsen Rabdzsam
két legfontosabb művét,4 és a más fontos szövegeket.

Lásd Keith Dowman A vihar szeme című könyvében! (Eye of the Storm,
Vairotsana’s Five Original Transmissions, Kathmandu, 2007) és ( Magyar
kiadás: A Vihar Szeme, Vairócsana öt átadása, Sambhala Bódhiszattva
Kiadó 2020)

Dharma-tanítóként 1992-ben mutatkozott be először. Azóta folyamatosan
utazik, kezdetben tantrikus (szkrt. vadzsrajána), később
már főleg dzogcsen-tanításokat adva és elvonulásokat tartva a világ
számos pontján. Magyarországra 1998-ban jutott el először a
Sambhala Tibet Központ meghívására, és azóta rendszeresen látogatja
itteni tanítványait. Tanítóként saját bevallása szerint eredeti
célja az volt, hogy hidat verjen Keletről Nyugatra a tibeti lámák
tanításainak. Miután e célkitűzése már megvalósult, felhagyott a
tantrába ágyazott dzogcsennel, s manapság már szinte csak annak
lényegével foglalkozik, amit ő, - utalva a dzogcsen eredeti forrásaira
- radikális dzogcsennek nevez:
A radikális dzogcsen arra a nemkettős valóságra mutat rá, amely
a tudat természete, a lényünk természete, a tapasztalás minden
egyes pillanatának természete az itt és most-ban.
A radikális dzogcsen univerzális hagyomány:
A radikális dzogcsennek egy vallásban vagy kultúrában sincs egyéni
otthona, de minden vallás és kultúra otthont adhat neki. Bár e különféle
kulturális összefüggésekben talán más és más elnevezésekkel
illetik, valójában mindenhol egyformán élik át az emberek.
A radikális dzogcsen viszonyát a tibeti hagyományhoz ekképp tisztázza:
Bár a nemkettős valóságot egyes emberek – akik azt zene, költészet
és művészet formájában fejezik ki – mindenhol felismerik, bizonyos
politikai és társadalmi tényezők véletlenszerű összjátéka folytán a
tibeti hagyomány volt az, amely felhívta rá a fi gyelmünket.6
Jelenlegi (2021) székhelye a mexikói Tepoztlán, nomád életmódot
folytat, és dzogcsen nem-meditációt tanít világszerte. Ez a korai
nyingma-tantrákból származó dzogcsen, amely nem hajlik aff éle
szellemi materializmusra, amely Nyugaton oly nyilvánvaló, s nem
Az idézetek forrása: https://radicaldzogchen.com

korlátozódik a tibeti kultúrára, hanem könnyen asszimilálható,
szerinte kulcsot adhat a nyugati miszticizmus reneszánszához,
vagy legalábbis reformációjához. Az utóbbi években a Dzogchen NOW! könyvek keretében foglalja össze s adja közre eddigi tanításait. A Dzogcsen Nem-meditáció e sorozat egyik legelső darabja.

A nem-meditáció a radikális dzogcsen egyik kulcsfogalma, mely már
a korai atijóga tantrákban is megjelenik. Egyik legrészletesebb (és
legvilágosabb) tárgyalása A teljes világosság fényköre című szövegben8
található, amelyben Vadzsradhara (az Eredeti Tanító) Vadzsrapáninak
(az Eredeti Tanítványnak) fejti ki a dzogcsen-tanításait.
A Tanító a 40. fejezetben így mutatja be a dzogcsen-szemléletet:
Az atijóga támpont nélküli szemlélete maga a megfoghatatlan, áttetsző
jelentudatosság: a természetes jelenlét tudatossága, amely
önkéntelenül is megvalósul. E természetes tudatosságon kívül
semmi más nincs, így minden, ami csak megnyilvánul, e végtelen
jelentudatosság kifejeződése: maga az időtlen kezdet, a Magasztos
Vadzsradhara. Ezért e forrás minden megnyilvánulása tökéletes
buddhaság. A buddhaság nem valamiféle tárgy, hanem a kettős
érzékelés teljes tisztasága (vagyis üressége)…

A következő fejezet elején Vadzsrapáni felteszi a kérdést, hogy ezen
a szemléleten szükséges-e meditálni. A válasz, mint Vadzsradhara
kifejti, az ember szellemi érettségétől függ. A legkiválóbb képességű
tanítványok állandóan a kettősség nélküli állapotban
tartózkodnak, amelyben nem merül fel sem a meditáció, sem a
nem-meditáció gondolata:

Az általam bemutatott nemkettős gyönyör mentes a meditáció és
nem-meditáció fogalmától. Ki bölcsessége erejénél fogva megérti,
hogy mi a természetes jelenlét, az egyesülés és elszakadás nélkül
benne tartózkodik.
Vagyis, amennyiben a beavatásos élmény kiváltotta a nemkettős
tapasztalást, és teljes áttörés következett be, a meditációt meg sem
lehet különböztetni a nem-meditációtól. A felismerés ugyanis nem
valamiféle újdonság felfedezése, hanem puszta tudomásul vétele a
természetes jelenlétnek, amely mindig is fennállt. Nem kell meditálnunk
ahhoz, hogy elérjük (vagy „egyesüljünk vele”), és akkor
sem szakadhatunk el tőle, ha nem meditálunk rajta. Semmit sem
kell tenni érte, elegendő a saját természetes medrében hagyni:
Ki erőfeszítés nélkül úgy hagyja, ahogy van, az sosem billen ki
a természetes állapotból, mely szakadatlanul hömpölyög, mint a
Gangesz folyam. Ezt tanítom a legkiválóbb képességűeknek.
A közepes vagy átlagos képességű tanítványoknak azt kell megérteniük,
hogy a meditáció valójában nem-meditáció, a szerényebb
képességűeknek pedig mindenképpen meditálniuk kell a felismeréshez.
A fejezet további része a nem-meditáció elvét mutatja be
az átlagos képességűeknek. Nekik azt kell megérteniük, hogy a
természetes állapotot semmilyen körülmények között nem lehet
elhagyni, és ezért végső soron nincs min meditálni. A kezdeti tévedésből
fakadó tudatlanság nem érinti magát a jelenlétet:
Ahogy a lótusz az iszapban él, a sár mégsem szennyezi, a külső
és a belső világok a megtévesztődés következtében merülnek fel,
ám a természetes jelenlétet semmi sem téveszti meg, és semmi sem
szennyezi. Ő a tévedhetetlen buddha.
A jelenlét a három buddhatest önkéntelenül megvalósuló mandalája,
amely a látszólagos külvilágot alkotó formák, a jelentudatosságok
és az együttérző megnyilvánulások „külső, belső és titkos”
mandalájából áll:

A formák halmaza – a környező külvilág – a lények megszelídítésének
mandalája. E felmérhetetlen palotában minden a három
buddhatest természetes megnyilvánulása; szakadatlan fény, amely
a jelentudatosság mérhetetlen palotájában ragyog. Benne a négy
bölcsességtest – mint a buddhatest, -beszéd, -tudat együttese –
a szakadatlanul fennálló természetes tisztaság mandalája. Együttérzésük
öt héruka (haragvó buddha-istenség) formáját ölti, melyek
szakadatlan megnyilvánulása az önmagától felmerülő együttérzés
mandalája. A tévedhetetlen buddha az, aki ebben a hármas mandalában
él.

Buddha, aki sosem esik tévedésbe a megnyilvánulások természetével
kapcsolatban, ebben a hármas mandalában él, melyben
a jelenlét önmagát világítja meg. Mindig önmagát szemléli a
buddhatudat tükrében, mely maga a jelentudatosság:
A tévedhetetlen buddhának a teremtetlen tapasztalást a buddhatudat
tükre mutatja meg. Ahogy a test szennyezett halmazát csak
egy mesterséges tükörben lehet megvizsgálni, úgy a szakadatlanul
tündöklő, szennyezetlen tudatosság tisztán csak az egyetemes forrás
(azaz a jelenlét) világos, tükörszerű jelentudatosságában látható.
Mivel e jelentudatosság időtlen, a múlt, jelen és jövő megnyilvánulásait
is felöleli, így nem kell attól tartani, hogy megváltozik.
Nincs is semmi, ami megváltozhatna, mivel ez bármiféle meghatározottság,
kettősség és valóságtartalom nélküli állapot:
Mivel e valóság magától felmerülő, végtelen jelentudatosság, a
három időben nem megy át változásokon… Aki ezt felismeri, annak
nem kell meditálnia. Ez a minőség mindig magától adott, ezért
fellelhetetlen és elveszíthetetlen. Nem tekinthető sem tárgynak,
sem alanynak; sem olyasvalaminek, amin meditálni lehetne; sem
olyasvalakinek, aki meditálhatna; sem bármi másféle dolognak,
illetve jellegzetességnek.

A nemkettős tapasztalat teljes tisztaságát csak a ragaszkodás
szennyezheti be. A közönséges halandók azért nem képesek megszabadulni,
mert mindig ragaszkodnak valamihez; a meditáció
esetében ahhoz, hogy koncentrálniuk kell valamire. A Teljes Tökéletesség
szemlélete szerint azonban semmi sem terelheti el az
ember fi gyelmét a jelenlétről. A felismerés eleve magában foglalja
az összpontosítást (vagy összeszedettséget):
Mint mikor a méh szárnya a léphez ragad, az egyszerű emberek
többsége a ragaszkodása miatt nincs tisztában a nemkettős tapasztalás
valóságával, ezért nem képes megszabadulni. Mivel a felismerés
csak erőfeszítés nélkül következhet be, a fi gyelem-elterelődéstől
mentes meditáció elképzelése hibás. A puszta felismerés elég ahhoz,
hogy ne legyen elterelődés – így szól a lényegi utasítás.
Ez a természetes, magától fennálló összpontosítás minden tevékenységre
kiterjed a nap a huszonnégy órájában. Akkor sem szakad
meg, amikor a megnyilvánulások visszaolvadnak a forrásba,
majd újra kiáradnak belőle. Az álom, a mélyalvás és az ébrenlét is
a mozdulatlan jelenlét körén belül marad:
El nem terelődni azt jelenti, hogy ülés közben sem mozdulunk ki az
önmegnyilvánuló tapasztalás teréből, és járás közben is szüntelenül
az önmegnyilvánuló jelentudatosságban járunk – mint ahogy a
mécses vagy a nap is együtt jár azzal, amit megvilágít. Ha lefekszünk,
még akkor sem mozdulunk ki a természetes állapotból, amikor
a teremtőerők az áttetsző jelenlét terében a forrásba gyűlnek,
(…) a jellegzetességek feloldódnak a természetes állapotban, és
bekövetkezik a Nagy Egybeolvadás. Amikor felkelünk, szintén a
jelenlét mozdulatlan állapotában ébredünk, amelynek szakadatlan
világosság a természete.
Az elalvás és a halál pillanata, amikor minden tapasztalat a tapasztalás
fényvilágosságába olvad
A négyfajta tevékenység bármelyikét is végezzük, minden a jelenlét
természetes megnyilatkozása, így ki sem mozdulunk a (nemkettős)
tapasztalás teréből. Mint ahogy a madár bármerre repül, nem
hagyja el az eget; a hal bármerre úszik, nem hagyja el a vizet;
az ember bármerre is jár, nem hagyja el a földet, a felismeréssel
rendelkező jógi ki sem mozdul a természetes állapotból.
E felfogás birtokában minden tapasztalat, ami csak felmerül, a
három buddhatest „korsójában”, vagyis a nem-kettős tapasztalás
körén belül marad. E korsónak nincs külseje és belseje, vagyis a
tudatosság minden körülmények között fenntartja azonosságát a
megismerés tárgyaival:
Így felszabadulva, ki sem mozdulva a természetes állapotból, a
megismerés összes tárgya a korsóba kerül. A szétválaszthatatlan
tapasztalás (szkrt. dharmatá) és tapasztalástest (szkrt. dharmakája)
áttetsző korsójában a természetes jelenlét tudatossága úgy tündököl,
mint a szél által nem háborgatott mécses.

A jelenlét állapotában semmire sem kell koncentrálni, mert minden
magától történik. A tapasztalatok maguktól jelennek meg,
nyilvánulnak meg, és maguktól szabadulnak vagy oldódnak fel
a természetes tisztaságban. Minden a lényegiség, a tudat természetének
megnyilvánulása; onnan származik, és oda is tér vissza:
Ami csak végbemegy, magától megy végbe. Ami megnyilvánul,
magától nyilvánul meg. Ami megjelenik, magától jelenik meg.
Ami önmagától kitisztul és feloldódik, az a saját állapotában oldódik
fel, ami a jelentudatosság mindent felölelő, természetes tisztasága.
A tapasztalatok pedig (a jelentudatosság) önnön megnyilvánulásai,
nem pedig valami/valaki más megnyilvánulásai. Ahogy a felhő
vagy a köd, ha létrejön, a térből jön létre; ha megnyilvánul, a
térben nyilvánul meg; ha fennáll, a térben áll fenn; ha eloszlik,
a térben oszlik el; ha elpárolog, a térben párolog el – minden a
jelenlét terében megy végbe.

Keith Dowman Dzogcsen Nem-meditáció című művében azonban
nem csak ezt a formátlan, teljesen teendő nélküli nem-meditációt
mutatja be, hanem a nem-meditáció keretében tárgyalja a formális
(tib. trekcsö), az irányított (tib. tögál) és az integrált meditációt
is – amivel arra emlékezteti a dzogcsen-gyakorlókat, hogy akkor
se meditáljanak, amikor meditálnak. A négyféle nem-meditáció
ismertetését saját tibeti szövegfordításaival illusztrálja.
A könyvet Szabó Zsigmond Fifu fi lozófus, angol nyelvmester és
tapasztalt nem-meditáló találékony fordításában olvashatjuk, a
Sambhala Tibet Központ Bódhiszattva Kiadó gondozásában.
Kívánom, hogy e mélységes felismerésektől sziporkázó írás legyen
felmérhetetlen hasznára a dzogcsen-gyakorlóknak, s emlékeztesse
minden odaadó olvasóját a Teljes Tökéletességre!
Agócs Tamás